Dr. Bánki György: Valójában túlságosan félünk az elköteleződéstől
A válasz sokak számára egy olyan párkapcsolat, ahol tudunk és merünk is biztonságosan kötődni a másikhoz, számíthatunk egymásra jóban-rosszban, valóban szeretjük egymást és a szexualitásban is ki tudunk teljesedni. Ha ilyen csodálatosan hangzik mindez, akkor miért félünk annyira kapcsolódni másokhoz? Miért dönt úgy egyre több fiatal felnőtt, hogy inkább nem is ismerkedik egyáltalán, és köszöni szépen, teljesen jól van egyedül?
Ha a Dr. Rövid Irén, szociológus által elkészített szinglitérkép statisztikáját vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a szinglik száma jelentősen megnőtt Magyarországon: 2011-ről 2022-re a 20-49 éves szinglik száma 247 ezerről közel 299 ezerre nőtt, mégis, nagyon sok egyedülállónak és aktívan randizónak van olyan érzése, hogy szűkös a kínálat, és az igazán partiképes társak már rég elkeltek és csak a frissen elváltak vagy a lelki sérültek maradtak.
Szerencsére nem ilyen borús a helyzet, de azt be kell ismerni, hogy néhány szerencsés kivételtől eltekintve - akik életük legelső randiján már megtalálták a Nagy Őt - rengeteg kihívással néz szembe az, aki manapság szeretne párra lelni.
Kifogások útvesztőiben
Szinte mindenki a „red flageket”, azaz a megszólaló kis vészcsengőket keresi a randipartnereiben. Talán az a legfontosabb kérdés, hogy a megfelelő módon súlyozunk-e, és tényleg észrevesszük-e azokat a tulajdonságokat, amelyek miatt nem tudunk vagy akarunk a másikkal együtt lenni vagy inkább a teljesen lényegtelen dolgokra fókuszálunk csak.
Január a szakítások hónapja - pszichológussal beszélgettünk a lehetséges okokról és magyarázatokról
Ha nem húzza ki nekünk a széket vagy segíti le rólunk a kabátot, esetleg szóba hozza az exét, ne adj’ isten a miénkről érdeklődik, vagy arra irányuló kérdéseket tesz fel, hogy van-e autónk, lakásunk, akkor már el is könyveljük, mint nem kívánatos partnert? És mi a helyzet a pszichologizálással?
Amikor a gyerekkori történetekből messzemenő következtetéseket vonunk le. Például az apja gyakran távol volt, akkor biztosan szorongó kötődő, ha pedig nem volt még szerintünk elég komoly kapcsolata, akkor lehet, hogy elutasító-elkerülő? Vagy sokat beszél és magát mindig jó színben tünteti fel, rólunk is csak szépet és jót mond már az első randin, akkor biztosan nárcisztikus?
De ha nem vagyunk otthon a konyha-pszichológiában, akkor is nagyon könnyen eldobhatunk egy izgalmas és értékes embert egyetlen egy randi után. Például amiatt, hogy nem volt meg egyből a hatalmas szikra, vagy mert kissé visszahúzódónak vagy éppen túl harsánynak tűnt elsőre, de az is lehet, hogy az inge alól kilátszott egy kerek nyakú fehér póló, mi pedig azt szeretjük, ha feketét és V-nyakút hord.
Számtalan apróságot találhatunk még, mindenki helyettesítse be ezeket a saját preferenciáival - hosszú haj, dús haj, barna bőr, fehér bőr, tetovált, tetoválatlan - a sor végeláthatatlan. A lényeg, hogy ha akarunk, még a legszebb, legokosabb emberekben is találunk kivetnivalót, ami a legegyszerűbb módja annak, hogy lapozzunk és a következő jelöltet várjuk hatalmas reményekkel, hátha majd ő tökéletes lesz, pont amilyenről mindig is álmodoztunk.
