előfizetésem
Hírlevél
Karl Lagerfeld, aki a tárgyakat csak gyűjteni szerette - nem birtokolni
Karl Lagerfeld temérdek fényűző tárggyal töltötte meg temérdek fényűző otthonát. A Sotheby’s árveréssorozat előestéjén Hamish Bowles emlékezik meg a divattervező kincseiről. A divatikon 1990-ben a Vouge-nak adott interjújában azt mondta magáról, hogy „Valójában egy kiábrándult lakberendező vagyok, aki gondosan ügyel a tökéletességre és a részletekre.”
A több nyelven beszélő alkotóművész – tervező, fotográfus, író, géniusz és szenvedélyes gyűjtő – csaknem ugyanazzal a forradalmi lelkesedéssel nyúlt lakókörnyezetéhez, ahogyan a divathoz: a szédítően nosztalgikus romantikából úgy váltott át meghökkentő modernizmusba, ahogy képzelete és a korszellem engedte. „Egyik napról a másikra is képes vagyok pálfordulatot venni”- jegyezte meg.
Miután Lagerfeld műkincseit az elmúlt években néhány nevezetes aukción már elárverezték, most a Sotheby’s további több ezer tárgyat bocsát árverésre a védjegyévé vált ujjatlan bőrkesztyűitől, szeretett birman macskájának, Choupette-nek etető tálkájáig. A hagyatékot összesen nyolc online és élő aukcióból álló eseménysorozat során árverezték el - ez utóbbi Monacóban, Párizsban és Kölnben - 2021 november és 2022 márciusa között.
Bár a tárgyak Lagerfeld életének utolsó rezidenciáiból kerültek elő, nagy részük a tervező egykori életét idézik. 1970-ben például, miközben Lagerfeld a két világháború közti időszak nosztalgiáját visszatükröző egyhangú szabásaival átalakította a Chloé divatházat, az Art Deco néhány elhanyagolt zsenijétől már elkezdte begyűjteni a stílust képviselő világklasszis remekműveket - vacsoravendégei a híres Normandie nevű óceánjáróról származó gigantikus lakkozott étkezőasztalnál ültek.
A párizsi Saint-Sulpice közelében édesanyjától kapott nagy belmagasságú lakásának stílusos berendezése pedig a Chloé divatfotózásokhoz szolgált magasztos mise-en-scéne-ként, ahol olyan kiváló fotóművészek fordultak meg, mint Helmut Newton és David Bailey. „Természetesen minden egyes általam megalkotott kordíszlet hatással van a munkámra” - jegyezte meg Lagerfeld.
Deco után kórházi beszállító
1975-re Lagerfeld ugyanakkor megunta a Deco-t. „Tökéletesnek tűnt, de csak egy díszlet volt” – magyarázta később. „Már nem tetszett, ezért mindent eladtam.” Az Émile-Jacques Ruhlmann vagy Jean Dunand nevével fémjelzett műkincsek Michael Chow restaurátor és felesége, a divatikon Tina, illetve a Pompidou tulajdonába kerültek, miközben Lagerfeld már egy kórházi beszállítótól berendelt indusztriális bútorzattal teremtett új hangulatot.
Otthona ekkor már inkább egy high-tech edzőteremhez hasonlított, ami a testépítés iránti érdeklődését, illetve a Studio54 korszakának hedonizmusát tükrözte. Ez az enteriőr sem igazán bizonyult hosszú életűnek, mert a tervező beköltözött az 1706-ban épült káprázatos Hotel de Soyecourt egyik szárnyába a rue de l’Universitén, ahol az Aranypolgár című filmből ismert megrögzöttséggel tizennyolcadik századi bútorokat és szépművészeti tárgyakat kezdett gyűjteni.
