Megnéztük a Melania Trump filmet, de több kérdésünk lett a végére, mint válaszunk

Január 30-án került a mozikba a dokumentumfilm, amely Melania Trump alakját próbálja megközelíteni, a nőét, akit a világ évek óta néz, elemez, akiről mémek készülnek, miközben valójában alig ismerjük. Mert ő így akarta. Bár a nyilvánosság előtt él, mégis a lehető legzárkózottabb elnökfeleség, akit valaha látott Amerika. Adott a kérdés: lehet filmet készíteni valakiről, aki következetesen a hallgatást választotta, és ha igen, ez a film közelebb visz hozzá, vagy csak tovább polírozza a szerepet, amelybe már rég belekövült?

A film elején Melania Trump maga mondja ki, hogy sokan kíváncsiak az életére. Ez az egyetlen pillanat, amikor expliciten reflektál arra, hogy ő tárgy, méghozzá a megfigyelés tárgya. És talán ez az a mondat, amelyből az egész film logikája levezethető. Mert akik önvallomásra, botrányosan intim családi pillanatokra számítanak, azok csalódni fognak. Ez nem a Victoria Beckham film, és nem is a Győzike Show.

De még az elején fontos kimondani azt is, hogy nem tudunk amerikai fejjel gondolkodni, és nem is kell úgy tenni, mintha tudnánk. Ez a film nem magyar közönségre van szabva, és nem is feltétlenül európai nézőknek készült. Sokkal inkább az amerikai nőknek, akik számára a First Lady intézménye még mindig élő, identitásképző szerep. Akiket valóban érdekel, hogyan néz ki a First Lady egy napja, különösen egy olyan, az amerikai politikai kultúrában szimbolikusan túltelített esemény előtt, mint az elnöki beiktatás. Innen nézve a film tempója, hangsúlyai és csendjei új értelmet nyernek. Ami nekünk üresjárat, az ott betekintés, ami nekünk stilizált távolságtartás, az ott protokoll.

Rongyrázásnak tűnik

A film egyik központi motívuma az Amerikában nagy jelentőséggel bíró elnöki beiktatási bál, amely kívülről nézve felszínes csillogásnak, rongyrázásnak tűnik. Bizonyos értelemben az is, ugyanakkor ne feledjük el, hogy elsősorban egy nemzeti hagyományról beszélünk és nem egy privát buliról. Itt érdemes párhuzamot vonni Michelle Obama nagysikerű Így lettem című életrajzi könyvével, amelyben maga is többször beszélt arról, hogy a beiktatás nem pusztán a ruháról és protokollról szól, ez igenis egy határ átlépése.

Onnantól kezdve nincs privát élet a szó klasszikus értelmében, a család élete a gyerekekkel, a házastárssal és a konfliktusokkal együtt a nyilvános térbe kerül, évekre. Ebben az értelemben Melania filmben látott felkészülése sem hiúsági kérdés, mint inkább egy pszichológiai küszöb. Nem feltétlenül azért fontos, mert szép, hanem mert onnantól végérvényes. És ezt a terhet a film érzékelteti.

Ha van rajta kalap, azért, ha nincs, akkor azért utáljuk Melania Trumpot?

Gondoljunk bele, hogy zajlik az életünk, minden megy a maga rendje szerint, majd egy nap arra ébredünk, hogy bármi, amit mondunk, és bármi, amit teszünk, az rögtön elárasztja az internetet. Nem ugorhatunk le a boltba, nem mehetünk a bejelentkezés nélküli fodrászhoz, és igazából fodrászhoz sem mehetünk, hacsak nem akarjuk magunkat viszontlátni az újságárusoknál, ahogy vizes hajjal ülünk a fodrász székében - mert valaki biztosan lefotózná, és felhasználná. A hétköznapi példa talán jól szemlélteti az érem másik oldalát. Hiába él fényűző helyen a First Lady, a nyilvánosság előtti szereplés súlya ettől még nem lesz könnyebb.

Stílusikon, mém, projektív felület

Térjük vissza a filmhez. A probléma ott kezdődik, hogy a film nem bontja le azt a szerepmintát, amely Melaniát eddig is körülvette. Szépen fényképezett csendek, gondosan komponált terek, kontrollált megszólalások.

A hallgatás itt egyfajta stíluselem.

Így Melania továbbra is az marad, ami eddig volt: egy projektív felület. Bele lehet látni az áldozatot, a számítót, az ikonikus némaság feminista gesztusát, és mindegyik olvasat kényelmesen elfér a filmben, mert egyik sem kerül igazán megkérdőjelezésre. Kíméletlenül fogalmazva a film nem kockáztat.