Dior egyenruhában vécét pucolni? - A légiutaskísérők ellentmondásos világa

A fapados légitársaságok korában a repülésről már csak keveseknek jut eszébe a pezsgő, a kaviár, a könyékig érő fehér kesztyű és a magas élet. Hamarabb ugranak be az elkobzott ásványvizes üvegek, kígyózó sorok, trenyós utazóközönség, többórás késések és lassú fejszámolás, hogy ha egy hétvégére utazunk el valahova, vajon beférünk-e a kézipoggyászba. A helyek mintha évről évre kisebbek lennének, és a légiutaskísérők gyakran széldzsekiben, fáradtan mormolják el, hogyan rántsuk magunk elé az oxigénzsákokat.

Így, ha olyan járatra keveredünk, ahol nem a kifutópályán pörkölődünk a napon, vagy ázunk az esőben, hanem egy utashídról lépünk a fedélzetre, máris úgy érezzük, mintha ötcsillagos szolgáltatást kapnánk. A repülés rengeteget változott, de mi a helyzet a légiutaskísérőkkel?

A repülés ma már valóban mindenkié lehet, így vége az időknek, amikor azok a szerencsés kiválasztottak, akik utasként léphettek be a reptérre, annyira komolyan vették az eseményt, hogy csak a legelegánsabb ruháikban utaztak. Ma már a legtöbben arra is alig figyelnek, amikor a repülőút elején elmondják, mit kell tennünk, ha baj történik. Hiszen mindannyian abban bízunk, hogy a valóságban sohasem lesz probléma, nem leszünk rosszul repülés közben, és azt pedig végképp sohasem fogjuk átélni, milyen kicsúszdázni egy repülőgépből, szigorúan magassarkú nélkül.

Szüle Zsolt: A repülés a legbiztonságosabb közlekedés, az aviofóbia pedig legyőzhető

Akik azonban pontosan tudják, hogyan kezeljék az ilyen és ehhez hasonló meleg helyzeteket, meglehetősen alulértékeltek. Sose történjen meg veled, de a stewardess adott esetben az életedet mentheti meg, vagy akár levezeti a szülésedet. Akkor meg miért jut eszünkbe hamarabb erről a munkáról egy túl rövid Halloween kosztüm, mint egy felelősségteljes szakember?

Ann of the Airlines

Az első légiutaskísérők, vagy „stewie” -k – ahogy hamarosan elkezdték becézni őket – már az 1930-as években megjelentek a repülőgépek fedélzetén. Eleinte mindannyian képzett ápolónők voltak, akik a repülés közben is ropogósra keményített, hófehér, a térdüket bőven takaró kórházi egyenruhájukat viselték, mely hamarosan leginkább katonai uniformisra emlékeztető egyenruhává alakult.

A cél elsősorban az volt, hogy a légiutaskísérők biztonságérzetet keltő öltözete megnyugtassa az utazók idegeit, de közben tiszteletet parancsoló is legyen. Hiszen a két világháború közötti években még korántsem volt annyira bevett dolog, hogy az ember csak úgy repül. „Nem Istennek tetsző dolog” – fogalmazott a dédnagymamám szigorúan. Azonban az 1950-es években minden megváltozott. Az Amerikában turbófokozatra kapcsoló fogyasztási kultúra gyakoribb utazásokat, és a polgári légiközlekedés aranykorát hozta el. A légitársaságok pedig hamar felismerték, hogy a túlnyomórészben üzleti úton lévő férfiakból álló utazóközönség jobban örülne más típusú egyenruhának.

Ennek megfelelően hamarosan megjelent a tökéletes smink és frizura, a magassarkú cipő, a test vonalait szorosan követő szoknyák és blézerek fűzővel kiegészítve, hófehér kesztyűk, „pillowbox” kalapok, amilyeneket maga a first lady, Jackie Kennedy hordott. A légitársaságok annyira komolyan vették a feladatot, hogy volt olyan egyenruha kalap, ami egyenesen a Dior-házból érkezett a fedélzetre. Mindez hatalmasat lendített egy-egy légitársaság imázsán, de egyáltalán nem könnyítette meg a légiutaskísérők amúgy is összetett munkáját, mely a vacsora felszolgálástól a vécépucoláson át alkalmanként az életmentésig terjedt.

A sokszor fizikai munkához kifejezetten alkalmatlan uniformisok mellett a légiutaskísérőknek sokáig mai szemmel nézve egészen képtelen szabályok szerint kellett élniük az életüket: kizárólag egyetemi diplomával rendelkező fiatal nők léphettek a fedélzetre, nem mehettek férjhez, nem lehetett gyerekük, a testsúlyuk semmiképpen sem haladhatta meg a hatvanegy kilót, a harmincas éveik elején pedig kíméletlenül nyugdíjazták őket. Ráadásul az utasok – gyakori és változatos – visszaéléseivel szemben alig, vagy egyáltalán nem védték meg őket. Mindezen csak rontottak a szakma különböző popkulturális ábrázolásai.

Elizabeth Taylor feláldozta a magánéletét a csillogás oltárán, de nem volt választása

Az 1930-as évek elején Amelia Earhart lett az első nő, aki pilótaként átrepülte az Atlanti-óceánt, de az ebben az évtizedben induló „Ann of the Airlines” című rádiójáték főhősnője nem pilóta, hanem stewardess lett, ahogy az egy lánynak való. Így a fiatal és csinos légiutaskísérők könnyelmű és mindig jókedvű aurája elválaszthatatlan lett az utazás élményétől. Magazin hirdetések tucatjain lehetett látni a jóképű pilótát, ahogy végigvonul a reptéren, jobbról és balról minimum egy gyönyörű és makulátlanul öltözött stewardess karol bele, és rajongva néz fel a férfire.

A szexi stewardess örök

A légiutaskísérők helyzete pedig, az őket alkalmazó légitársaságok közötti verseny kiéleződésével és a szexuális forradalommal csak még rosszabb lett az 1960-as években. Olyan amerikai légitársaság is akadt, ahol bevezették egyenruha gyanánt a kevéssé tiszteletet parancsoló hosszú, fehér csizmát és a minszoknyát; közben pedig a filmekben is tovább vetkőztették a légiutaskísérőket. Az 1970-es években mozikba kerülő „Fly me” szereplői a kalapjukon kívül már semmit sem viseltek a film plakátján.