A szerelem vitte Bulgáriába a magyar illusztrátort, aki anyaként a rajzolásban talált önmagára

A szerelem vitte Bulgáriába, majd annyira megtetszett neki a plovdivi élet, hogy ott kezdett új életet. Ma már kétgyermekes anyaként és illusztrátorként él a Szófiától nem messze található, nyugis városban, ahol a mindennapokból, az anyaság örömteli és nehézkes pillanataiból, valamint a közügyekből merít ihletet. Rajzai egyszerre élesek és humorosak, és néhány friss alkotás a friss anyukáknak szóló új könyvében is napvilágot lát novemberben. Sipos Anna Bulgáriában élő magyar illusztrátorral beszélgettünk.

Jelenleg Bulgáriában, Plovdivban élsz a családoddal. Mi vitt téged arrafelé?

A párom bolgár, ő Magyarországon élt egy időben, innen ismertük egymást. Amikor összejöttünk, ő épp Kaliforniából költözött vissza Szófiába. Egy évig voltunk távkapcsolatban, és egyik alkalommal elhozott Plovdivba egy napra. Nagyon megtetszett ez a hely, de akkor még fogalmam sem volt róla, hogy valaha itt fogunk élni. Amikor eldöntöttük, hogy én Bulgáriába fogok költözni, erre a városra esett a választásunk. Ez 2019 tavaszán volt, és abban az első évben – az akkori munkám miatt – rengeteget utaztam, szinte alig voltam Bulgáriában. Aztán a covid röghöz kötött, akkor kezdtem el igazán megismerni a várost és az itteni embereket.

„Sokszor mondják, hogy barátokkal nem szabad együtt dolgozni, de nálunk ez remekül működik”

Keveset, de legalábbis nem eleget lehet hallani, olvasni azokról a magyarokról, akik nem valamelyik nyugati ország felé vették az irányt a kivándorlás során. Mennyire befogadó, támogató Bulgária az expatokkal, és ti hogyan élitek meg a bolgár mindennapokat?

Nagyon sokan a mai napig csodálkoznak azon, hogy ide költöztünk. Ennyi év távlatából azt gondolom, mi magyarok szeretjük magunkat inkább a nyugathoz sorolni, pedig sokban hasonlítunk a balkán szomszédainkhoz. Korrupcióban például „felül is múlja” Magyarország Bulgáriát. Saját tapasztalataim alapján befogadóak itt az emberek, alapvetően nagyon kedvesek, szinte mindenkinek felcsillan a szeme, amikor elmondom, hogy magyar vagyok és Budapestről jöttem.

Van, ami nehéz, például a bürokratikus ügyek intézése, de nagyon sokszor mondják nekem, hogy ez nem azért van, mert külföldi vagyok, a helyieknek is ugyanolyan kihívás. Plovdiv az utóbbi években felkapott hely lett a digitális nomádok és az expatok körében, mert tényleg élhető, befogadó, nyugis hely. Van is itt egy nagy expat közösség. Olyan pozitív dolgok is említhetők, amikhez már hozzászoktam, és akkor tűnik fel megint, amikor elhagyom Bulgáriát: például, hogy milyen jó minőségű élelmiszereket lehet kapni szinte bárhol, a zöldségek és gyümölcsök nagyon-nagyon finomak, „igaziak”.

Vagy, hogy itt van egyfajta kultúrája annak, hogy az emberek „csak úgy” kiülnek egy parkba vagy egy kávézóba, és együtt időt töltenek. Azt tartják, hogy a helyiek itt igazán ráérősek, még külön szavuk is van arra, hogy „csak úgy lenni, semmit tenni”. És tényleg, egy hétköznap délelőtt is nehéz üres padot találni a parkban. Ezt még tanulom. Bevallom, azelőtt szinte semmit nem tudtam Bulgáriáról, pedig nagyon jó úticél bárkinek: van hegyvidék, van tengerpart, és rengeteg a kulturális program.