Kompromisszumok hálójában
Természetesen senki sem szeret megalkudni és nem is ez a cél, de vajon hol van a finom határ aközött, ahol már el tudjuk fogadni, hogy senki sem lesz mindenben tökéletes - ahogy mi sem vagyunk azok - szemben azzal hogy mindig találunk egy-egy apró hibát, ami miatt már a következő jelöltet húzzuk jobbra a Tinderen.
Steiner Kristóf: Forgalmi dugó van az agyamban
Elképzelhető, hogy a mikroökonómiai tanulmányaink vagy mások csillogó-villogó(nak tűnő) élete teljesen eltorzította azt, amit a saját haszonmaximalizálásunk alatt értünk és ugyanúgy állunk a párkereséshez, mint egy új mobiltelefon vásárlásához? Vagy egyszerűen még nem jött el az idő arra, hogy megállapodjunk, de a környezetünktől egyre inkább érezzük ezt a nyomást? Erre a helyzetre valóban nagyon jól működhet az a színjáték, hogy randiról randira járunk, de valami sosem klappol. Pedig mi aztán megteszünk minden tőlünk telhetőt.
Barry Schwartz A választás paradoxona című nagy sikerű könyvében számos példát találunk annak bizonyítására, hogy miért is bénítja le az embereket a túlkínálat. Az egyik legismertebb példa arról szól, amikor egy bevásárlóközpontban a vásárlókkal lekvárokat kóstolhatnak. A tanulmány egyik szakaszában hat különböző ízű, míg egy másik részében már huszonnégy különféle ízű lekvárt kínáltak az érdeklődőknek. Ezen felül mindenki, aki kóstolt, kapott egy kupont, amivel egy dollár kedvezményre volt jogosult vásárlás esetén.
A huszonnégy féle dzsem jóval több embert vonzott a pultokhoz, ugyanakkor ami a vásárlást illeti, egészen megdöbbentő eredményre jutottak. A kisebb kínálattal találkozó vevők harminc százaléka vásárolt lekvárt, míg a négyszer ennyi ízt kóstolók csupán három százaléka jutott el a vásárlásig. Ezek alapján még mindig meg vagyunk lepődve, hogy miért is ilyen nehéz elköteleződni manapság?
Örökkön örökké?
De hogy a felszín alá is menjünk, arról sem feledkezhetünk meg, hogy milyen félelmetes sebezhetőnek lenni és hagyni egy másik embernek, hogy meglásson minket akkor is, amikor rossz passzban vagyunk, illetve mi is megengedjük neki, hogy ő is lehessen tökéletlen.
Nem így terveztem, de egyedülálló anya lettem
Bár ez egy olyan összetett és szerteágazó téma, amit mindenkinek saját magának érdemes felfedezni egy pszichológus vagy más segítő támogatásával, nagyon megmaradt bennem az, amit Dr. Bánki György mondott a Kedves Idegen Podcast második évadában, ahol a nárcisztikus személyiségzavarról beszélgettünk:
„A bátortalanságainkban, hogy milyen nehezen kockáztatunk, hogy mi is kapcsolódjunk és örüljünk egy mosolynak, abban jó muníciót ad az, hogy van olyan, hogy nárcizmus. Sokszor valójában mi félünk túlságosan attól, hogy közel kerüljünk más emberekhez, és akkor érdemes ezen elgondolkodni azon, hogy ez miért is van.” Ebben a bátortalanságban nem csupán a személyiségzavarok, hanem egymás hergelése a közösségi médián vagy az ijesztő dokumentumfilm-sorozatok is jó munícióként szolgálhatnak.
Ha valóban egy szerető társra vágyunk, felejtsük el a „minden férfi / nő ilyen és olyan”, „engem folyton csak kihasználnak” kezdetű hiedelmeket, és kezdjük el elképzelni, hogy éreznénk magunkat egy olyan kapcsolatban, amire mindig is vágytunk. Ha pedig nagyon nehezen megy, ne féljünk segítséget kérni ezen az önismereti úton. Nem kis munka lesz szembenézni a félelmeinkkel, de hosszú távon nem érdemes homokba dugni a fejünket, különben ugyanazt a mozit nézhetjük életünk végéig.