Mikor végre sikerült megszereznie a városi palota központi főépületét is, Patrick Hourcade művészeti tanácsadó segítségével olyan csodaalkotásokkal töltötte meg a tereket, mint Falconet szobrászművész Nagy Katalin számára alkotott bronzszobra, vagy az eredetileg XV. Lajos versailles-i Salon de la Paix szalonjának padlójára készített Savonnerie-szőnyeg. (Lagerfeld partijain a tánchoz felcsavarták a szőnyeget.)
Mikor a Vogue egyik újságírója, Rosamond Bernier 1992-ben személyesen is felkereste a helyet, teljesen elkápráztatta a „Versailles-on kívül található egyik legszebb, buja fehér-arany faburkolat. És ez nem is csoda, miután ez mind Verberekt-alkotás, aki XV. Lajos és Madame de Pompadour versailles-i otthonát is dekorálta” - mondta.
Luxus az otthonban: A legnagyobb divatházak lakberendezési kollekciói
„Nem hiszek abban, hogy a modern stílus megfér a tizennyolcadik századi berendezéssel”- nyilatkozta Lagerfeld Berniernek, de alighogy ez elhangzott, már ellent is mondott magának. Egy csapásra megszüntette „saját dix-huitiéme-t”- írta Kennedy Fraser 2004-ben a Vogue-ban. A kis székeket és íróasztalokat a Christie’s-be szállították vagy a Louvre-ba száműzték. Azt mondta, nem szeretne tovább saját otthona kurátoraként élni. „Én a tárgyakat gyűjteni szeretem, nem birtokolni”- magyarázta akkor neki Lagerfeld.
A gyűjtésben azt élvezem, hogy hangulatot teremtek, tárgyakat rendezgetek, majd… odébbállok.
Erőd vizesárokkal és könyvekkel
„Mindig szerettem volna venni valahol egy erődöt, amit kiüríthetek, majd könyvekkel rendezhetek be”- hangoztatta egyszer Lagerfeld. „De vizesárokkal és mindennel. Utána pedig élhetném benne az egyszerű diák életét.” Nyilvánvalóan ez csak egy romantikus fantáziaképként jelent meg a fejében, mert egyszerűnek semmiképp sem hívható az az életstílus, ahogy Lagerfeld bármelyik házában is élt.
Rómában például – ahol egyszer a zeneszerző Bellini munkásságát tanulmányozta és ahol újragondolta a bundagyártást és kényelmes, modern szőrmeviseletet teremtett a Fendi nővéreknek - egy Goethe és a Grand Tour ihlette lakásban élt, míg Monte Carloban az antik szellemiség és a Memphis-csoport rikító színei mellett a a Gesamtkunstwerk szemlélete ragadta magával, aminek egyik megnyilvánulásaként Masanori Umeda ikonikus boxringjének ülőkéi is a nappali közepére kerültek.
Lagerfeld életmódjának esztétikai fordulópontja akkor következett be, mikor Rainer monacói hercegtől megvásárolta az 1902-ben épült varázslatos La Vigie villát, melynek kocka alakú épülete ma is fehéren virít a Monte Carlo tengerpart feletti hegy tetején. Saját bevallása szerint az épületet tizennégy millió dollárból keltette újra életre, és évekig dolgozott azon, hogy olyan belső tereket alakítson ki, melyek a Belle Epoque korszakában élő brit szépség, Daisy von Pless hercegnő szellemét idézik.
Egy bútormárka és egy divattervező véletlen találkozása az asztalosműhelyben
A következő monacói lakást közben Donald Judd minimalista művész rendezte be. Az 1980-as évek végén a Fontainebleau-hoz közeli, Le Mée néven emlegetett bájos francia kúriájának élénk színű lakberendezését már a „Bécassine”, a francia iskolások által kedvelt, balsorsú bretoni szolgálólányról szóló századfordulón készült képregény ihlette.
A szobákban ugyanakkor a tizennyolcadik századi svéd bútordarabok Eileen Gray remekműveivel és az avantgarde kortárs tervezők, André Dubreuil és Borek Sipek neoromantikus munkáival keveredtek egy nyolcvanas évekkel átitatott vizuális egyvelegben.
