Így veszik meg a figyelmed az influenszerek, és még csak fel sem tűnik

Az empátiáról a legtöbbünknek sokáig valami kedves, de funkcionálisan mellékes dolog jutott eszébe. A gondoskodó anyák, a jófej kollégák vagy a jóindulatú tanárok tulajdonsága, amely szép, ha van, de a fontos döntéseknél úgyis a racionalitás számít. „Az empátiát sokáig a gondoskodás, a nőiesség, a jóindulat fogalmaihoz kötöttük, finom, de nem feltétlenül hasznos készségnek tartottuk. A személyes kapcsolatokban volt helye, de a vezetésben, a döntéshozatalban vagy a közéleti kommunikációban nem számított stratégiai erőforrásnak” – mondja Sepsi Helga.

Ebben a képben az elmúlt évtizedek alapjaiban hoztak fordulatot. A globalizáció, a digitalizáció és a közösségi média olyan mennyiségű információt zúdított ránk, amire korábban nem volt példa. Állandóan kapcsolatban vagyunk – chaten, kommentben, videóban, hangüzenetben –, miközben sokan soha nem éreztük magunkat ennyire magányosnak. Vagy ahogy a pszichológus mondja: túlinformált, de alulkapcsolódott világban élünk.

Az empátiának ára is van, ilyen, amikor elfáradsz az együttérzésben

„Rengeteget tudunk egymás életéről, de kevés az a tér, ahol valóban jelen vagyunk egymás mellett. Ebben a zajban az empátia lett az új kapcsolódási kulcs, az a képesség, hogy meghalljuk a másikat, észrevesszük az érzelmeket a szavak mögött, és emberi hidat építünk ott, ahol az érvek önmagukban már nem működnek.” Ehhez hozzátartozik az is, hogy a közelmúlt eseményei, mint a járvány, a háborús hírek, az ökológiai szorongás és a gazdasági bizonytalanság megmutatták, mennyire törékeny a társadalmi biztonságérzet. Ebben a közegben az empátia végképp nem maradhatott „puha készség”.

A pszichológus szerint ezért mára a túlélési stratégiák közé tartozik, mert nélküle szétesnek a közösségek, kiüresedik a közélet, és a közbeszéd végképp átcsúszik háborús logikába. Az empátia tehát már nem azt jelenti, hogy együtt sírunk a másikkal, hanem azt, hogy képesek vagyunk valóban jelen lenni.

Az őszinteség marketingeszközzé vált

Ha valaki rápillant bármelyik közösségimédia-felületre, gyorsan látja, mennyire

trend lett az őszinteség.

Influencerek, szakértők, közéleti szereplők, átlagemberek tömegei beszélnek a szorongásukról, terápiaélményeikről, toxikus kapcsolataikról, gyászukról vagy épp a kiégésükről. A saját sebezhetőség vállalása talán már nem is csak lehetséges, de egy elvárás is. Pszichológusként Sepsi Helga nem tagadja, ennek van felszabadító hatása.

Korábban szégyennel övezett témák – akár pszichés zavarok, meddőség, párkapcsolati erőszak vagy függőségek – kerülnek fényre, és ez sokaknak adja azt az élményt, hogy nincsenek egyedül. Ugyanakkor azt is látja, hogy a sebezhetőség piacosodott, mi több, márkaelem, brandingeszköz lett belőle. „A sebezhetőség a bátorság egyik formája, nem pedig gyengeség. De csak akkor beszélhetünk bátorságról, ha tudatossággal és felelősséggel is párosul” – hangsúlyozza. Ha a nyers, feldolgozatlan érzelmeket egyszerűen csak kilökjük a nyilvánosságba, az gyógyítás helyett újra traumatizál. A megosztó számára is, és azok számára is, akiknek a hírfolyama hirtelen mások fájdalmának végtelen folyamává válik.

A szakértő ezen a ponton emlékeztet arra az igazságra, amit Tisza Kata is leír: az önismeretről szóló beszéd kifordul önmagából. Ami elvileg befelé forduló, csendes folyamat lenne, az a közösségi médiában teljesítménnyé és önreprezentációvá válik. „Megjelenik az »én már itt tartok« típusú önigazolás. Mert a felszínen önismeretről beszélünk, de valójában rangsort állítunk fel: kinek mélyebb a tudatossága, kinek radikálisabb a traumája, ki lépett nagyobbat önmagán túl – és közben távolságot teremt.”

A magas érzelmi intelligencia nem azt jelenti, hogy mindig empatikus vagy

Traumabranding

A pszichológus traumabrandingnak nevezi azt a jelenséget, amikor a fájdalom megosztása látványelemmé válik. A figyelem pillanatnyi kielégülése után ott maradnak a feldolgozatlan érzések, amelyeket a posztok olvasói visznek tovább magukban. A helyzet abszurditása, hogy az „érzékeny tartalom” ilyenkor pont a mélységet veszti el. Az érzelmi aktivizmus itt válik igazán kényes tereppé. Az őszinteség önmagában nem garancia sem hitelességre, sem gyógyulásra. A kérdés tehát nem más, mint hogy miért mondjuk ki, amit kimondunk. A megértés és kapcsolódás szándéka vezet, vagy a figyelem és elismerés utáni vágy?

„A hiteles önfeltárás nem az intimitás mértékéről szól, hanem a funkciójáról. Nem attól őszinte egy bejegyzés, hogy minden részletet elárul a traumáról, hanem attól, hogy látszik rajta: a megosztó már reflektált arra, ami történt vele, és nem a közönségtől várja a feldolgozást.” Persze nem árt vigyázni: az empátia idealizálása ugyanis könnyen elrejti azt a nagyon is valós jelenséget, amit a pszichológia empátiás túlterheltségnek nevez. Ez nem hangzik jól, de sokkal hétköznapibb, mint gondolnánk. „Az empátia ugyanaz a képesség, amely közel hoz bennünket egymáshoz, és ugyanaz, amely kimerít, ha elveszítjük a kapcsolatot a saját határainkkal” – mondja Sepsi Helga.

Az egészséges együttérzés és az empátiás azonosulás közötti különbség ezért létfontosságú. Így aztán a kérdés mindannyiunkhoz szól: amikor legközelebb megosztunk valamit a saját történetünkből, tudjuk-e rá őszintén azt mondani, hogy a kapcsolódásért tesszük, és nem csak azért, hogy látszódjunk? Épp ebben áll a 21. század kihívása: megtalálni azt a hangot, amely egyszerre őszinte és felelős. Olyan nyelvet teremteni, amelyben az érzelmek eszköz helyett híddá válnak.