előfizetésem
Hírlevél
Az életközepi válság régen is létezett, de ma sokkal jobb helyzetben vannak a negyvenesek
Emlékszel még a Julie&Julia című filmből, milyen kétségbeesetten kereste önmagát, és az új életcélját Julie, míg végül rátalált Julia Child szakácskönyvére, amely teljesen új alapokra helyezte az életét? Vagy Lester Burnhamre, aki az Amerikai szépség c. filmben klasszikus, külvárosi apukaként kétségbeesetten próbálja visszaszerezni a fiatalságát, a szabadságot és a kontrollt az élete felett? Julie és Lester olyan életszakaszt jelenítenek meg, amely (egy ponton) mindannyiunk sajátja lehet. Vajon mit értünk pontosan életközepi válság alatt? Törvényszerű, hogy sportkocsit veszünk, elválunk és karriert váltunk, vagy megélhetjük másképp is a teljes összeomlást?
Az életközepi válság mára messze túlmutat a piros sportautó kliséjén: sokkal komplexebb jelenségről van szó, mint gondolnánk, hiszen egyéni, pszichológiai, kulturális, sőt, generációs tényezők is befolyásolják. Cikkünkben Katona Etelka, a Budai Pszichológus Központ pszichológusa segítségével jártuk körbe, hogyan élik meg a mai negyvenesek ezt az intenzív életszakaszt, de arra is kaptunk válaszokat, mit kezdhetünk ezzel a helyzettel, ha épp benne vagyunk.
Sötétlő erdő
„Az emberélet útjának felén/egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,/mivel az igaz útat nem lelém.” Az idézet nem egy pszichológus rendelőjének csendjéből származik: ez Dante Alighieri Isteni színjátékának kezdete. Az egybeesés nem véletlen, Dante főszereplője ugyanis a (a művészettörténészek szerint) épp a 35. életévében jár, így nem csoda, hogy különböző, egzisztenciális kérdések gyötrik, amelyek a purgatóriumba vezetnek.
Noha a legtöbbeknek (szerencsére) nem kell alámerülniük a purgatóriumba, hogy megtalálják az élet értelmét, mégis sokakat gyötörnek a negyvenes és hatvanas éveik között olyan kérdések, mint például „Mi az élet értelme?” „Ki vagyok én, egyáltalán?” „Miért épp azzal élek együtt, akivel?” „Mégis, milyen jövőt képzeljek el magamnak?” és a többi...
A kanadai Elliott Jaques munkásságának köszönhetően a jelenségnek mostanra neve és komplett szakirodalma is van: 1957 óta életközepi válságnak nevezzük. Jaques szerint a hétköznapi embereknél előfordulnak vallási ébredések, megtérések, vagy ennek ellentéte, a totális szabadosság ebben az életszakaszban. Leírása szerint míg egyesek elveszíthetik azt a „szuperképességüket”, hogy igazán élvezzék az életet, addig mások szinte hipochonder módon aggódnak a megjelenésük miatt, ezért a fiatalság megőrzésére irányuló, kényszeres kísérletekbe fognak.
Szorongás és életközepi válság helyett tekints a negyvenedik születésnapra új kezdetként
A Jaques által leírtak egybecsengenek Erik H. Erikson, a pszichoszociális fejlődéselmélet atyjának hetedik életszakaszában leírtakkal. Erikson elmélete nyolc szakaszt különböztet meg, amelyek mindegyike valamiféle új kihívást, krízist jelenít meg az ember életében. A szakember a hetedik szakaszt 40 és 65 év közé helyezi: véleménye szerint ez a felnőttkor csúcspontja, amelyben az alkotóképesség és a stagnálás vívnak bennünk folyamatos harcot. „Vajon tudok-e olyat alkotni, ami fennmarad utánam?” – kérdezik maguktól ilyenkor sokan. Ez egyfajta belső feszültséggel és egzisztenciális kérdések felmerülésével jár együtt.
