Ez a jelenség okozza, hogy mindig elégedetlenek vagyunk az életkorunkkal

Huszonévesen már öregnek, negyvenesen kamasznak, ötvenesen pedig szinte láthatatlannak érezzük magunkat. Mintha minden életszakaszhoz tartozna egy előre csomagolt szorongás. Vagyis, ha fiatal vagy, még nem tartasz sehol, ha középkorú vagy, már nem tartasz sehol, ha idősebb vagy, senkit sem érdekel, hol tartasz. Becca R. Levy, a Yale Egyetem pszichológusa szerint mindez nem a véletlen műve, a társadalmi sztereotípiák olyan mélyen épülnek belénk, hogy végül magunk is elhisszük, az éppen aktuális korunk teher.

„Huszonéves vagyok, de jó lenne még inkább előrébb tartani az életben” – mondja az a budapesti lány, aki pár éve kezdett el dolgozni, és aki a közösségi médiában folyton szembesül azzal, hogy mások ugyanolyan korban már startupot vezetnek, TED-előadást tartanak vagy éppen beutazták a világot. A fiatal nő tehát úgy érzi, jobb lenne, ha öt-tíz-tizenöt évvel idősebb lenne. De mit mond a negyven év körüli társa? “Jó lenne fiatalabbnak lenni. Ha most kezdeném a pályát, sok mindent máshogy csinálnék.” Ezek a nők nincsenek egyedül ezekkel a gondolatokkal. Ma szinte minden korosztályban megjelenik a saját életkorral szembeni elégedetlenség. De miért nem tudjuk elfogadni, hogy huszonévesek vagyunk, vagy éppen a negyven végét tapossuk?

Soha nem volt ennyire konfliktusos a saját életkorunkhoz való viszony

A huszonévesek túl fiatalnak érzik magukat, a negyvenesek pedig az öregedéstől rettegve menekülnének vissza az időbe. Mintha minden életkorhoz tartozna egy beépített szorongás. Nem meglepő, hogy a pszichológia régóta vizsgálja, mennyire másképp viszonyulunk az életkorhoz, mint ahhoz, hogy ténylegesen hány évesek vagyunk. Becca R. Levy, a Yale Egyetem pszichológusa és epidemiológusa is történetesen azt kutatja, hogyan hat ránk, ha fiatalabbnak vagy idősebbnek érezzük magunkat a valóságosnál.

Elmélete, a „stereotype embodiment theory” is arról szól, hogy a társadalmi sztereotípiák beépülnek az egyéni önképünkbe, ezáltal hatással vannak a testünkre és a pszichénkre is. Magyarán: ha azt sulykolják belénk, hogy „a huszonéveseknek sikeresnek kell lenniük”, akkor az a nyomás beépül az identitásunkba. Míg amikor azt halljuk, hogy ötven felett már „nincs értelme új dolgokba kezdeni”, akkor nagyobb eséllyel adjuk fel a terveinket. De mi ennek az oka?

Az idő nem ellenség, hanem tanító - hagyjuk abba az öregedéstől való menekülést!

A magyarázat a következő: miközben a kortárs kultúra minden eddiginél jobban hangsúlyozza a fiatalságot, már a fiatalok is elbizonytalanodnak - gondoljunk csak a reklámokra, amelyekben valamiért mindig a fiataloknak áll a világ. Ez indokolja, hogy a húszas éveikben lévő nők úgy érzik, hogy kimaradtak valamiből, mert nincs saját lakásuk, nincs stabil kapcsolatuk, nincs “kész életük”. Így történhet, hogy a társadalom fiatalságmániájában a legfiatalabb felnőtt korosztály is öregnek érzi magát.

Kamaszkodó negyvenesek

A negyvenes éveket a klasszikus közhelyek a stabilitás időszakának írják le: van karrier, család, biztos egzisztencia. A valóságban azonban ennek az ellenkezője történik. Egyre több a késői lázadás, ami leginkább új sportok, drasztikus életmódváltás, vagy akár teljesen új karrierépítés formájában mutatkozik meg. Mintha egy második kamaszkor törne rá a generációra, amely közben próbálja utolérni a huszonéveseket a trendekben.

Mint a téma szakértője, Becca R. Levy rámutat, a közösségi médiában ennek különösen szembetűnő formái a negyvenes influenszerek, akik tinédzser szlenget használnak, vagy éppen azok a családapák és családanyák, akik a kamaszokat meghazudtoló lendülettel buliznak és járják a fesztiválokat. A mögöttes félelem világos: ha nem viselkedünk fiatalosan, a társadalom azonnal elkezd korosítani. Becca R. Levy kutatásai szerint ez azért erősödött fel a közelmúltban, mert a social media hatására a negyvenesek attól tartanak, hogy mások öregnek látják őket.