előfizetésem
Hírlevél
Mucsi Emese: Divatba jött a kelet-európai esztétika
Miből lehet felismerni egy kelet-európait? Vajon mik az értékeink, egyediségünk, amivel kitűnhetünk a főként Amerika és a Nyugat által dominált esztétikai kapitalizmusban?
Sikeres fiatal kurátor és a GLAMOUR rendszeres szerzője Mucsi Emese, aki a magyar fotósnőket népszerűsíti magazinunk oldalain és felületein. A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban nyílt kiállítás, a Kelet-európai szépség kapcsán beszélgettünk. (Mesi dél-alföldi nyelvjárásban beszél, ezt az ízt szándékosan benntartjuk a szövegben – a szerk.)
Mit tartasz fontos momentumnak az eddigi kurátori karrieredben?
Például azt, hogy Párizsba möhettem Erasmusszal. Összehasonlító irodalomtudományt tanultam nyolc hónapig. Korábban is foglalkoztam már képzőművészettel, de itt még jobban összekapcsolódhatott ez az érdeklődésöm az értelmezéselmélettel. Párizsban huszonhat éves kor alatt bizonyos napokon ingyenesen látogathatók a múzeumok és képtárak, így állandóan a Louvre-ban, a Pompidou központban és a Musée d’Orsay-ban voltam. Ez az időszak nagy fordulópont volt.
A Folyamatos múlt – Kortárs reflexiók a szocializmus kulturális hagyatékára című kiállítás is kiemelten fontos volt a karrieröm elején, amit a Fészek Művész klubban röndöztünk az MKE képzőművészet-elmélet osztályunkkal. Társkurátora voltam a kiállításnak, és ez volt az első alkalom, hogy egy nagy nemzet közi művész magyarországi mögjelenését intézhettem. Phil Collinsnak hívják, nem a zenész, hanem a képzőművész, és a Marxism Today című videómunkáját mutattuk be. Ott rágyüttem, hogy
nem igazán hoz zavarba, ha valaki nagy névnek számít.
Természetesen tudok kommunikálni a kiállításon való jelenlétéről, megszervezni azt. Ez egy nagyon jó visszaigazolás volt a személyiségemről, arról, hogy lehet ezt a szakmát természetes, közvetlen kommunikációval is csinálni. És hát van, akinek ez begyün, van, akinek nem, de alapvetően ezt próbálom képviselni azóta is. Volt egy nagy kiállításom a Robert Capa Központban, a Jelentés, ahol együtt dolgoztam Esterházy Marcell-lel, Forgács Péterrel és Gerhes Gáborral.
Ez egy nagyon népszerű kiállítás volt, sokan meg nézték, és rengetegen ennek kapcsán ismerték mög a nevemet. Az osztálytársaim azt mondták, hogy olyan volt a mögnyitó, mint egy Madonna koncert: több százan gyüttek-möntek, nagy volt a zsezsgés. Nyilván nem az én nevemre gyüttek akkor, hanem a három művész közönsége volt jelen. A három alkotó majdnem három különböző generációt képvisel, így kicsit olyan volt a kiállítás, mint a supergroupok a könnyűzenében, ahol több, eltérő, de nagy közönséggel bíró alkotó összeállt, és ebből létregyütt egy nagyon sikerös produkció.
Itt az volt a helyzet, ami nem mindig adott egy kiállításnál: másfél évig dolgozhattunk a munkákon az ötlettől a mögvalósításig, és az alkotók ebbe a gondolkodási folyamatba is beengedtek. Ez módszerömmé vált egyébként, mert ráéröztem, hogy ez a gondolkodási folyamat önmagában is nagyon érdekös.
Szerkesztői, újságírói módszereket is alkalmazol egy-egy kiállítás előkészítésekor…
A Simon Zsuzsi és Bognár Benedek alkotópárossal kezdtem el azt, hogy interjúkat vöttem föl a művészekkel. Szerintem ezöknek a szövegöknek és hanganyagoknak nagyon nagy erejük van. Fontos felismerés vezetett ide: az, hogy a képzőművészet valahogy nehezebben megközelíthető terület az embörök számára, és ez az oktatási rendszerünkben gyökerezik, ami alapvetően irodalomra fókuszál.
Az interjúk segítenek az értelmezésben, mert a művészek saját szavaikkal mondják el, hogy mivel foglalkoznak a minket körülvevő jelenségök közül. Mert hát a kortárs művészek végül is ezt csinálják: kulturális jelenségöket vagy a saját életünkben mögjelenő problémákat, témákat a „szűrőiken” átengedve, a saját módszereikkel feldolgozzák. Az interjú betekintést enged az alkotói gondolkodásba és a munkamódszerbe is. A Kelet-európai szépség című kiállítás a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban divatfotókon keresztül igyekszik bemutatni, milyen egyedi a régiónk.