Katona Etelka pszichológus szerint az ilyesfajta dilemmák teljesen természetesek ebben a korban, egészen addig, amíg azok nem okoznak olyan tüneteket, amelyek erőteljesen rányomják a bélyeget a mindennapokra. „A krízis önmagában nem rossz dolog, hiszen növekedési potenciált is rejthet magában!” – magyarázza a szakember.
Yin és yang
Ami a jellemző tüneteket illeti, Katona Etelka szerint általánosságban mindenkinél ugyanazok a jelek figyelhetők meg: sokan megkérdőjelezik az önazonosságukat ilyenkor, ez (hosszabb távon konstans) elégedetlenséggel járhat együtt, amely (olykor) szorongásos és depressziós tüneteket is eredményezhet. Az elégedetlenség nemcsak befelé, hanem kifelé is megnyilvánulhat! Aki életközepi válságban van, előszeretettel kérdőjelezi meg a különböző, emberi kapcsolatait, legyen szó akár baráti-, családi-, vagy romantikus szálakról. Jellemző tünet lehet a fokozott kockázatkeresés, amely kicsúcsosodhat a sztereotípiákból ismert sportautó megvásárlásában, vagy épp abban, hogy az illető újabb és újabb viszonyokba vág bele.
Az életközepi válság munkahelyi viselkedésváltozásban is tetten érhető. Ilyenkor jellemzően kevésbé érdekli az érintettet a munka, hiszen egészen más kérdések foglalkoztatják. (Az életközepi válság tünetei sok tekintetben átfedést mutatnak a kiégéssel, ezért jó, ha a konyhai pszichologizálást hátrahagyva inkább szakember diagnosztizálja az érintettet.)
Általános tünetek ide vagy oda, az emberben akaratlanul is felmerül a kérdés: vajon ugyanúgy élik meg a férfiak és a nők az életközepi válságot? Katona Etelka szerint, mint mindenben, úgy ennek kapcsán is különbségek fedezhetők fel a két nem között. „Míg a férfiaknál legfőképp az identitásélmény és a teljesítmény áll a fókuszban, addig a nők főképp intra- és interperszonális szinten élik meg
az életközepi válságot,” – kezdi a szakértő.
Etelka elmondása szerint a nők megélései szorosan összefüggenek a bennük zajló, hormonális változásokkal. „A menopauza kihat a nők hangulatára, mentális állapotára, nem utolsó sorban pedig arra, hogyan érzik magukat a bőrükben. Ez az életszakasz két ponton is kapcsolódik az elengedéshez. A felnőtt gyerekek jellemzően ilyenkor hagyják el a közös otthont, az üres fészek-szindróma, a gondoskodói szerep megszűnése pedig meghozhatja a fentebb felsorolt, egzisztenciális jellegű kérdéseket. Ezzel együtt a fiatalság eszményének is búcsút kell inteni, ami – mind testi, mind lelki tekintetben – rendkívül nehéz feladat!” – magyarázza a szakértő, aki egyúttal kiemeli: nagyon sok nő számol be a rendelőjében arról, hogy bizonyos kor után láthatatlannak érzi magát, ez pedig plusz terhet jelent az életközepi válság feldolgozásában.
Etelka szerint a férfiaknak sincs könnyű dolguk. „Miután a társadalom jellemzően férfias erénynek tekinti a teljesítményt, nem csoda, hogy – a nyugati társadalmakban – erre épül a férfiak identitása. A férfiakat – a nevelésük során – csak ritkán támogatjuk abban, hogy megéljék az érzelmeiket, még olyan profán esetben is, mint például a fájdalom. Nehéz jó férfi mintát találni, ezért a legtöbben megmaradnak azoknál a státuszszimbólumoknál, amelyek mindenki számára egyértelműek: mekkora karriert futnak be, mennyi pénzük van, milyen autóval járnak, milyen nővel az oldalukon jelennek meg... Nem csoda, hogy a férfiak életközepi válsága épp ezeken a területeken azonosítható be” – taglalja a pszichológus.