Azt olvastam a weboldaladon, hogy az első mesekönyvedet 12 évesen festetted és írtad meg egy nyári szünet alatt. Én is próbálkoztam hasonlóval, 9 évesen – úgy tűnik, nekem ebből az írás maradt meg, neked pedig az illusztrálás. Mikor érezted először azt, hogy a rajzolás a hivatásod is lehet?

Igen, gyerekkoromban az volt az álmom, hogy könyvillusztrátor legyek. Az, hogy a hobbiból hivatás legyen, csak az utóbbi években merült fel bennem, mert voltak kisebb-nagyobb munkáim, nagyon izgalmas megrendelések. Emiatt játszom a gondolattal, hogy a mostani élethelyzetemben (két kisgyerek anyukájaként) milyen jó lenne erre váltani, ezzel foglalkozni. Nekem a mai napig semmihez sem hasonlítható, jó érzés egy olyan alkotó tevékenységért megfizetve lenni, aminek minden percét élvezettel csinálom.

És akkor a klasszikus kérdés: meg lehet ebből élni?

Ez a kérdés jogosan merül fel. És nemcsak a könyvillusztrálás, hanem más alkotó tevékenységek kapcsán is. Rengeteg jó illusztrátor van, nagy a zaj, nehéz kitűnni. Mégis, én hiszek abban, hogy ha valami igazán jó, és el tud jutni a közönségéhez, ha van benne valami extra emberség, akkor tud működni, és igen, akkor meg lehet élni belőle. Amióta befejeztem az egyetemet, azóta vagy vállalkozó voltam, vagy szabadúszó, és mindig több lábon kellett álljak, valószínűleg ez ezután is így lesz.

Megfogadtam magamnak, hogy amíg jönnek megkeresések, és amíg tele vagyok új ötletekkel – mint most is – addig csinálom.

A rajzaid témái mondhatni mindenkit – máshogyan – érintő, mégis univerzális témák, és ez egyfelől hálás dolog, másfelől talán épp ebben rejlik a feldolgozásuknak a komplexitása is. Te hogyan döntöd el, hogy mikor, mihez nyúlsz? Van benned ezzel kapcsolatban tudatosság, vagy ösztönösen rajzolsz?

Inkább ösztönösnek mondanám – a saját valóságom, környezetem határozza meg, hogy milyen témák merülnek fel bennem. Ha valami történik velem, valamit látok, ami érdekes és szórakoztató számomra, akkor rögtön megjelenik egy kép a fejemben, amit később lerajzolok, némi költői túlzással, ez adja a humorát. Az utóbbi években a leggyakrabban visszatérő téma nálam az anyaság, a gyereknevelés, és ezeknek minden oldala. Hogy miért? Mert ez tölti ki a napjaim legnagyobb részét.

A gondoskodás nem csak simogatás, a kisállat-biztosítás garantálja a kedvenced és a pénztárcád védelmét

Mik azok a témák, amikről alkotóként szeretnél többet, máshogy „beszélni”, de eddig nem volt rá alkalmad, lehetőséged? Gondoltál esetleg arra, hogy gyakrabban, vagy esetleg élesebben dolgozz fel politikai, közéleti témákat?

Én döntöm el, miről rajzolok, csak az idő korlátoz, semmi más. Ilyen szempontból bármire van alkalmam, lehetőségem. Igen, nagyon fontosnak tartom, hogy a közélet is megjelenjen a képeken, teszek közzé ilyen rajzokat is, de sokkal kevesebbet, mint más témákról. Ehhez most keresem a hangot. A mai magyar politikai helyzettel kapcsolatban az utóbbi években nyoma sincs bennem annak a fajta elfogadásnak, hogy legalább meg tudjam benne látni a humort, és igen, ezt bánom, mert fontos beszélni róla.

Az első kisfiam kéthónapos volt, amikor kitört a háború Ukrajnában. Erősen él bennem, ahogy a vele ébren töltött éjszakák során bújtam a híreket a telefonon, néztem a képeket a lebombázott kórházakról, a háború közepén vajúdó nőkről, és ez egy pici babával a mellkasomon egészen máshogy hatott. Rettegtem, segíteni akartam, de tehetetlennek éreztem magam, és friss anyaként úgy éreztem, ettől távol kell tartanom a kisbabámat. Azóta mi minden történt: hány háború zajlik, micsoda gyermeki és anyai sorsokat láthatunk, hallhatunk a hírekben… Sokkal később született is erről egy rajz, ahogy a háborúk kívülről fenyegetik a biztonságos otthoni buborékunkat.