„Virágot senki sem akar lopni” - beszélgetés Dávid Zita festőművésszel
A véleményed szerint miért fontos, hogy a divatfotó Magyarországon is megjelenjen a múzeumi terekben?
Több okból is. Az egyik az intézményi szempont, miszerint a divatfotó alkalmas arra, hogy magas művészeti témákat, minőségöket populáris környezetben jelenítsön mög, így fontos közvetítőszerepe van. A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ programján belül arra számítunk, hogy ez egy látogatott, népszerű kiállítás lesz. Fontos szempont, hogy az emberek szeressenek kiállítóterekbe járni, és szórakozásként fogják fel a kiállítások megnézését, még akkor is, ha nehezebb témával szembesülnek.
A kortárs kiállítás egy fajta „infotainment”, új információkhoz jutnak a befogadók, de alapvetően jó érzés a művekre nézni, időt tölteni velük a kiállítótérben, tehát jól is szórakoznak, és föltöltődnek, új tudásanyaggal és kérdésekkel mönnek haza. Az életem folyamán sokszor láttam, hogy a művészeti körök távolságot tartanak a divatfotótól.
Hogyan tudsz ennyire nyitottan hozzáállni ehhez az alkalmazott műfajhoz?
Igaz, hogy korábban még nálunk, a Capában sem volt ilyen nagyobb, összefoglaló divatfotó-kiállítás, de ettől függetlenül önálló értékekkel bíró, fontos területként gondolunk rá, amely adott esetben nagy láthatóság esetén, nagy hatást is tud gyakorolni. Az biztos, hogy a fotósok egymás között próbálják pozicionálni magukat. Nagy különbség, és erről a fotósokkal és a divatfotósokkal is sokat beszélgetünk, hogy a divatfotó esetében az autonómia, az alkotói elképzelés a legtöbb esetben háttérbe szorul, mert a mögrendelő elképzelésének is mög köll felelnie az elkészült fotóknak.
Sokszor beszéltünk a figyelemgazdaságról, és arról, hogy a divatfotók esetében is van olyan, ahol pontosan tudják, hogy mit akarnak viszontlátni, hogy arra reagáljanak a fogyasztók, akár egy magazinban, akár a közösségimédia-felületeken, és hogy a látvány miatt többet vásároljanak egy-egy termékbül. Ebben a fotós autonóm gondolkodása annyira nincs jelen. Valószínűleg ez is okozhatja azt, hogy bizonyos körökben lenézöttebb műfajnak számít.
Sok divatfotós anyag esetében azonban szabad kezet kapnak az alkotók, akár már möglévő munkáikkal hívják meg őket, ezért kifejezettön az esztétikára, divatra vagy a mögjelenésre koncentráló műfajként is lehet értelmezni. Sokoldalú, mozgékony terület, ami a minket körül vevő világ változásaira rendkívül gyorsan reagál, sőt még befolyásolni is tudja azokat.
Mi volt a szervezőelv?
A kiállítás kifejezetten koncentrál a fotósokra, a fotókon szereplő személyekre, akik a saját történetüket, hozzáállásukat fejtik ki, egyéni interjúk formájában. Az alkotókkal, közreműködőkkel együtt próbáljuk möghatározni azt, hogy mit is jelent a kelet-európai esztétika a kortárs divatfotóban. Ennek nincs egy széles körben ismert értelmezése, pedig az önmagunkra való ránézés segíthet önmagunk jobb értékelésében is.
Van ennek a kelet-európaiságnak egy felfutása most a nemzetközi kortárs divatban.
Megemlíthetöm például a Balenciaga grúz származású tervezőjét, Demna Gvasaliát. Möglehetősen nehéz möghatározni azt, hogy mit is jelent a kelet-európai esztétika, így az egész kiállítás kutatási jellegöt is kapott. A fotósokkal és más területről érkező szakembörökkel járjuk körül, hogy szerintük mit is jelent valójában.
Említenél pár alkotót a kiállításról?
Amikor arról gondolkodtam, hogy kiket vonjak be a kiállításba, Bede Kincső az elsők között merült föl. A romániai magyar alkotó alapvetően nem divatfotós, a képzőművészeti fotó a terepe. Az Yves Saint Laurent fölkérte egy fanzine elkészítésére, és alapvetően teljesen szabad kezet adtak neki. A kiadvány az ő világát mutatja be, a főbb kuncsaftjaiknak, barátaiknak és francia intézményöknek adják ajándékba, vagyis nem árulják. A fanzine megjelenésével pár huzamosan fölkérték egy nagyobb volumenű, negyven képből álló kiállítás összeállítására is, amit a két főbb párizsi és a Los Angeles-i üzletükben is bemutattak.
