előfizetésem
Hírlevél
Megvan a kérdés, ami ártatlannak tűnik, mégis tönkreteheti az identitásod
Vannak, akik minden e-mailre válaszolnak, minden projektet sikerre visznek, és közben belül halkan darabokra hullanak. A funkcionális depresszió a „tökéletes élet” álcája mögé bújik, ahol a siker nem gyógyír, hanem a szenvedés legbiztosabb rejteke. Vajon meddig bírja a rendszer, ha az alapkövei már régen megrepedtek a láthatatlan terhek alatt?
Van az a típusú szenvedés, amikor nem akarunk figyelmet. Ez egy olyan állapot, ami nem hangos, nem látványos, még csak nem is feltétlen borítja fel a mindennapjainkat. A legtöbb esetben simulékony, csendestársként van jelen. Beilleszkedik a naptárunkba, a teendőink közé, a reggeli kávé vagy az esti rituálé mellé. A funkcionális depresszió nem véletlen kerül szóba egyre többször a szakmai és társadalmi berkekben, hiszen olyan embereket érint, akikről kívülről senki sem mondaná meg, hogy bajban vannak.
Dolgoznak, teljesítenek, megfelelnek mindennek, aminek máskor. Közben azonban belül lassan teljesen kimerülnek, elfáradnak, szenvednek.
Amikor álcázzuk magunkat
A funkcionális depresszióban szenvedők azok, akikre nagyjából bárki szívesen rábízná az életét. Ők tulajdonképpen a rendszer alapkövei, amelyek néha megrepednek, ha túl nagy súlyt cipelnek. Ennek a depressziónak az egyik fő problémája, hogy a legtöbb esetben teljesen láthatatlan, nemcsak a külvilág, hanem gyakran még az érintett részére is. Az egyik legnagyobb ellentmondás, hogy éppen a siker fedi el.
A társadalmi elismerés ugyanis tompítja, eltakarja a vészjelzéseket, így észre sem vesszük, hogy baj van. Aki előléptetést kap, jól keres, halad előre az életében, arról nehezen képzeljük el, hogy reggelente alig bír felkelni az ágyból, egész nap kimerült, üres, vádolja önmagát. Metzger Wanda így fogalmaz: „A modern társadalomban az értékesség fogalma szorosan összefonódott a teljesítménnyel, a sikerrel és az anyagi javakkal. Sokunk számára ez már gyerekkorban elkezdődik. A dicséret, a figyelem és az elismerés ahhoz kötődhet, hogy mennyire vagyunk ügyesek, okosak, eredményesek.”
Amikor mindened megvan, mégis szenvedsz? De van hozzá jogod?
A pszichológus mondatai teljesen egyértelművé teszik a legfőbb problémát: amit mérni lehet, az értékes, amit nem, az pedig nem fontos, könnyen háttérbe szorul.
Gyerekkorból hozott elvárások
Talán érdekesség lehet, hogy a funkcionális depressziót ritkán okozza kizárólag a felnőttkor. Sokkal inkább a gyerekkor problémája, ahol a hosszú évek alatt megtanultunk mindenhez alkalmazkodni. A szakértő szerint már egészen korán elkezdődik ennek tapasztalása. „Ha szépen elszavaljuk a verset, jó jegyeket hozunk, kiemelkedően teljesítünk valamiben, jutalmat kapunk. Ez önmagában nem probléma, egészen addig, amíg nem kizárólag ezekhez az élményekhez kapcsolódik a szeretet és az odafordulás.”
Amikor azonban a szeretet feltételekhez kötődik, a gyermek megtanulja, hogy önmagában nem elég. Ahhoz, hogy helye legyen a világban, teljesítenie kell: „Sok gyerek úgy nő fel, hogy az alapelvárás a kiválóság, kitűnés a tömegből. Nem önmagáért kap elismerést, hanem azért, mert jól teljesít. Ilyenkor könnyen kialakul a „soha semmi nem elég” érzése.” Ez az érzés azonban sajnos felnőttkorban sem múlik el, csak egy más formát vesz fel. Már nem a jegyekért vagy a versmondásért jár az elismerés, hanem a pozícióért, a fizetésekért, a státuszszimbólumokért.
Tulajdonképpen az a fontos, hogy mit értünk el, akkor is, ha alig 5-10 éve vagyunk a szakmában. Ha nem kerültünk egy bizonyos pozícióba, akkor az nem lesz elegendő. Teperni kell, hajtani, hogy minden egyre jobb és jobb legyen. Legalábbis így érezhessük. Más kérdés, hogy eközben belül teljesen meghalunk. Ilyenkor jön a „Na, és mivel foglalkozol?” kérdés a régi osztálytársaktól, idősebb családtagoktól, ismerősöktől.