Generációk harca
A nemi különbségek mellett generációs eltérések is adódhatnak: Katona Etelka szerint olyan gyorsan fejlődik a világ, hogy nehéz lenne elképzelni, hogy a húsz évvel ezelőtti negyvenesek ugyanazt élik meg, mint 2025 negyvenesei.
„Önmagában az, hogy létezik az életközepi válság kifejezés azt feltételezi, hogy differenciáltunk egy problémát, ami innentől kezdve azonosítható, és ha azonosítható, akkor gyógyítható is. A pszichológia fejlődése mellett az emberek is sokat fejlődtek az elmúlt években: a ma embere sokkal önreflexívebb, mint például a csendes-, vagy boomer generáció, akiknek sokkal globálisabb problémákkal – például világháborúk – kellett szembenézniük a saját életükben. A mentálhigiénia létezése és az önreflexiós képességeink fejlődése lehetővé teszik, hogy néha igenis lehetünk rosszul. Ez korántsem azt jelenti, hogy bolondok lennénk, hiszen ma már tudjuk, hogy ennél sokkal árnyaltabb a helyzet” – teszi hozzá a szakértő.
Iványi Orsolya: Igen, van élet 50 felett – így törd át a láthatatlanságot
Kiút a sötétségből
Ami az életközepi válságból való kilábalást illeti, a klinikai szakpszichológus aláhúzza: akkor érdemes szakemberhez fordulni, amikor a fentebb taglalt tünetek annyira felerősödnek, hogy a hétköznapi életet is befolyásolják. „Ha valaki olyan fokú működésromlást tapasztal, amellyel már nehezen képes funkcionálni, vagy jelentős, impulzív, destruktív döntéseket hoz, esetleg addiktív viselkedésminták jelennek meg nála, mindenképp érdemes szakemberhez fordulni.”
Ha kevésbé súlyos az ügy, úgy érdemes átkeretezni a frusztráló, egzisztenciális kérdéseket. „A strukturált önvizsgálat meghozhatja a válaszokat azokra a kérdésekre, vajon milyen értékeink és céljaink vannak a világban, milyen kapcsolatokkal rendelkezünk, és hogyan épül fel ezekből az én. Ha tisztáztuk az alapokat, tovább is léphetünk arra a kérdésre, mit szeretnénk elérni a továbbiakban? Ha lehetőségként tekintünk az összeomlásra, óriási jellemfejlődést érhetünk el!” – húzza még alá.
Katona Etelka emellett kiemeli, a hirtelen döntések mindenképp elkerülendők ebben az időszakban. „Mindenképp érdemes kicsit ülni a babérjainkon, és górcső alá venni a különböző életterületeket, amelyek frusztrációt keltenek. Semmiképp nem támogatnám az azonnali kiugrást, már csak azért sem, mert rendkívül fontos ilyenkor a társas támogatás, amit épp a hozzánk legközelebb állóktól kaphatunk meg,” – magyarázza.
Amennyiben barátként azt látjuk, hogy a másikban nehéz folyamatok zajlanak, semmiképp ne kezdjünk konyhapszichologizálásba: Etelka szerint bőven elegendő, ha validáljuk a másik érzéseit. „Nem kell megoldanunk a másik problémáit, elegendő, ha biztosítjuk a támogatásunkról!” – teszi még hozzá.
Ahogy Julie vagy Lester története is mutatja, az életközepi válság nem feltétlenül a széthullásról szól – sokkal inkább arról, hogy szembenézünk-e azokkal a kérdésekkel, amelyek addig a mélyben szunnyadtak. Bár a változás elsőre riasztó lehet, a bennünk zajló krízis gyakran épp a fejlődés kapuját nyitja ki! Feltéve, ha képesek vagyunk átkeretezni azt.
