előfizetésem
Hírlevél
Így lopják el a filterek a gyerekeink önbizalmát - és ez a járvány veszélyesebb a lelkükre, mint bármi
A tükörben látott arc és a telefon kijelzőjén visszaköszönő kép között ma már gyakran szakadék tátong. A filterek, algoritmusok és közösségi platformok olyan új „valóságot” teremtenek, amelyhez egyre nehezebb mérni önmagunkat. Sokan érzik úgy, hogy nem a testük a hibás, hanem az a kép, amit a világ visszatükröz róluk. Miközben a digitális énkép egyre inkább uralja a mindennapokat, a testhez való viszonyunk is átalakul: a valóságot egy szűrőn keresztül próbáljuk elfogadni. De vajon mi történik velünk, ha már nem tudjuk, hogyan nézünk ki a filterek nélkül? És hogyan hat mindez az önértékelésünkre, egészségünkre, döntéseinkre?
Milyen lesz a testem, ha mások néznek rá? Mi történik a testképünkkel, ha a valóság helyett egy algoritmus alakítja? Hogyan változik a saját testünkhöz fűződő viszony, ha a „normális” csak egy szűrőn keresztül értelmezhető? Egyre többen érzik úgy, hogy nem a testük hibás – hanem az, ahogy a világ láttatja azt. Reggel belenézel a tükörbe, és egy másik arc néz vissza rád – nem csúnya, csak ismeretlen. Mert nem olyan, mint amit tegnap este megszerkesztettél magadról.
„Az én testem nem ilyen” – de mégis mit jelent az enyém?
Luca huszonöt éves, pénzügyesként dolgozik, egészséges, sportol, kiegyensúlyozott életet él. Mégis, ha tükörbe néz, gyakran az az érzése támad: valami nem stimmel. „Nem az a baj, hogy nem vagyok szép. Hanem az, hogy nem úgy nézek ki, mint a képeken. Azokon a képeken, amiket magamról készítettem.” És amiket filterrel szerkesztett meg. Egy ideje már azon kapja magát – teszi hozzá –, hogy a fotóhoz akar hasonlítani, nem a valósághoz. Mintha a tükörben nehezebb lenne elfogadni magát, mint egy képernyőn.
A digitális énkép: tükör vagy torzítás?
Az önmagunkról alkotott kép és az online térben megjelenő önábrázolás közti szakadék mára meghökkentően mély. Luca esete nem egyedi. A Dove Self-Esteem Project 2022-es brit kutatása szerint a 18–30 év közötti nők több mint 80%-a használ rendszeresen filtereket, és több mint 60%-uk úgy érzi, a valós megjelenése „csalódást okozna” azokhoz képest.
Az Instagram-filterek torzítják a testképet, de hazánkban az egyik legkézzelfoghatóbb következmény – néha szó szerint – a plasztikai sebészet: egyre többen döntenek úgy, hogy nem a valósághoz, hanem a digitális énképhez szeretnék igazítani a testüket. A Semmelweis Egyetem 2023-as tanulmánya szerint Magyarországon az elmúlt öt évben 37%-kal nőtt az esztétikai beavatkozások száma, ezen belül is kiemelkedő az arcfeltöltések és ajakformálások aránya. A kutatás szerint a nők 52%-a inspirációként közösségi médiás tartalmat mutat az orvosának, amikor beavatkozásra készül.
Ez a szám önmagáért beszél: évente több tízezer nő (és egyre több férfi is) dönt úgy, hogy a tükör helyett a sebészhez fordul. Miközben Luca a telefonján retusált szelfik tucatjait görgeti, sokan a testükön viselik a digitális nyomás valós következményét. Az arányok és elérhetőség azt mutatják: nem káprázat kérdése többé, hanem eljárás kérdése – és ez a valódi, komplex történet része.
„A testképzavar nem egyszerűen arról szól, hogy valaki elégedetlen a külsejével” – mondja Kővári Anna. „Ez egy mélyen gyökerező torzulás abban, ahogyan valaki önmagát és a testét érzékeli. Az Instagram, TikTok és más közösségi média platformok ezt a torzulást erősítik fel: hamis referenciapontokat adnak, amelyekhez a valóság soha nem érhet fel.”
A szakértők szerint a testképzavar már serdülőkorban kialakulhat, különösen a lányok körében. A Magyar Pszichológiai Társaság 2021-es kutatása szerint a 14–18 éves lányok 74%-a rendszeresen hasonlítgatja magát a közösségi médiában látott képekhez, és 56%-uk tapasztalt már testképzavarra utaló tüneteket.
Ki néz vissza a képernyőről?
A digitális torzítás hosszú távú következményeiről Szabó Dóra pszichológus is beszélt, aki tinédzserekkel és fiatal felnőttekkel dolgozik. „A közösségi médiában elárasztanak bennünket a hibátlan testek és arcok, amelyek a valóságban nem léteznek. A fiatalok úgy nőnek fel, hogy nincs reális képük a saját testükről. Egyre több az evészavar, a testképzavarral küzdő kamasz, és a teljes önértékelést egy-egy kép vagy visszajelzés határozza meg. Ez nemcsak szépségprobléma, ez mentális egészségügyi kérdés.”
A terapeuta szerint fontos lenne már iskolás korban tudatosítani a gyerekekben, hogy a képernyő nem a valóságot mutatja. „Ez nem csupán médiaértés, hanem önismereti nevelés is.
A filter nem eszköz – világlátás
A filterek nemcsak szépítenek: szelektálnak is. Arcokat, testeket, élményeket emelnek ki vagy törölnek el. A természetes bőrtextúra, a ráncok, a pórusok, a narancsbőr nem fér bele ebbe a világba. És ha a valóság nem fér bele – akkor velünk van a baj? „Az egyik legnagyobb kihívás ma az, hogy a fiatalok – és sokszor a felnőttek is – nem tudják megkülönböztetni a valóságot a szerkesztett tartalomtól. Ez nemcsak önbizalomromboló, de identitásvesztéssel is járhat” – teszi hozzá dr. Kővári Anna.
A testem nem hibás. Nem igényel magyarázatot, nem kell feljavítani. Nem probléma, amit meg kell oldani. A testem az otthonom – nem a világ kirakata. Egy testpozitív Facebook-csoportban gyakran olvasni ilyen mondatokat: „Többet kéne szeretnem a testem – de nem tudom, hogy néz ki valójában, mert mindig szűrőn keresztül látom.” Az ilyen bejegyzések jól mutatják, hogy nem egyéni problémáról, hanem kollektív zavarról van szó – amelynek egyik látható tünete az önmagunkkal való kapcsolat elvesztése.
A digitális világban egyre nehezebb különbséget tenni a valóság és a szerkesztett képek között. A filterek és algoritmusok nemcsak a testképet formálják át, hanem azt is, ahogyan önmagunkra tekintünk. A tükör és a képernyő közti eltérés sokak számára bizonytalanságot, szorongást és torz önképet eredményez. Mégis fontos felismernünk, hogy a testünk nem hibás, hanem a valóság természetes része. A kérdés az, hogy megtanuljuk-e szeretni és értékelni önmagunkat szűrők nélkül is. Hiszen végső soron a test nem a világ kirakata, hanem az otthonunk.