Bár ártatlannak tűnik, mégis az identitásunkat is képes tönkretenni. „Felnőttként a minta ritkán változik, csak a tét lesz nagyobb. A végzettség, a pozíció, a státusz és az anyagi háttér sokszor láthatatlan rangsort állít fel.” Ebben a tekintetben mindig van feljebb és lejjebb. Aki pedig éppen nem tudja azt felmutatni, hogy milyen messze jutott - amit ugye a külvilág is értékesnek tart -, az könnyen megkérdőjelezheti önmagát. Ilyenkor a depresszív tünetek nem biztos, hogy tönkreteszik a napjainkat, nem bénítják meg az agyunkat, a gondolatainkat, az életünket, de jelen vannak a mindennapjainkban.
A traumafeldolgozás új iránya: ismerd meg a brainspotting módszert
A teljesítmény mint 21. századi menedék
Fontos felismerés, hogy a magas teljesítmény nem mindig belső indíttatásból ered. Sokszor inkább védekezésről van szó. „Elkerülése a nehéz érzéseknek, az ürességnek, a kapcsolódás bizonytalanságának.” A teljesítmény azonban mérhető, kontrollálható, kiszámítható, ami sokak számára hatalmas biztonságot ad. Sok esetben olyan érzésről van szó, amit az emberi kapcsolatokban nem kapunk meg. Ez főleg azokra igaz, akik érzelmileg kiszámíthatatlan és elhanyagoló közegben nőttek fel.
Nőknél mindezt tovább erősíti a nemi szerepek öröksége is. „A megbízhatóság, a kitartás, az önfeláldozás sokszor erkölcsi mércévé válik, a perfekcionizmus pedig belső iránytűként működik.” Ez a mutató azonban ritkán mutat a pihenés fel.
„Nem is nézel ki depressziósnak”
A funkcionális depresszió egyik fő csapdája, hogy nem is néz ki annak. Nincsenek nagy tünetek, látható jelek. Nincs feltétlen ágyból ki sem kelő ember, elhanyagolt külső, türelmetlenség, látható fáradtság, megszakadó társas kapcsolatok. Van helyette kifogástalan megjelenés, mindig betartott határidő, mosollyal aláírt szerződés és alaposan átgondolt közösségi média megjelenés. A szenvedés ebben az esetben nem pusztán láthatatlan, hanem sokszor az érintett sem így tekint rá.
A „másoknak sokkal rosszabb” és az „én még legalább működöm” mondatok belső monológgá válnak. Pedig ez a fajta gondolkodás nem jelenti azt, hogy az ember jól érzi magát a bőrében. Gyakori az érzelmi tompaság, az, hogy nem tud örülni egyes dolgoknak, tartósan fáradt, de főleg belül, amit nem old meg egy kiadós alvás. A funkcionális depresszió azonban nem egyéni kudarc, hanem olyan kultúra eredménye, amely gyakran okoz túlterheltséget. A csendben szenvedés kultúrája ezekből az összetevőkből fakad.
A túlterheltség gyakran elismerést kap, az önkizsákmányolás erénynek számít. Annak azonban ára van, hogy azt gondoljuk: „Azért vagyok különleges, mert mindent elbírok.” A szakértő szerint ugyanis az erőn felüli teljesítés előbb-utóbb kimerüléshez vezet, fizikailag és érzelmileg is. Ennek ellenére is kevesen kérnek segítséget, mert attól tartanak, hogy ezzel elveszítik önmagukat, amit eddig a teljesítményük adott.
A pihenés okozta bűntudat
A funkcionális depresszió idővel a kapcsolatokat is átalakíthatja. Az érintettek gyakran válnak megbízható támaszokká a másik fél számára, miközben teljesen a háttérbe szorítják a saját szükségleteiket. Nem beszélve arról, hogy nem pihennek, nem töltődnek, mert ezt feleslegesnek, időpazarlónak érzik. „A pihenés gyakran leértékelődik. A folyamatos aktivitás dicséretet kap, míg a megállást lustaságnak bélyegezzük.” Nem véletlen az sem, hogy sokan a házimunkát nevezik pihenésnek, akár a főzést, akár a sütést, vagy éppen a teregetést.
Pedig a kanapén ülni egy könyvvel nem kevesebb érték, csak kevésbé látványos. Elismerés ritkán jár érte, bűntudat annál inkább.
A változás azzal kezdődik, hogy átalakítjuk a gondolatainkat, az értékességre megtanulunk máshogy tekinteni. A szakértő szerint a kimerültség nem gyengeség, hanem jelzés. A pihenés pedig nem jutalom, hanem szükséglet. Erről sokan megfeledkeznek. Sokaknak tanulni kell azt, hogy mi a szabadidő, a kikapcsolódás, a feltöltődés. A funkcionális depresszió nem egy súlyos állapot, hanem egy túl sokáig elviselt lét.
A kérdés itt nem az, hogy ki bírja tovább, hanem az, hogy ki mondja ki először, hogy ez így nem fenntartható. „Az értékesség nem a terhelhetőségünkben mérhető. Néha a legnagyobb erő az, ha megengedjük magunknak a megállást.”
