előfizetésem
Hírlevél
Több párhuzam van Ázsia és Magyarország között, mint gondolnád: de ez most elszomorító lesz
A szegénység nem egy abszolút kategória, sokkal inkább viszonyítás kérdése. Egy budapesti utazó számára a délkelet-ázsiai nyomornegyedek első látásra megrázóak lehetnek: sátrak, földpadlós házak, alacsony jövedelmek. Ám aki hozzám hasonlóan falun él, annak nem kell messzire mennie a szegénységért. Magyarország vidéki térségeiben a nélkülözés gyakran láthatatlan, hiszen van tető a fej felett, autó az udvaron, telefon a kézben, mégis: az emberek napról napra élnek, egyik napról a másikra, tartalékok nélkül. A legszegényebb helyeken szinte ugyanolyan körülmények között léteznek az emberek, mint Ázsia egyes részein.
Thaiföldön, Malajziában, Indonéziában, majd Katarban járva döbbentem rá arra, hogy mennyit is számít a pénz valójában. Ezekben az országokban nem jellemző a segélyre várás. Az emberek kisvállalkozásokkal, utcai ételárusítással, biciklis szervizekkel, turisztikai szolgáltatásokkal próbálnak boldogulni. Balin találkoztam olyan helyivel, aki egy fodrászatot üzemeltetett, ami egyben egy lámpabolt is volt.
Ez a kreatív alkalmazkodás a nehézségekhez sok esetben hiányzik itthon. Magyarországon is vannak példák hasonlóra, például házi süteményeket áruló asszonyok vagy háztáji gazdaságból megélni próbáló családok, de a lehetőségek szűkösebbek. Épp ez mutatja a világképek sokszínűségét, azt, hogy a szegénység érzékelését nemcsak a jövedelem, hanem a mindennapi tenni akarás, valamint a lehetőség is alakítja.
Ki a felelős?
A magyar szegénység egyik legnagyobb kihívása, hogy gyakran nem látszik elsőre.
Sok család rendelkezik okostelefonnal, autóval, mégis napról napra él. Ez a „láthatatlan szegénység” súlyosabb teher, hiszen kívülről nem tűnik problémásnak, így kevesebb támogatást is kap. Egyedülálló anyák, kisgyermekes családok gyakran úgy próbálnak túlélni, hogy közben a társadalom egy része „nem látja” őket szegénynek. Itthon sokszor tényleg csak azokat tekintjük szegénynek, aki hajléktalan, nincs otthona, családja, de még egy hátizsákja sem a személyes tárgyainak.
Pedig a szegénységnek ennél mélyebb jelentése van. De, ami talán még nagyobb gondot jelent, hogy hibáztatjuk őket. Hibáztatjuk az embereket azért, mert oda születtek, ahova, úgy élnek, ahogy. Bizonyos szempontból igaz is lenne, de csak akkor, ha nem tesznek semmit azért, hogy nekik jobb legyen. Ennek ellenére sem okolhatunk egy 50 éves férfit, akinek alig egy kis szobája van egy ággyal, kályhával.
„Nincs pénzem betétre, ezért nem megyek iskolába” – A menstruációs szegénység szomorú magyar valósága
A társadalomlélektani kutatásokban gyakori az úgynevezett „attribúciós modell”, hiszen van, aki az egyént hibáztatja, míg mások a struktúrát, avagy a társadalmi rendszert és a környezetet. Magyarországon például több vizsgálatot is végeztek ezzel kapcsolatban, amelyek megerősítik, hogy a lakosság többsége az egyéni felelősséget hangsúlyozza, de azok, akik magukat is elszenvedik a szegénységet, elfogadnak másfajta magyarázatot is.
Ferge Zsuzsa, az ELTE korábbi szociológusa kihangsúlyozta, hogy a gyermekéhezés és elszegényedés mechanizmusait nem lehet csak az egyén felelősségére redukálni. A szakember - aki 92 évesen, 2024-ben elhunyt - egy korábbi interjúban így fogalmazott „Világszerte elterjedt ideológia, hogy a szegényeket hibáztassuk a szegénységükért. Ezt úgy alkalmazzák, hogy a szülő felelős a gyerek éhezéséért. Az igazság az, hogy a szegény családoknál a gyerek az első.”
A gondolatai jól mutatja a falusi szegénység kettősségét, ugyanis van, amikor tényleg a saját döntések hiánya vagy a rossz szokások uralják az embert, de gyakran társadalmi és gazdasági rendszerek zárják el őket a lehetőségektől. Ha belegondolunk, egy kisebb somogyi vagy tolnai zsákfaluból nem egyszerű eljutni minden nap egy olyan munkahelyre, ahol tényleg meg is fizetik az embert. És talán ez okozza a legfőbb problémát, hogy aki nem Budapesten vagy egyéb nagyváros közelében él, annak bizony szűkösek a lehetőségei.
Ráadásul nem mindenki engedheti meg magának azt, hogy mindent hátrahagyva, új életet kezdjen annak reményében, hogy esetleg lesz egy jobb munkája a város közelében.
Hogyan láttam Ázsiát?
Bangkok, Bali, Phuket utcái el vannak árasztva alacsony fizetésű emberekkel. Sőt, bár lehet azt gondolnád, hogy Malajzia azért már egy jobb hely, ne legyenek illúzióid, itt is van szegénység. De láttam azt is, hogy ezek az egyének dolgoznak, nem a segélyre várnak, nem nyavalyognak egész nap, megtesznek mindent azért, hogy jobbá váljon az életük. Kuala Lumpurban tömegével vannak „side hustle” jellegű vállalkozások: kettes számú munkaként tartják fenn a családot.