Kincső a kiállításon emellett egy, a román Glamourban publikált sorozattal van még jelen, amelynek Anikó, egy ötvenöt éves kovásznai varrónő a főszereplője-modellje, aki igen közel áll az alkotóhoz: gyerökkora óta visz hozzá terveket, ruhákat átalakítani vagy varratni. Tombor Zoltán és felesége, Tombor Nelli közösen szerepelnek a kiállításon. Visszamöntek Nelli szülővárosába, és ott készített Zoltán egy sorozatot. Ebben szerintem az is szép, hogy a fotós és a modell egy házaspár, és az egész közös életük a szakmai útjuk kereszteződéseiben kötődött össze. Beszélnek is erről az interjúban.
Éder Krisztiánt is említeném, aki New Yorkban él és alkot, de soproni, és sokszor visszajár a szülővárosába. A magyar város mint kulissza megjelenik a divatfotós gyakorlatában, érdekli az, hogy hogyan lehet ábrázolni a szülővárosát, akár mögrendelésre készülő anyagokban is. Ha valaki külföldön sikerös karriert fut be, akkor a szülőváros egy másik jelentést kap, ahogy a saját kelet-közép európaisága is. Divatszakmai tanácsadónak dr. Keszeg Annát, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem docensét kértem föl, hogy a dizájnkultúra és a divat felől segítsön neköm a kutatásban.
Így tudsz hozzájárulni a textilhulladék csökkentéséhez
Miért jó, ha rákérdeznünk arra, hogy milyen is a kelet-közép-európaiságunk?
Van egy személyes motivációm. Az, hogy kelet-közép-európai vagyok, möghatározó az identitásomban. Érdekel, hogyan lehet a kelet-európaiságot pozitívan, inspirálóan mögélni. Ahogy említettem, ez most valahogy benne van a levegőben; nagyon menőnek számít kelet-európainak lenni a divat világban, így ezt a menőségöt ki köll aknázni, tudatosítani köll magunkban, hogy a magunk módján autentikusak, eredetiek, különlegösek vagyunk. Ez jót töhet az önbizalmunknak, kiegyensúlyozottabbá töhet bennünket, és segíthet, hogy jobban érvénye süljünk nemzetközi viszonylatban is.
A másik szempont, ami nagyon izgat, az az éppen uralkodó szépségideál. A divatfotónál azt föltételezzük, hogy a szépség a legmagasabb érték. Érdekel, hogyan löhet mögváltoztatni, hogy mi számít szépnek. Ebben a divatfotónak nagyon nagy ereje és hatása tud lenni. Például, ha sok olyan kampányt látunk, hogy valaki nem olyan vékony, vagy hézag van a foga közt, akkor ez egy idő után elfogadottá, ismerőssé válik, és ennyi, ettől idővel egyszerűen szépnek találjuk.
A kiállítás egyik „beszélő” képe Magyar Eszter (Makeup Brutalism) alkotása, ahol a művész a saját szájára írta, hogy „Eastern European Accent”. Te hogyan értelmezed ezt?
A kelet-európai akcentus kifejezetten érdekös téma. A divatfotó egy néma műfaj, nem jutunk el odáig, mint egy filmben, hogy mögszólaljon valaki, és abból következtetésöket tudjunk levonni. A másságok nagyon sokat jelentenek a divatban, pluszdolognak számítanak, és egy-egy divatfotós kampánnyal sokat lehet tönni azért is, hogy jobban elfogadjuk egymást – még akkor is, ha tudjuk, hogy az égyik alapvető céljuk, hogy új üzleti lehetőségöket teremtsenek.
Magyar Eszter a saját arcát, testét használja „vászonként”, és fölvállalja, ünnepli a másságát. A fogai közti hézagot is az egyediség jeleként értelmezi, mert nem egy meg csinált hollywoodi fogsorral bír, és ez röndben van. Ez hasonló ahhoz, mintha valaki bevállalná az akcentusát vagy a dialektusát. Az, hogy másképpen beszélsz vagy nézöl ki, mindig alapot adhat arra, hogy kiközösítsenek vagy kikezdjenek, de arra is, hogy jól mögjegyözzenek, emlékezzönek rád.
Eszti jól játszik ezzel a kiállításon megjelenő képpel. Elmondta, hogy Londonban a munkahelyén sokszor kérték, hogy ne udvariaskodjon, dobja be magát úgy, ahogy szokta, és terelje vissza a beszélgetésöket a lényeg felé. A főnöke ezt, valamint a kemény, el hivatott munkáját a kelet-európaisághoz kötötte. Angliában a kelet-európai munkaerő nagyon komoly munkabírással bíró emböröket jelent,
tehát értéknek minősül
Smink és haj: Szanyi Zsuzsa
Stylist: Komáromy Csillu
