Minden újévi fogadalom csak egy hétre szól? Miért adjuk fel olyan gyakran, amit elkezdünk, és hogyan érhetjük el, hogy hosszabb távon is kitartsunk mellette?

Korábban az év eleje számomra a tervek szövögetéséről szólt: új hobbi, új projekt, új életmód. Eleinte nagyon motivált voltam ezekkel kapcsolatban, aztán nem egyszer előfordult, hogy néhány hét vagy hónap elteltével a lelkesedésem alábbhagyott, a figyelmem más irányba terelődött.

Teltek az évek, leszoktam az újévi fogadalmakról, de a jelenség egyre gyakrabban volt tetten érhető az életemben. Mi áll ennek hátterében és mit tettem én azért, hogy hosszabb távon elköteleződjek a számomra fontos dolgok mellett, tartós szokásokat kialakítva ezáltal? Vallomás következik.

A dopamin szerepe

Az újdonság varázsa általában örömhormonokba, például dopaminba csomagolva érkezik. Ami engem illet, hamar elcsábítanak az olyan tevékenységek, amelyek látszólag távol állnak tőlem, mégis valamiért felcsigáznak. Néha azonban előfordul, hogy amint az újdonság varázsa elillan és a dopaminszint csökken, egyszerűen megszűnik az adott dolog iránti rajongásom. De miért kell mindig valami, ami felráz?

Manapság nem nehéz bedőlni egy-egy jól strukturált, látványos, dopamintöltettel felvértezett hirdetésnek – ezek és a külső hatások néha elhitetik velem, hogy folyamatosan kell a megújulás, az, hogy több legyek, mint ami vagyok. Még egy szakma, még egy kurzus, még egy hobbi – mert hát izgalmasnak, érdekesnek kell maradnom. Minél sokoldalúbb és „relevánsabb” vagyok, annál előrébb juthatok az életben. Aztán amikor felismerem, hogy ez vagy az mégsem én vagyok, jöhetnek az új ingerforrások.

Nem egyszer kezdtem el olyan tanfolyamot, amelyet végül nem fejeztem be, mert kiderült: nem az adott tárgykör érdekelt, csak az, hogy megajándékozzam magam valami újjal és izgalmassal. Éppen ezért

elhatároztam, hogy a jövőben igyekszem úgy belekezdeni egy tevékenységbe, hogy célokat határozok meg magamnak azon belül.

Ez talán fenntartja az újdonság érzését bennem, miközben elmélyíti a tudásomat az adott dologban. Tudom, érzem, hogy az önfejlesztésre szükségem van, de nagyon nem mindegy, hogy milyen indíttatásból vágok bele egy-egy új dologba.

Rujder Vivien: „Akkor vagyok nyugodt, ha tudom, hogy pontosan mikor, mi következik"

A multitasking átka

A fentebb leírtakra némileg rímelve: megfigyeltem, hogy olykor azért is engedek el egy-egy dolgot, mert bizonyos időszakokban nem jól mérem fel a kapacitásom. Abban a hitben élek, hogy tudok vinni sok dolgot egyszerre, párhuzamosan, hiszen manapság, a multitasking világában ez egyébként is kötelezően ajánlott. De amikor kiderül, hogy ez nem teljesen így van, skipelem, amit lehet.

A meglévő kötelezettségek mellett ugyanis nehéz folyamatosan egyensúlyozni a teendők között, miközben a prioritások is gyakran változnak. Ilyenkor egy új projekt vagy hobbi háttérbe szorulhat nálam, és más, sürgősebb dolgok lépnek a helyébe.

Ma már látom, hogy – ugyan nehéz mindig, minden helyzetben pontosan súlyozni a dolgokat –, látnom kell, hogy mik az igazán fontosak számomra, és meg kell tanulnom nemet mondani a kevésbé lényeges dolgokra. Hiába van rendszeresen kikezdve a fókusztartási képességem az okostelefonok világában, azokra a tevékenységekre kell koncentrálnom, amelyek hosszú távon az ikigai felé visznek (bármennyire is magasztosan hangzik ez). A megfelelő időmenedzsment és a tudatos tervezés talán segíthetnek ebben.

Az agy dopaminrendszerének legnagyobb ellensége: a közösségi média

Túl magas elvárások

Olykor azon kapom azon magam, hogy amint elkezdek egy sportot vagy hobbit űzni, idealizálom azt. Például azt gondolom, hogy egy küzdősport alapjait napok, hetek alatt elsajátíthatok, vagy például a japán kalligráfia technikáját – kis túlzással – az anyatejjel szívtam magamba. Aztán amikor a valóság nem igazolja vissza ezeket az elvárásokat, csalódott leszek és egyszerűen abbahagyom az egészet, vagy kényszerpihenőre küldöm.

Rá kell jönnöm, hogy nem megy minden úgy, mint a karikacsapás, és bizonyos dolgok megtanulása, fejlesztése melós, de a végeredmény megéri a belefektetett időt, energiát, pénzt, verejtéket, és maga az elsajátítás folyamata is lehet tanulságos flow-élmény. Szóval ezentúl inkább a kis lépésekre fókuszálok és reális célokat tűzök ki magam elé. Nem azt, hogy egy hónap alatt érjem el a legnagyobb mérföldkövet, hanem, hogy megmaradjon a rendszeresség, a konzisztencia. Az apró sikerek talán jobban motiválnak a folytatásra.

Steiner Kristóf: Forgalmi dugó van az agyamban

A nehézségek elkerülése

Korábban, amikor azt éreztem, hogy valami egyre nehezebbé és nehezebbé válik, egyszerűen feladtam. Így volt ez a nyelvtanulással is. Az alapok elsajátítása után jött egy pont, ahol lelassultam, majd elakadtam. Több munkára, nagyobb erőfeszítésekre lett volna szükség ahhoz, hogy a következő szintre lépjek, de arra már – a felnőtt élet velejárói mellett – egyszerűen nem tudtam/akartam magam rávenni.

Folyamatosan kerestem a könnyebb utakat, de azok nem vittek közelebb a kívánt eredményhez, így visszavonulót fújtam. Nem ez volt az első alkalom, amikor így tettem: az egyetemi tanulmányaim során is előfordult, hogy amint forrósodni kezdett alattam a talaj, meghátráltam. Sokkal később ért csak a felismerés: az élet állandóan ilyen szituk elé állít,

a nehézségek és a kudarcok a fejlődés természetes hozadékai.

Éppen ezért fontos, hogy megtaláljam azokat az eszközöket, módszereket, személyeket, amelyek/akik segítséget nyújthatnak az ilyen időszakokban a kiskapuk keresése helyett.

Biohacking kísérlet: Az Ikigai nyomában

Önbizalomhiány

Apropó nehézségek és kudarcok. Noha az imposztor szindrómám tünetei mára enyhültek, még mindig előfordul, hogy nem érzem magam elég kompetensnek egy olyan területen, amelyen egyébként jártas vagyok. Vagy épp nem vállalom a véleményem egy olyan témában, amelyben markánsan állást foglalnék.