előfizetésem
Hírlevél
Már az óvodában elkezdődik, hogy valaki mennyire lesz ellenálló a függőségekkel szemben
Horváth Tibor, a Bázis Addiktológiai Szolgálat alapítója szerint a tiltás nem gyógyít, a fájdalom viszont elindíthat a felépülés útján. A függőség mögött gyakran trauma, magány és önértékelési zavar áll, és amíg erről nem beszélünk, addig a szer marad a leggyorsabb megoldás, hogy jól érezzük magunkat. Mindegy, hogy munka-, alkohol-, vagy esetleg drogfüggőségről van szó. Mindegyikben közös, hogy egy addikcióra hajlamos ember áll a középpontban. Talán éppen mi magunk vagy egy szerettünk. Segítsünk ennek a személynek!
Képzeljünk el egy szokványos hétköznap estét. A lakás félhomályban úszik, csend van, a párunk pedig üzen, hogy „ma is később érek haza”, és mi pontosan tudjuk, hogy ez mit jelent. Valahol valamilyen függőség követi az estéjét, például túlórának álcázott ivás, még egy gyors kör a játékgépeken, titkolt sportfogadás. A fejünkben ezerszer lejátszotta már, hogyan mondjuk, hogy elég volt. De bármennyiszer próbáljuk, nem sikerül. Ahogyan a párunknak sem sikerül felhagyni a függőség hajszolásával.
Majd azt gondoljuk, ha elég határozottan tiltunk, szégyenítünk vagy kérlelünk, majd észhez tér. Miközben ezt szajkózzuk, éppen azt nem vesszük észre, ami igazán számít, hogy
a függőség nem ott kezdődik, ahol a szerhasználat.
Cigi helyett nasi: létezik egyáltalán pozitív függőség, vagy minden addikció káros?
Sokkal korábban indul, méghozzá ott, ahol a személy nem tanulta meg kimondani, mit érez. Ott, ahol az önértékelése sérült, és ahol a magány könnyebben elviselhető a szerrel, mint nélküle. Erről beszélgettünk Horváth Tibor addiktológiai szakemberrel, a pécsi Bázis Addiktológiai Szolgálat alapítójával, aki több mint másfél évtizede dolgozik felépülő függőkkel.
Szerinte a függőséget még mindig túl gyakran kezeljük úgy, mintha valakinek morális hibája lenne, nem pedig egy összetett, több szinten jelentkező probléma. Márpedig amíg szégyenként kezeljük, addig az érintettek sem mernek segítséget kérni.
Az ember eleve függő lény
„A függés önmagában nem valami deviáns állapot, hanem egy nagyon ismerős emberi élmény” – kezdi a beszélgetést a szakember. Gyerekként a szüleinktől függünk, felnőttként a levegőtől, az ételtől, a másik érintésétől, a biztonságtól. A függés tehát a létezésünk része. Épp ezért félrevezető azt hinni, hogy van „jó függés” és „rossz függés”. Horváth Tibor szerint még a munkaalkoholizmus sem pozitív, noha kívülről annak tűnik.
„A cég imádja a kollégát, aki éjjel-nappal dolgozik, de a családja egyre inkább szétesik mellette. A függés minden formája visz valamennyit az életünkből: figyelmet, időt, kapcsolatokat vagy önértékelést. A kérdés mindig az, hogy miért kell valakinek ennyire kapaszkodnia valamibe” - mondja az addiktológiai szolgálat alapítója, aki egyértelműen biopszichoszociális problémaként látja a függőségeket. A biológia szintjén például ott van a transzmitteranyagcsere-zavar, a jutalmazási rendszer veleszületett működési sajátossága, amely a magyar lakosság körülbelül tíz százalékát érinti.
Ennek következménye egy jellegzetes belső megélés, miszerint a függők nagy része már gyerekként úgy érzi, kilóg a sorból, mintha a saját „puzzle-darabja” nem illene a többi közé. Ez nem pusztán rosszul megfogalmazott kamasz-panasz, hanem valódi kapcsolatvesztettség: az az élmény, hogy valamit másképp él át, mint a többiek. A szociális szinten ehhez hozzájönnek a nevelési minták, a családi légkör, az óvodai és iskolai tapasztalatok, amit nem lehet elválasztani a biológiától és lélektől. Az tehát nagyon fontos, hogy milyen módon tanuljuk meg kifejezni az érzéseinket, nemet mondani, vagy megfogalmazni, hogy mire van szükségünk.
