előfizetésem
Hírlevél
Ezt a könyvet neked is el kell olvasnod, ha endometriózissal küzdesz és nem látsz kiutat
Mi lenne, ha végre saját magad lennél életed projektje? Mi lenne, ha minden erőforrást, amit eddig a munkádba, a vállalkozásodba fektettél, magad felé fordítanád? Tudom, nehéz, de csak képzeld el! Mi lenne, ha minden eddig kifelé áramló figyelmet, szeretetet, gondoskodást és megértést magad felé fordítanál? Mi lenne, ha nem rohannál valami felé, csak élveznéd azt, ami éppen van? Megváltozna az életed. És ha még a kényelmetlen, de elkerülhetetlen kérdésekre, amiket az élet eléd tesz – vagy hozzád vág például egy betegség formájában – őszintén is tudsz válaszolni, olyan helyekre kerülsz, amikre sosem számítottál. Farkas Flóra transzformatív coach-al pontosan ez történt.
A test, amiben lakik valaki egy őszinte utazás egy testileg és lelkileg elveszett nő életében. Útkeresés. Élveboncolás. Kapaszkodó. A test, amiben lakik valaki című könyv szól annak a nőnek, aki szintén szenved, akinek fáj az endometriózissal való együttélés, aki megpihenne a betegség útvesztőjében, aki vágyik a „nem vagyok egyedül” érzés megtapasztalására. De annak a férfinak is, aki megismerné a nők ezen világát, vagy ha a betegségtől elvonatkoztatunk, egyszerűen közeledne maga felé, elindulna az önismeret kacskaringós útján. Mert megállni, megpihenni, elesni és újrakezdeni ér. Mindig. Ahányszor csak szükség van rá. De nem árt, ha vannak bizonyos mankók, amikre támaszkodhatunk a kisebb-nagyobb gödrökben bukdácsolva. Ez a könyv ilyen lehet.
Mit jelent az, hogy transzformatív coach? Milyen típusú segítő vagy?
A coaching eszköztárát használom: jelen és jövő fókusszal dolgozom, vagyis nem terápiás munkát végzek. A transzformáció jelentése abban rejlik az én értelmezésem szerint, hogy mélyreható változás történik. És bár direktben nem foglalkozunk a múlttal, elkerülhetetlen, hogy informatív jelleggel érintsük annak bizonyos részleteit, de ez nem traumafeltárás vagy traumafeldolgozás, hanem információszerzés céljából történik, hogy lássuk, az ügyfelünk miért van az adott élethelyzetben, hogyan alakult ki az elakadás. Ezt a tudást felhasználva tudunk előre menni: hiszen, ha nem ismerjük azt, hogyan érkeztünk ide, nem tudunk jövőt sem építeni.
Úgy képzelem, a könyv megírásával letettél egy csomagot, ráadásul a leírt szavaknak óriási ereje van – gyógyulási folyamat is lehet. Mi változott meg benned a folyamat közben?
A könyv egyfajta lezárás volt. Pont a napokban fogalmaztam meg magamnak, hogy legyen szó kisebb vagy nagyobb elakadásról, nehézségről, mindig az íráshoz fordulok. A könyvet befejeztem ugyan, de a blogomon továbbra is írok. Az én feldolgozási folyamatom része, hogy amikor eljutok egy gödör aljára, üldögélek ott egy picit – néha órákat, heteket, hónapokat –, és ha kész vagyok tovább menni, az mindig egy írás formájában születik meg bennem. Ez lezárást ad, egyfajta kicsatornázást, ami után újult erővel tudok tovább menni. A könyv pont volt az életem egy hosszabb fejezetének végén, most nyugodt szívvel fordulhatok más irányba.
Tíz hónapnyi mindenmentes étkezés után a testem végre nem az ellenségem
Mennyire esik nehezedre ezekben a gödrökben vagy magában a változásban benne lenni, együtt lenni a fájdalommal? Szakemberként számos eszköz a rendelkezésedre állhat, amely felé kinyúlhatsz a nehéz helyzetekben, de kérdés, meg is tudod-e tenni, az akut helyzetben tudod-e alkalmazni őket…
Egy könyvben olvastam egyszer – sajnos nem emlékszem, hogy melyikben -, hogy ha egy szóval kellene az egészség receptjét megfogalmazni, az lenne, hogy érezz. Ez egy óriási tanulság számomra, amit igyekszem beilleszteni az életembe. A nehezebb helyzetekben nekem sokat segít, hogy tudom: rendben van, amit érzek, ami történik, és nem marad így örökké. Tudom, hogy minden rosszat követ jó és fordítva. Nem az a dolgom, hogy ne fájjon, hanem hogy tudjam, az is oké, hogyha néha fáj.
