előfizetésem
Hírlevél
Az elég jó apa itt kezdődik: vallomás egy nőtől, aki februárban lett édesanya
Mi különböztet meg egy férfit egy apától? A régiek szerint jóformán semmi, mondván a gyereknevelés a nők feladata. A szüleink erről már másképp vélekedtek. Férjeink pedig megint máshogy tekintenek az apa szerepre. De milyen apára van szüksége egy gyermeknek, és milyenre az anyának? Egy friss édesanya osztja meg személyes történetét.
Egy bölcs ember azt tanácsolta nekem: úgy válasszak társat, hogy közben azt is nézzem, milyen apa lenne belőle. Huszonhárom éves lehettem, nem igazán foglalkoztam ezzel a tanáccsal. Csak legyintettem – majd ha odaérek, talán számítani fog. Addig meg minek ezen gondolkodni? A húszas éveim elején egyébként sem foglalkoztatott a gyerek kérdés. Később is azt gondoltam, nincs szükségem családalapításra, hiszen mindenem megvan. Munka, barátok, hobbi. Mi kell még?
A tanács tehát egy üres javaslat lett, legalábbis egy darabig. Aztán találkoztam a férjemmel. Most előadhatnék egy mesébe illő történetet, de azért ennél árnyaltabb volt a helyzet.
Az első randikon meg sem fordult a fejemben, hogy belőle apa lesz, belőlem pedig anya.
De ahogy múltak a hónapok, észrevétlenül nőtt bennem egy gondolat: ez a férfi talán tényleg jó apa lenne. És bár a gyerekvállalás továbbra sem tartozott a legfőbb vágyaim közé, a felismerés mégis gyökeret vert bennem.
Apa is a szülőszobán születik
Az élet ment a maga módján, és közben észrevétlenül eljött a pillanat, amikor kimondtuk: készen állunk. Készen a szülői szerepre, az ismeretlen, mégis boldogsággal kecsegtető jövőre, és legnagyobb meglepetésünkre hamarosan egy nőgyógyász rendelőjében találtuk magunkat, ahol az ultrahangképen megjelent egy apró lény, a gyermekünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a fellegekben jártam az örömtől, bennem inkább olyan kérdések sorakoztak, minthogy „te jó ég, ugye egészséges?”, „mi vár most rám?” és a többi, első gyerekes anyuka fejében kavargó gondolat.
„Nem érzem magam férfiatlannak, amiért én maradok otthon a gyerekkel, miközben a feleségem dolgozik”
Nem úgy, mint a férjem, akit egészen addig a percig sosem láttam olyan boldognak. Ekkor hirtelen belém hasított a gondolat: jó apa lesz belőle. A várandósság hónapjaiban minden más lett. Ő már több volt, mint férfi, de még nem volt apa. Valahol a kettő között, valami különös átmenetben telt el ez a kilenc hónap, és ő ott volt velem minden lépésnél, támogatott a legmerészebb döntésekben is, mondjuk abban, hogy költözzünk a harmadik trimeszter végén, vagy hogy folytassam a mindennapos edzéseket a nagy pocakkal.
Tudta, mire van szükségem, és közben helyettem is figyelt rám, pontosabban ránk. Aztán megszületett a fiunk, és vele együtt megszületett az apja is. A férfi, aki eddig a társam volt, ettől a ponttól kezdve a gyermekem apja és a szülőtársam lett. Csak később mesélte el, hogy ott, a szülőszobán valami végérvényesen megváltozott benne. Másnap virággal érkezett a kórházba és könnybe lábadt szemmel nézte a kisfiunkat. Én pedig tudtam: most lett teljes a világ. Minden, amit korábban teljességnek hittem, csupán árnyéka volt ennek.
Azóta hónapok teltek el. Láttam őt küzdeni az újszülött sírásával, mikor még fogalmunk sem volt, miért üvölt. Éhes? Fáj a hasa? Unatkozik? Fáradt? És ő ment, hogy segítsen. Nem sikerült mindig, de nem is sikerülhetett. Ezen a ponton megértettem azt is, hogy egy apa soha nem fogja helyettesíteni az anyát, és hogy anya se fogja soha helyettesíteni az apát. Mert apa az apa. Ezt látom a kisfiunk szemében is, apával bátrabb, harsányabb, merészebb, sokszor viccesebb. Úgy játszanak együtt, ahogy velem soha nem tudna.
Apa van is, meg nincs is
Szülőtárs. Rideg szó, mégis pontos, mert ő az, aki ott van a fogantatás pillanatától, ott van hajnalban, amikor segítség kell, ott van az esti fürdetésnél. Nem szoptat. Nem ölel úgy, ahogy én. De ölel, és jelen van. Nemcsak a gyermeknek, hanem nekem is. Nemrég hallottam egy ismerősömtől, hogy hároméves a gyermeke, de még sosem hagyta fél óránál tovább a férjére. Nem azért, mert a férfi ne lenne jó apa, hanem mert nem született meg a bizalom az anyában az apával szemben.
Bár apa velünk élt, sosem vett részt a nevelésemben: ilyen felnőtt lettem emiatt
Máskor eltűnt apákról hallok. Nőkről, akik a várandósság alatt maradnak magukra. Akik a gyermekágyi időszakban, vagy évekkel később, a mindennapokban viselik egyedül a szülői szerep súlyát. Hol vannak ilyenkor az apák? És miért nincsenek ott? Miért nem vállalják az apai szerepet? Talán mert nehéz. Talán mert nincs rá mintájuk. Pedig mekkora szükség lenne rájuk!
Bezzeg a mai apák
A szerepek mára megváltoztak. Én visszamentem dolgozni, folytatom a mozgást, és sokszor ő vigyáz a kisfiunkra. Lehet, hogy nem ez a legférfiasabb szerep a világ szemében – pelenkázni, rugdalózót húzni, altatni a síró babát. A nagyapáink ezt elképzelni sem tudták, az apukáink már besegítettek, de a kicsi nevelésével járó feladatokban igazán a mai apák jeleskednek. Szükség van rájuk, de ahhoz, hogy segíteni tudjanak, nekik is újjá kell születni férfiként, és felvenni az apa szerepet.
Az elég jó apa ott kezdődik, ahol a férfi vállalja a felelősséget azért a nőért, aki gyermeket szült tőle, és azért a gyermekért, aki általa lett. Ez pedig nem egy konzervatív nézet, ez egy norma. Mert minden szülő nő és minden gyermek megérdemli azt a támogatást, amit egy apa adhat. Végső soron azt hiszem, az apává válás nemcsak a férfiaknak ad új identitást, de minket, nőket is tanít: a bizalomról, az elengedésről, az együttműködésről.
Látni, hogy a gyermekem nem csak tőlem kap biztonságot, szeretetet és figyelmet, hanem egy másik, teljesen más típusú, de ugyanolyan fontos kapcsolódásból is, ez felszabadító. Nincs egyedül a gyerekem, és én sem vagyok egyedül. A gondoskodás nem kizárólagos női felelősség, hanem közös vállalás, és ez a felismerés talán az egyik legnagyobb ajándéka annak, hogy szülőtársra találtam a férjemben.
Hogy a fiaink milyen apák lesznek? Ezt nehéz megjósolni. Jó lenne azt mondani, hogy felülmúlják majd a modern apákat is. Mindenesetre az lenne a legjobb, ha majd egyszer ez a kérdés eltűnne, mert minden anya és apa egyformán vállalja a szülői terheket.