előfizetésem
Hírlevél
A gyereknek határokat kell húzni: ha nem teszed, borzasztó felnőttkorra ítéled
Senki sem szereti, ha kiabálnak vele, pláne akkor nem, ha azt egy gyermek teszi - a saját gyermekünk. Egyre gyakoribb, hogy a szülők pont ezért nem szállnak szembe a gyermek akaratával, mert félnek attól, hogy majd nem fogja szeretni őket, hogy sírni fog, jön a „hiszti”, a kiborulás. Ezzel azonban nagyon is rossz úton járnak.
Az idén márciusban a Netflixen megjelent Adolescence (magyarul Kamaszok) megrázó és elgondolkodtató brit minisorozat itthon is hamar népszerűségre tett szert, valószínűleg azért, mert fontos társadalmi kérdéseket vet fel a fiatalok világáról, a szülői felelősségről és a digitális kor kihívásairól. Egy iskolai gyilkosság rázza meg a közösséget - de ez nem egy egyszerű krimi. Egy 13 éves fiú történetén keresztül mutatja meg, hogyan maradnak magukra a gyerekek egy olyan világban, ahol a képernyő nevel, az algoritmus dönt.
A szülők a sorozatban nem gonoszak - csak túlterheltek, elbizonytalanodottak, vagy egyszerűen lemaradtak arról, hogy jelen legyenek. És közben a gyerekek csendben sodródnak. A készítők, Jack Thorne és Stephen Graham, nem kínálnak feloldozást. Inkább kérdeznek – minket, nézőket. És ezek a kérdések ott maradnak a nézés után is.
Amikor félünk a saját gyerekünktől
A szülői szeretet az egyik legösszetettebb és legerősebb emberi érzés. Minden szülő a legjobbat szeretné a gyermekének – testi, lelki, szociális jólétet. De mit jelent a legjobb? És mi történik akkor, amikor ez a szándék nem határt, hanem határtalanságot szül? A válasz gyakran zavarba ejtő, különösen akkor, amikor a szülők már nem irányítanak, hanem rettegnek a saját gyerekük érzelmi reakcióitól. A mai társadalomban egyre gyakoribb, hogy a szülők nem szállnak szembe a gyermek akaratával – és nem azért, mert közönyösek vagy gyengék, hanem mert félnek a következményektől: a sírástól, a kiborulástól, a szeretet elvesztésének érzetétől.
A gyerek haragja egyfajta zsarolássá válik. És ezzel elindul egy csúszós lejtő: a határok eltűnésének folyamata, amelynek végén nem szabadság, hanem kontrollvesztés és szülői bénultság áll. A mindig megengedő, határokat nem szabó szülői attitűd könnyen gyermekcentrikus anarchiához vezethet, amelyben a gyerek nem tanul meg frusztrációt kezelni, nemet elfogadni, vagy felelősséget vállalni. Az utóbbi években megnőtt azoknak a szülőknek a száma, akik azt vallják: „én nem akarok a gyerekem ellensége lenni”, „nem akarok ráerőltetni semmit”.
A háttérben sokszor saját, autoriter neveltetés áll – egyfajta ellenreakció. A szülő nem akar keménykezűnek tűnni, ezért átbillen a másik végletbe: nem ad kereteket, nem vállalja a konfliktust. Ez azonban nem szabadságot, hanem bizonytalanságot ad a gyermeknek. A gyermek minden viselkedésével kérdez: „Szeretsz még akkor is, ha nemet mondasz?” „Képviselsz engem az érzéseimmel szemben is?” Ha erre a szülő visszavonul, nem tud határokat állítani, akkor a gyerek válasza az lesz: „Nem számíthatok rád, akkor kénytelen vagyok én irányítani.”