Hét ház neki, és Choupette-nek
Átlépve a 90-es évekbe, ahogy a Vogue említi, Karl négy országban összesen hét házat tartott fenn, melyek berendezése mind antik bútorokból, kortárs művészek munkáiból és vagy negyed millió könyvből állt. A Hotel de Soyecourtban annyi könyv halmozódott fel a piano nobile emeletén elhelyezett impozáns könyvtári asztalon, hogy a parkettát átszakítva le is zuhant az alsó szint padlójára (senki nem sérült meg).
„A megannyi könyvemmel, levéllel és jegyzetemmel rendetlen embernek tartom magam” - ismerte el Lagerfeld. Otthonai ugyanakkor emberek helyett végül műtárgyakkal teltek meg, vad vacsorapartijai pedig mind feledésbe merültek. „Tizennégy éves koromban jöttem rá, hogy én magányos embernek születtem”- állította Lagerfeld. Utolsó éveiben kizárólag kiskedvence, Choupette társaságára vágyott.
Lagerfeld nem igazán tekintett vissza korábbi munkáira, mivel a divat számára a jelenről és jövőről szólt. Lakókörnyezetében azonban szívesen nyúlt vissza a múlthoz, amire legjobb példa talán a szülővárosához, Hamburghoz közeli elegáns Jako villa, ahol fájdalmasan nosztalgikus hálaénekkel adózott szülei korának pompázatos, neoklasszikus weimari stílusa előtt. De amint befejezte a házat, rájött, hogy „fogalma sincs, mit kezdjen magával Hamburgban”- ezért el is adta. Kérdéses, hogy akár egyetlen éjszakát is töltött volna ott.
A Vogue magyar felfedezettje, Bodnár Zsófia fotográfus a kimerevített pillanatban látja igazán a szépséget
A Szajna parti Quai Voltaire-en vásárolt lakását, melyből ezüstösen csillogó kilátás nyílt a Louvre-ra, Lagerfeld a Vogue 2008 októberi számában úgy jellemezte, mint „egy városi űrhajó, ahol nem érezni a Föld kötelékét.” Ahogy Joan Juliet Buck fogalmazott, „a három fürdőszobás és nyolc hálószobás klasszikus francia lakásból a szükséges helyiségekkel – háló- és fürdőszoba – kiegészített, rajzolásra, írásra és olvasásra alkalmas, tejüveg falakkal körbevett kabinba zárt absztrakt teret alkotott.”
A beton- és szilikonpadló egyhangúságát olyan haladó gondolkodású tervezők bútorai és alkotásai törték meg, mint Marc Newson, Martin Szekely, Barber Osgerby, Amanda Levete valamint Ronan és Erwan Bouroullec. Ugyanakkor feltűnt néhány régies elem, köztük a kézi munkával készült vásznak és csipke is. A ház ura makacsul elutasította az e-mailezést, bár azt magyarázta Bucknak, hogy
szeretem az írást, mint tevékenységet.
Az utolsó ház a sorban, a Louveciennes-ben található Pavillon de Voisins, ami az emlékek közt újabb vizuális esszéként vonultatja fel Bruno Paul német tervező XX. század eleji bútorait. Art Deco iránti korai szenvedélyét Ludwig Hohlwein drámai plakátművészete mellett itt olyan francia tervezők darabjaival idézte fel, mint Louis Süe és André Mare, aki Jeanne Lanvin és Jean Patou couturier tervezőknek alkotott Jazz Age stílusú belső tereket.
A Villa Jakohoz hasonlóan ez a ház is csak egy olyan kifogástalanul megvalósított fantáziakép volt, ahol Lagerfeld nagy valószínűséggel egyetlen éjszakát sem töltött. „Én egy díszletben élek, ahol a színpadon a függöny már legördült és nem ül előtte közönség" -jellemezte Lagerfeld saját magányos világát.