Ezekkel a mankókkal tudok egyre magabiztosabban ülni a gödör alján, és együtt lenni az érzésekkel anélkül, hogy ki akarnék menekülni belőlük. A könyvben leírt helyzetek, extrán szélsőséges esetek, ahol néha saját magamat is megijesztettem, mert korábban sosem tapasztaltam ekkora mélységeket, vagy azt, hogy ennyire megviselnének dolgok. Ijesztő volt, ami zajlott bennem. Igenis vannak olyan intenzitású érzések és mélységek, amelyekkel ha először találkozunk, rémisztőek tudnak lenni. De nem volt más választásom, csak elviselni, nem volt hova futnom előlük. A terápiás segítség kulcsfontosságú volt számomra ebben az időszakban.
A folyamat bármely pontján volt benned ellentmondás vagy akár önvád azzal kapcsolatban, hogy szakemberként, segítőként ennyire megijeszt a saját állapotod és nem tudod magad megtartani vagy kihozni belőle?
Önvád vagy kritika nem volt bennem, annyira már jó a kapcsolatom önmagammal, hogy ne forduljak magam ellen. Racionálisan tudtam, hogy mi történik: hogy a trauma miatt élem át ezeket a testi és lelki reakciókat, a szakmai hátterem miatt felismertem őket. Még eszközeim is voltak, de nem vagy csak részben segítettek. Az is igazán ijesztő volt, hogy nem segít az, aminek elvileg kellene, vagy ami korábban segített, most kudarcot vall – itt önmegnyugtató technikákra gondolok, amelyek stabilizálják az idegrendszert felfokozott helyzetekben.
Fontos, hogy ezek nem azért nem működtek, mert ne lennének jók, csak egyszerűen van az a mélység, amiből már nem tudjuk kihúzni önmagunkat a hajunknál fogva, és külső segítség kell.
A könyv végig követi a testeddel való kapcsolatod alakulását. Az endometriózis és a műtét miatt ez szinte adott volt, de sokszor mélyre engedted az olvasót. Nem volt benned kérdés, hogy túl intim helyekre engedsz betekintést?
Nem éreztem túl intimnek, inkább csak az a kétely merült fel bennem, hogy másnak is tud-e majd adni valamiféle segítséget, vagy egyáltalán mit adhat ez a könyv az olvasónak. A célom nem egy szenvedéstörténet megörökítése volt, hanem hogy egyfajta kapaszkodót adjak másoknak, ami a visszajelzések alapján sikerült is. Ma reggel is kaptam egy üzenetet egy lánytól, aki szintén endometriózissal küzd. Azt írta, hogy olyan neki olvasni a könyvet, mintha a saját történetét olvasná: ő nem tudta szavakba önteni, nem volt hozzá eszköze, szimbóluma, de a történetem olvasása gyógyulást hozott neki.
Jelenleg milyen a kapcsolatod a testeddel?
Éppen Szomatodráma tanfolyamot végzek, ahol folyamatosan kapcsolódunk a testünkkel. Azt tapasztalom, hogy ez egy állandóan változó, élő kapcsolat. Sokat beszélgetek a testemmel, és nagyon érdekes megfigyelni az ebben rejlő változásokat: vannak napok, amikor szeretetteljesen, együttérzéssel, türelemmel fordulok felé, máskor esetleg frusztráltan, mert éppen nem úgy működik, ahogy várnám tőle. Ez nem egy lineáris folyamat. Néha nagyon könnyű, máskor nehezebb gyengédséggel és elfogadással fordulnom felé.
A testünkkel és az önmagunkkal való kapcsolat ugyanolyan, mint bármely más emberi kapcsolatunk: ahogy a párunkkal vagy egy barátunkkal is vannak nehezebb és könnyebb napjaink, úgy a testünkkel is. Ugyanolyan törődést és gondoskodást igényel, mint minden emberi kapcsolódás, noha ez előrébb való mindnél. Hiszen önmagunkkal kell leélni egy életet, abban a testben, amit kaptunk.
A könyv egészében vissza-visszatérő motívum az elveszettség, a tanácstalanság, amiből az következik, hogy muszáj egy új fejezetet kezdeni. Még talán az is megkérdőjeleződik, te magad ki vagy valójában. Mit lehet kezdeni az ilyen jellegű elakadásokkal? Mibe tudunk kapaszkodni, ha nem igazán látjuk, mi legyen a következő lépés?
Önmagam számára vagyok a biztos pont. Igen, volt olyan, hogy abban sem voltam biztos, ki vagyok, mit akarok, hová tartok. De azt mindig biztos volt, hogy számíthatok magamra, még akkor is, amikor nem tudom, mi lesz holnap. Az elmúlt harminc évben számtalan lehetőségem volt arra, hogy megtapasztaljam, mennyire sok mindenre vagyok képes különféle helyzetekben, és ez kiépített bennem egy olyan töretlen önbizalmat, amire támaszkodhatok.
A legnagyobb biztonságot az adhatja, ha az embernek van egy stabil kapcsolata önmagával: egy belső horgony, ami stabilitást ad. Ennek kiépítésére mindenképpen érdemes energiát szánni. Nekem ez a legfontosabb kapaszkodóm, illetve az, hogy van egy stabil bizalmam az életben, az élet jóságában. Tudom, hogy bármi is történjék, hosszútávon rendben lesz az életem. Az élet valahogy segítő kezet nyújt, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. Túl sokszor tapasztaltam már meg ezt ahhoz, hogy ne higgyek benne. Bízom a megtartó erejében. Ez az életbe vetett bizalom ötvöződik az önmagamba vetett bizalommal, ezek segítenek át a legnehezebb napokon.