Mit tanítunk – vagy nem tanítunk – egy óvodásnak az érzéseiről?
Horváth Tibor többször visszatér a gyerekkor jelentőségére. Mint mondja, meglepőnek tűnhet, de valójában már az óvodában elkezdődik, hogy valaki mennyire lesz ellenálló a későbbi függőségekkel szemben. „A mai gyerekek nagy része nem tanulja meg, hogyan kell megfogalmazni az érzéseit. Nem tanulja meg kimondani az igényeit, nem tanulja meg, hogy a harag, a csalódás, a szomorúság nem tiltott érzelmek. És ami talán a legfontosabb, hogy nem tanulja meg, hogy ezekkel mit kellene csinálnia.”
Holott hihetetlenül nagy jelentősége lenne az olyan készségeknek, mint az asszertivitás, a határhúzás, a szeretetnyelvek felismerése. Ezek mind önbecsülést építenek, és olyan védőfaktort jelentenek, amelyet később semmilyen szer nem tud pótolni. A Bázis ezért indított egy különösen provokatív programot „Hogyan neveljünk drogos gyereket?” címmel. A név sokkoló, de épp ez benne a lényeg: felhívni a figyelmet arra, hogy egy csomó olyan hiány, amely a függőség hátterében megjelenik, már egészen kicsi korban felismerhető és megelőzhető lenne.
A függőségek pszichológiája
A program pedagógusoknak, óvodai és iskolai szakembereknek szól, és arra hívja fel a figyelmet, hogy ők vannak a frontvonalban, ők látják először a hiátusokat, ők találkoznak legkorábban azokkal a gyerekekkel, akiknek később nehezebb lesz a kapcsolatukat kialakítani önmagukkal és másokkal. A cél nem az, hogy hibást keressünk, hanem hogy felismerjük, hogy a függőség nem ott kezdődik, ahol a szerhasználat, hanem sokkal korábban: ott, ahol a gyerek nem kapja meg azokat az érzelmi eszközöket, amelyekkel élni lehet.
Miért nem működik a tiltás?
A legtöbb hozzátartozó ugyanúgy reagál, ahogy ösztönösen bárki tenné: tilt, könyörög, fenyeget, nyomoz, rábizonyít, hátha elér valamit. Horváth Tibor szerint azonban ez a kör szükségszerűen kudarcba fullad. A függőt nem lehet lebeszélni szép szóval, és az sem működik, ha valaki „akaratból” próbál leszokni. A szakember egy nagy tekintélyű addiktológust idéz: „Egy függőt semmi más nem térít el a szerhasználattól, csak a fájdalom.” Ez a fájdalom azonban nem a testi megvonás szenvedése.
A fizikai elvonásnál pontosan tudja a függő, mit kell tennie, ezért bevesz valamit, bead valamit, és elmúlik. Ez a fajta fájdalom azonban csökkenti a motivációt. A valódi szenvedés tehát akkor jelenik meg, amikor a függő veszteséget él meg, mondjuk, amikor a házastársa, a partnere vagy a gyereke azt mondja, hogy nem tudja tovább nézni a lassú önpusztítást, és csak akkor marad mellette, ha vállalja a segítséget. A kapcsolati veszteségtől való félelem az a pont, ahol a szer már nem tud mindent elfedni.
Ezen a ponton szoktak elindulni a függő a terápia felé. De a megtett út elején ez még nem valódi motiváció, hanem egy külső kényszer, elvégre a feleség azt mondta, elválik; a szülő ultimátumot adott; a rendőrség közbelépett. A terápia igazi célja éppen az, hogy ez a külső kényszer belső döntéssé alakuljon át. Éppen ezért a szakember feladata, hogy a függő mellette legyen, amikor ráébred arra, hogy saját életéért ő maga szeretne felelősséget vállalni.
