Tantárgy lett abból, ahogy szegedi egyetemisták a magukra hagyott újszülötteken segítenek

Az Országos Kórházi Főigazgatóság legfrissebb adatai szerint jelenleg 353 olyan gyermek él magyar kórházakban, akikről a szüleik lemondtak, vagy akiket nem vihettek haza, döntően csecsemők, újszülöttek. Vannak csecsemők, akikről lemondtak, és olyanok is, akiket a nem megfelelő otthoni körülmények miatt nem engednek haza, vagy azért maradnak bent, mert a szülők állapota, lakhatása nem biztosítja számukra a minimális biztonságot. A cél jogilag az, hogy ezek a babák minél gyorsabban nevelőszülőhöz vagy örökbefogadó családhoz kerüljenek, de a gyakorlat azt mutatja, hogy ez még mindig hosszú hónapok alatt megy végbe. Eközben a gyerekek napjai összeolvadnak a kórterem neonfényei alatt.

Ebben a helyzetben ad segítséget az Örökké Haza civil kezdeményezés, amelynek a története legalább olyan különleges, mint amennyire értékes a tevékenysége. A történet 2024 őszén kezdődött, egy kollégiumi vasárnap estével. Az egyik szobában versenykiírást olvasnak, a másikban egy harmadéves joghallgató ül a laptopja előtt. Az a nagyon egyszerű felismerés indította el őket, hogy vannak babák, akiknek senki nincs ott az ágyuk mellett, akik, ha sírnak, senki nem veszi karba őket.

„Az első perctől az volt bennünk, hogy ettől, hogy bár még egyetemisták vagyunk, de talán mi is tudunk valamit tenni. A kezdeti ötletünk ráadásul még nem is a kórházi jelenlétről szólt. Az örökbefogadási eljárások felgyorsítását szerettük volna támogatni, de hamar világossá vált, hogy mi nem fogjuk átrajzolni a gyermekvédelmi rendszert. A kórházi hírek azonban egyre sűrűbben érkeztek. Amikor először hallottunk a több csecsemőt is érintő, elhúzódó kórházi tartózkodásokról, egymásra néztünk, és kimondtuk: ha már most nem tudunk a rendszerhez nyúlni, legalább a gyerekek mellé állhatunk” - kezdi a beszélgetést Kiss Teodóra joghallgató, az Örökké Haza társalapítója.

Az egyesület, ami tíz éve segíti a koraszülött babákat és szüleiket

Hogy kerül két egyetemista a csecsemőosztályra?

Amikor Kiss Teodóra és Égi Blanka (gyógypedagógus hallgató) eldöntötték, hogy kórházi osztályon szeretnének segíteni, még fogalmuk sem volt róla, milyen nehéz lesz bejutni. Egy civil nem mehet csak úgy be a NIC-re vagy az újszülött osztályra. Így döntő szerepe volt annak, hogy a szegedi MCC vezetője ismerte a klinika igazgatóját, a lányok rajta keresztül kaptak időpontot a bemutatkozásra. A klinika vezetője pedig nagy lelkesedéssel fogadta az ötletet, sőt, ő maga javasolta, hogy a projektet emeljék kurzus szintjére az egyetemen is. Így vált az Örökké Haza egyetemi tantárggyá és civil kezdeményezéssé.

A kórház és az egyetem vezetése tehát támogatta a projektet, az egyetemisták szép számban csatlakoztak (elsőre mintegy 150 diák), már csak a nővérek fogadtatásában volt bizonytalanság. „Úgy éreztük, hogy hozzájuk képest mi még semmik vagyunk. Féltünk, hogy útban leszünk, vagy hogy azt gondolják, hogy mi csupán babázni jöttünk. Ehhez képest a nővérek néhány hét után név szerint ismertek minket, és tiszteletbeli kollégaként emlegettek bennünket” - meséli Teodóra, majd hozzáteszi, hogy az Örökké Haza önkéntesei magukat ringatóknak hívják.

A név egyszerű, de pontos, hiszen a munkájuk lényege az a fajta egészen alapvető gondoskodás, amelynek súlyát sokszor csak az érti meg, aki látott már napokon át magára hagyott újszülöttet.

Jelenléttel segítenek

Mielőtt bárki beléphetne az osztályra, két hónapos felkészítés vár rá. A képzésben neonatológusok, pszichológusok, csecsemőgondozók és gyermekorvosok tanítják őket arra, hogyan kell tartani, etetni, megnyugtatni és olvasni egy néhány napos baba jelzéseiben. Az oktatók végigveszik velük azt is, milyen határai vannak egy önkéntesnek, mely helyzetekben kell azonnal nővért hívni, hogyan lehet jelen lenni úgy, hogy közben nem lépnek túl szakmai kompetenciájukon. Az elméleti modul után orvosi alkalmassági vizsgálat következik, majd a gyakorlati belépés.