Volt valamilyen meghatározó élményed a párkapcsolatra vonatkozóan, ami megváltoztatta a hozzáállásodat, a férfiba vetett bizalmad?
Meghatározó felismerés volt például, amikor rádöbbentem arra, hogy rengeteg párkapcsolati szorongásom és félelmem, abból fakad, hogy az apám nem volt része az életemnek. Tudatalatt féltem attól, hogy újra elhagynak majd, mert az a meggyőződés élt bennem, hogy a férfi nem tart ki a nő mellett. Amikor ráláttam erre az összefüggésre, elkezdtem felelősséget vállalni a saját hozott sérüléseimért. Megértettem, hogy a kívülről vélt fenyegetés valójában bennem él: feldolgozatlan traumák formájában. Elkezdtem járni a gyógyulás útját – kaptam segítséget persze -, és már nem a másik féltől vártam, hogy enyhítse a fájdalmaimat.
Beteg vagyok és még bizonygassam is? Az endometriózis bélyege rosszabb, mint a fájdalom
Most hogy érzed magad?
Most jól vagyok. Az egyik legnehezebb feladat számomra, hogy meg tudjak érkezni a jelen pillanatba. Hogy ne tartsak mindig valahová, hogy ne kelljen mindig megoldanom valamit. Sokáig élt bennem egy tudattalan élmény: hogy ez a világ az a hely, ahol én akkor lehetek majd jól, ha előbb mindenki mást rendben tudok. Ezt sikerül szép lassan levetkőzni. Gyakorlom a megengedést. Ma már tudom, hogy lehetek jól úgy is, hogy nincs minden kész, nem minden tökéletes és vannak még megoldandók. Egészen jól megy, és ez óriási eredmény számomra.
Ez a „majd akkor boldog leszek, jól leszek, ha” filozófia sokakat érint akár külső, belső elvárások miatt, akár a rohanó életmód vagy a társadalmi nyomás miatt. Te hogyan tudtad visszahozni magad a jelenben való megelégedettség állapotába?
Ez egy hosszú út eredménye. Öt évig próbáltam megoldani az endometriózist: minden irányt, eszközt kipróbáltam, amit csak el tudsz képzelni, de alig javult valamit az állapotom, nem volt áttörés, végül a műtétet sem tudtam elkerülni, minden próbálkozásom ellenére. Hosszú hónapokig hormonkezelést kaptam, majd amikor azt abbahagytam, újra visszatértek a tünetek. Elfogyott körülöttem a levegő. Fél évtized után borzasztóan elfáradtam ebben a küzdelemben.
Még csak nem is tudtam, hogy küzdök: azt hittem, együttműködök a testemmel. Kíváncsian figyeltem, mit akar üzenni, és minden erőmmel azon voltam, hogy meghalljam a valódi jelentését. Reméltem, hogy ha megfejlődjem amit meg kell és megtanuljam, amire tanítani próbál, akkor majd meggyógyulok. Aztán amikor már minden lapomat kijátszottam, és mégsem javult semmi, el kellett fogadnom, hogy ezt nem tudom megoldani. Talán ennek nincs megoldása. Hát feladtam.
Elfogadtam, hogy együtt kell élnem ezzel, valamiért nekem ez jutott. Arra próbáltam koncentrálni ezután, hogy ha már így alakult, akkor kihozzam a legtöbbet a helyzetemből, és a lehető legteljesebb életet éljem, amit csak lehet. Így szelídült a feladás lassan megadássá, majd elfogadássá.
Mit hozott el ez a megadás?
A felismerést, hogy mekkora teher volt ez rajtam mindaddig. Korábban nem is éreztem, csak amikor megszabadultam tőle. Megkönnyebbültem. Ezzel együtt pedig a fókusz is eltűnt, hiszen azelőtt az volt az életem középpontjában, hogy megoldjam, kezeljem, meggyógyítsam magam. Hirtelen fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek? Körülnéztem a szobában, és rájöttem, hogy akkor most élhetek...
Ez egy hihetetlenül erős és megható felismerés volt, mert rájöttem, hogy az élet mindvégig ott volt: mint egy párhuzamos dimenzió, amit nem érek el, aminek nem lehetek a része, mert ahhoz előbb mindent meg kell oldanom. Realizáltam, hogy az egyetlen, ami távol tartott engem a boldog, önfeledt élettől, az én magam voltam. Végre megadtam magamnak az engedélyt arra, hogy élhessek akkor is, ha vannak még tünetek, ha vannak még problémák és megoldandók. És akkor hirtelen elkezdtem jobban lenni, jól lenni.
Rájöttem, hogy nincs hová odaérni. Már megérkeztünk. Most tanulom, hogyan kell csak élni.
