Három napot töltöttem a kisfiammal egy gyermekkórházban: a poklot láttam belülről
Sírás és sírás között óriási a különbség, és ezt pontosan tudja minden anya. Ahogy sokan azt is, hogy milyen az, amikor elnémul a sírás. Az élet legnehezebb percei azok, amikor magatehetetlenül látjuk szenvedni a gyermekeket. Mi segíthet ilyenkor? Igazán senki és semmi. Viszont egy megértő tekintet képes erőt adni, akkor is, amikor minden remény elveszett. Mondják, a bajban ismerszik meg az ember. Ez pedig így igaz, de talán még pontosabb, ha azt mondjuk: bajban ismerszik meg az anya. Szívszorító történet következik egy friss anyukától.
Szerencsés vagyok — mondják. Három napot töltöttem a hét hetes kisfiammal egy gyermekkórházban, és ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy megtapasztaljam, milyen az, amikor darabokra törik az anyai szív. Az egész egy ártalmatlannak tűnő orrvérzéssel indult. Egy reggel arra ébredtem, hogy vérzik a kisfiam orra, azonnal hívtam a védőnőt, aki azt mondta, ha megismétlődik, irány a kórház. Hamarosan megismétlődött a vérzés és mi azonnal indultunk.
A kórházba érve azzal nyugtattak, hogy a csecsemőket előre veszik, ehhez képest egy órát vártunk. Aztán az ügyeletes doktornő épp vizsgált volna, amikor hoztak egy stroke-gyanús babát. Ebben a percben megértettem, hogy mit jelent a „mindig van rosszabb” szállóige. Összenéztem a másik anyával, de csak a tekintetemmel tudtam üzenni neki, hogy kitartást. Hogy végül mi lett a kislánnyal, nem derült ki. Amikor visszajött az orvos, a fiamat is vizsgálni kezdte, de ezzel még nem ért véget a nap.
Újabb és újabb vizsgálatok jöttek, hét órán át hurcoltak egyik helyiségből a másikba, mire végül közölték, hogy benntartják megfigyelésre. Egy órával később beköltöztettek egy kórterembe egy másik anyához, akinek a babája épp próbált aludni. Hajnali egy óra volt, az én kisfiam viszont üvöltött. Próbáltam ringatni, és közben egy kézzel széthajtottam a szobában lévő heverőt, de mint kiderült, feleslegesen, ugyanis törött volt. Jó, ha fél órát aludtam, mire valahogy eljött a reggel.
Azt reméltem, hogy másnap jobb lesz, de nem kaptam se ebédet, se vacsorát. Majd folytatódott minden, egyik vizsgálat követte a másikat, magyarázatot viszont nem kaptam. A legrosszabb a bizonytalanság volt. A harmadik nap végre kizártak minden komoly bajt, így hazaengedtek. Soha nem aggódtam úgy az elmúlt harminc évben, mint ott, akkor a kórház falai között. És nekem még szerencsém volt, mert amit ott láttam, az túlmegy minden határon.
Amikor a szülés csodája horrorrá változik: a szülészeti erőszak rengeteg nőt érint
Magukra hagyott csecsemők
Az anyukák közötti kapocs talán az egyik legszorosabb, már ami a női közösségeket illeti. Ismeretlenül is segítik egymást, mert tudják, hogy mitől szorul ökölbe a gyomor. Ahogy sétáltam a kórház folyosóján, karjaiban a kisfiammal, minden lépésnél egy kétségbeesett anya arcát láttam. Volt, hogy csak egy mosollyal bátorítottuk egymást, máskor szavakkal. Így találkoztam azzal a nővel, aki egyik kezében a három hónapos kislányát fogta, másikban egy infúziót, amit a kicsi lábába kötöttek be.
Vagy azzal az anyával, aki egy háromhetes csecsemőt próbált álomba ringatni, de hiába, az újszülöttnek ugyanis olyan erős fájdalmai voltak, hogy semmi nem használt. Így láttam azokat az alig féléves babákat is, akik kikötözve feküdtek a kórházi ágyon, és amikor ébredeztek, keservesen kapálóztak a kis kezeikkel. Ölelésre vágytak, csakhogy őket nem ölelte senki. Mi történt velük pontosan? Azt csak az ápolók tudhatták, mi, anyák könnybe lábadt szemmel néztünk rájuk, közben magunkhoz szorítottuk a gyermekünket, és arra gondoltunk: Istenem, de jó, hogy mi legalább ölelhetjük őket - infúzió, csövek, bizonytalanság ide vagy oda.
Már alig lélegzett
Az anyák közösségének erejét jól mutatja, hogy miután hazaértem a kórházból és megosztottam az ismerős anyukákkal a történteket, sorra jöttek az újabb és újabb emlékek. Bár mindannyian megpróbálták elfelejteni, csakhogy ezt sosem felejti el az ember. Az egyik barátnőm arról mesélt, hogy egy teljes hetet volt kórházban az egyéves kislányával, így egy teljes hétig aludt a földön, a kórházban ugyanis nem biztosítottak számára ágyat.
Tőle hallottam, hogy egy másik édesanyával ugyanez történt, ott feküdt éjszakánként a földön egyetlen pléden, majd az éjszakai vizit során felkeltették, mondván nem lehet a földön aludni, oldja meg máshogy. Ennél tragikusabb annak az anyák a története, akinek a babája az éjszaka közepén sírni kezdett. Igaz, önmagában ebben nincs semmi különös, a kisbabák gyakran sírnak, csakhogy ez most más volt: a sírás élesebb, szaggatottabb, kétségbeesettebb volt.
A szülés során sok dolog nem a nő igényei és tájékozott döntése alapján történik, hanem elavult rutinok és megszokások miatt
Az anya rögtön tudta, hogy baj van. Mire a nővér odaért, a csecsemő már alig lélegzett, perceken múlt az élete. Később kiderült, hogy a szobatárs egész éjjel hallotta a levegőért kapkodó kisbaba hangját, de nem mert odamenni. Két éve volt túl egy hasonló éjszakán, viszont ott nem jött időben a segítség. De hallottam allergiás csecsemőről is, aki görcsösen rángatózott, mire az édesanya sokkot kapott, és végül mindkettőjüknek azonnali orvosi segítségre volt szükségük.
Hogyan történhet ez?
Ki a felelős ezekért a csecsemőkért és anyákért? Annyi biztos, hogy ez nem a nővérek hibája, nem az orvosoké, és nem is az ügyeletes személyzeté. A legtöbben embertelen körülmények között próbálnak dolgozni, miközben minden erejükkel segítik a beteg csecsemőket. A rendszer hibája ez. Egy olyan rendszeré, amelyben nem jut ágy az anyáknak, nem jut idő a magyarázatra, nem jut étel annak, aki napokig ott van a gyereke mellett, és
ahol az anyák pillanatok alatt megtanulják, hogy nem lehet gyengének lenni, mert nincs, aki elkapja őket, ha összeomlanak.
Ahol az ölelés luxus, a biztonság kiváltság, és a túlélés a norma. Hogy ez változhat? Nem tudhatjuk biztosan, de remélhetjük, és remélnünk is kell, mert ebben a percben is ott vannak azokon a folyosókon az édesanyák és a csecsemők.