Például a taxis, aki bevitt a városba, a fuvarozás mellett idegenvezetőként dolgozik. Ha éppen nem egy csoporttal van úton, akkor taxival járja a várost, hogy elszállítsa a turistákat A-ból B-be. Természetesen itt is vannak kivételek, nem azt mondom, hogy mindenki mazoista, és egész nap a munkát keresi, de az biztos, hogy aki hiányát érzi valaminek, az megtalálja a megoldást. Persze erre csak akkor van lehetőségük, ha turisták lepik el a városokat.
„Budapest belvárosában is jelen van a szegénység, csak az átlagember számára láthatatlan”
Anno a COVID járvány idején Bali például teljesen kihalttá vált. Az embereknek nem volt mit enniük, nem volt hol dolgozniuk, hiszen szinte az egész sziget az ausztrál, európai, esetleg amerikai turistákból, digitális nomádokból tartja fenn magát. Amikor ezek a bizonyos személyek nem érkeztek meg, mert a szigetet teljesen lezárták, akkor jött a feketeleves. Természetesen hiába találtak volna ki bármi, nem lett volna megoldás. Nagyon nehéz helyzetben voltak akkor. Ezt a helyiek is megerősítették, gyakran beszélnek arról, hogy milyen volt az élet ott öt évvel ezelőtt.
„Sok olyan embert láttunk, akik éhesek voltak, akik napok óta nem ettek, és nem is volt pénzük élelmiszert vásárolni. Ezren voltak ilyenek, és bár a jótékonysági szervezetek segítettek az időseken, a fogyatékkal élőkön, az ő élelmezésükön, ez nem volt elég. A krónikus és akut alultápláltság, amely számos problémához vezetett akkor, mindig is problémát jelentett. A világjárvány előtt is több ezer ember éhezett a szigeten, de a helyzet sokkal rosszabb lett a COVID közben és után. Nem mindenki talált ugyanis ismét munkahelyet magának.”
Tudom, hogy nem jó a helyzet, de amikor meglátok egy videót arról, hogy magyarok mutatják be Bangkok vagy éppen Bali szegényebb részeit - mert ilyet ők még nem láttak -, akkor elcsodálkozom, hogy ők vajon jártak-e már hazánk bármely kisebb falujában, ami nem Budapest és környéke. Hozzá kell tennem, hogy mind Ázsiában, mind itthon, a szegényebb emberek valahogy mindig mosolygósabbak, összetartóbbak, talpraesettebbek. Hiába a nehézség, a pénzhiány, a lakhatási problémák, ezek az egyének valahogy mindig megtalálják a saját maguk gazdagságát. Még akkor is, ha az “csak” a családot, a barátokat, vagy a közös kültéri játékot jelenti.
Ahogy odaát, úgy itthon is akadnak olyanok, akik kisboltokból, házi termékekből szeretnének plusz pénzhez jutni, meggazdagodni. Bár azért ehhez hozzátartozik, hogy Magyarországon jóval kevesebb a lehetőség, hiszen a turisták zöme Budapestre és a Balatonra koncentrálódik, tehát hiába nyit valaki Vas vármegyében, egy kis faluban egy apró kávézót, nem biztos, hogy sikeres lesz benne. A környezetünk szűkös, a finanszírozás pedig korlátozott. Ezzel szemben érdekesség, hogy Thaiföldön a kis- és középvállalkozások komoly részt tudhatnak magukénak a GDP-ből. Ez a 33 százalék jelentős, ami hazánkban valószínűleg nem mostanában fog összejönni.
Vietnám lüktetése arra sarkallt, hogy félretegyem az egocentrikusságot és merjek kapcsolódni másokhoz
A szegény azért szegény, mert nem dolgozik eleget?
Csepeli György szociálpszichológus elmondta, hogy a „szegénységi attribúció” nagyon erős: aki úgy látja, hogy a szegény azért szegény, mert nem dolgozik eleget, az kevésbé támogatja a társadalmi beavatkozásokat, nem áll ki ezen emberek mellett. Ugyanakkor, aki maga is megtapasztalja a korlátokat, mind a vidéken való munkakeresés, a megélhetési nehézségek, az nyitottabbá válik a struktúra javítására irányuló politikákra. A KSH adatai szerint ma Magyarországon a 7 év alatti gyermekek 42,2 százaléka él szegénységben.
Ferge Zsuzsa pedig korábban már rávilágított arra, hogy a gyermekes családok helyzete olyan társadalmi kihívás, amely nem oldható meg személyes példaképek támogatásával.
Nagy szükség van rendszerszintű beavatkozásra. Nem hibáztathatjuk csak az egyént.
A szegénység nem csak arról szól, hogy valaki keveset keres, hanem arról is, hogy mennyire engedjük hagyni, hogy tegyen valamit a jólétéért. Az lakosságból azonban sokszor hiányzik a hit és az önsegítő szándék.
Az infrastruktúra hiánya, a pénzügyi korlátok, a közhangulat mind befolyásolják azt, hogy a szegényeknek ne legyen kiút. Az a társadalom azonban képes megerősödni, amely nem segélyt, hanem lendületet, támogatást, segítséget, lehetőségeket ad ezeknek az embereknek. Mindegy, hogy Ázsiáról vagy egy kis magyar településről van szó.