Az idei Budapest Pride betiltásáról is volt egy kép a fejemben. Megrajzoltam, ahogyan a magyar kormány próbálta elszürkíteni a színes szivárványos zászlókat. Sokszor még a bolgár valóságot is könnyebb feldolgoznom, mint az otthonit. Egy helyi együttműködés kapcsán nemrég megjelent több társadalmi ügyet érintő rajzom.

Mesélj erről a projektről!

Ez pont az a helyi (plovdivi) együttműködés, amire korábban céloztam. Kutyasétáltatás során barátkoztam össze évekkel ezelőtt egy fiatal nővel, aki a „Grad za horata” (Az emberek városa) nevű helyi csoport tagja. Lelkes aktivisták ők, akik arra buzdítanak mindenkit, hogy jelentsék be, ha bármi problémát látnak, a legapróbb dolgoktól kezdve a legnagyobbakig. Sokszor sikerült így megoldást találni bizonyos helyzetekre. Például: a házunk előtti folyó menti sétány beton korlátjáról ellopták a kör alakú fa üléseket, és maradt a helyükön rengeteg nagy kiálló csavar, amibe bárki (gyerek, idős) beleülhet véletlenül. Ezt nagyon sokan bejelentették az önkormányzatnál, hónapokig így volt, aztán egyik reggel új fa ülések voltak felszerelve!

De olyan témák is felmerültek, hogy a Maritza folyó közepén húzódó kis sziget helyén, ahol védett madarak élnek, legyen-e a fák helyett élményközpont és csúszdapark. Egyik, itt legtöbbet megosztott rajzomon egy TV előtti kanapén fekvő ember mondja, hogy ő akar változást, de nem megy el szavazni, mert az ő egyetlen szavazata úgysem ér semmit. Imádtam ezeket csinálni, mert én is sok ilyen dolgot kiszúrtam, mivel rengeteget sétálok a kutyánkkal és a gyerekekkel. Így vettem észre azt is, hogy az automata locsoló a sétányon nem a füvet, hanem a padot és a járdát locsolja, vagy hogy a járda burkolólapok úgy mozognak, ha rálép az ember, mint a Super Mario játékban.

Érdekes kezdeményezés, Budapesten és a többi magyar városban is érdemes lenne több ilyen programot, összefogást indítani... Részben kapcsolódva az előbbi kérdéshez: szerinted mennyire változott meg az illusztrátorok szerepe az elmúlt években, különösen a közösségi médiának köszönhetően?

Én azt gondolom, a szerep és a cél ugyanaz maradt: informálni, szórakoztatni, megmutatni különböző nézőpontokat egyedi képi megjelenítéssel. A közösségi média erre nagyon jó terep, hiszen sok emberhez el lehet jutni, és – bár egyre inkább a videók kerülnek előtérbe –

a képeknek, a vizualitásnak nagyon nagy szerepe van.

Érezhetően nálad terápiás jellege is van a rajzolásnak. Volt esetleg olyan időszak, amikor nehezebb volt kapcsolódni ehhez a kreatív energiához, amikor azt érezted, másra vágysz?

Számomra a rajzolás terápiás jellege a legfontosabb jelenleg, valószínűleg ezért is lettem függő. Már gyerekként is szerettem elmerülni ebben a tevékenységben, kicsit csendben, magamban lenni. De most, hogy nekem vannak kisgyerekeim, akik egész nap (és éjjel is) megkövetelik a figyelmemet, hangosak, harsányak, el nem tudom mondani, mennyire jól esik, amikor tudok rajzolni, akár csak egy félórát is. Ez olyan lehetséges csak, amikor alszanak, így a rajzolás a csenddel is párosul.