A legmélyebb szeretet nem a konfliktus kerülésében nyilvánul meg, hanem abban, hogy vállaljuk a nehéz érzéseket. A nemet mondás nem elutasítás. A szabály nem elnyomás. A szülő, aki nem fél a gyermek haragjától, hanem együtt marad vele a dühben, a határok között – valódi támaszt ad
Parentifikált gyermek – amikor a gyerek válik szülővé
A határok nélküli nevelés nemcsak engedékenységhez, hanem szerepzavarhoz is vezethet. Amikor egy szülő a konfliktust mindenáron kerüli, és nem mer nemet mondani, nem tartja a kereteket, akkor a gyermeknek kell átvennie a stabilitás szerepét. Vagyis: nemcsak irányítani kezd, hanem felnőttként próbálja működtetni a kapcsolatot. Nem szabad elvárni, hogy egy gyermek az érzelmi éretlenséget vagy a döntésképtelenséget kompenzálja. A szülő feladata a határok kijelölése és a biztonságos tér megteremtése – még akkor is, ha ez időnként hisztit, dühöt, konfliktust eredményez.
Ezt a cikket a Subscribe with Google jóvoltából olvashatod díjmentesen december 7-éig!
Mi történik valójában, ha a szülő fél nemet mondani, nem szab határokat, és a gyermek érzelmi vagy gyakorlati terheket vesz a vállára? Egyre gyakrabban találkozunk azzal a jelenséggel, amelyet a pszichológia parentifikációnak nevez – amikor a gyermek a szülői szerepet kényszerül betölteni. Ez a dinamikai torzulás mély, hosszú távú nyomokat hagy a személyiségfejlődésben. A parentifikáció egyfajta szerepcsere a családban, amely során a gyermek – életkorát és érettségét meghaladó módon – érzelmi vagy gyakorlati felelősséget vállal a szüleiért, testvéreiért vagy a család működéséért.
Ha egy szülő fél nemet mondani, nem vállalja fel a szülői szerepet, retteg a gyermeke elutasításától, akkor előfordulhat, hogy tudattalanul a gyermekre hárítja a felelősséget. A szülő jó fej akar lenni, inkább barátként viselkedik, miközben nem nyújt stabil kereteket és érzelmi biztonságot. A gyermek így egyedül marad a határok nélküliség világában – és megpróbálja helyreállítani a rendet maga.
Parentifikáció: Hogy nőjön fel az, akit megfosztottak a gyermekkorától?
Milyen jelei lehetnek? Egy parentifikált gyermek gyakran túl komoly, kis felnőttként viselkedik, bűntudatot érez saját igényei miatt, túlzottan alkalmazkodó, mások igényeit mindig előtérbe helyezi, szorong, kontrollmániás vagy perfekcionista, felnőttként nehezen kér segítséget, hajlamos mindent elviselni. Miért veszélyes? A parentifikáció látszólag hasznos is lehet – a gyermek segít, felelős, „jó”. De valójában nem tanulja meg, ki ő, mit érez, mire van szüksége, túl korán túl sokat kell cipelnie, felnőttkori kapcsolataiban alá-fölé rendeltség jelenhet meg – gyakran segítő, megmentő szerepben marad.
A kisgyermek, a határok és a szeretetteljes rend – holisztikus nézőpont
A kisgyermekkor nem csupán egy életszakasz. A valódi értelemben vett indulás. Egy olyan idő, amikor a gyermek még nem különül el teljesen a környezetétől, nem alakult ki benne az éntudat, és a világot egyfajta egységélményen keresztül érzékeli. Ezt az állapotot Rudolf Steiner – az antropozófia atyja – az „egység az anyával” tapasztalataként írja le: a kisgyermek nem csupán érzi, hanem még azonosul is az őt körülvevő világgal, különösen a szülőkkel.
Nincs világos határ én és nem-én között, nincs még intellektuális megértés, helyette azonban annál intenzívebb a belső érzékelés, az utánzás, a hangulatok finom követése. A gyermek szó szerint a felnőtt lelkében él. Ebben a rendkívül érzékeny, nyitott állapotban azonban a biztonság kulcskérdéssé válik. És ebben játszanak elengedhetetlen szerepet a határok – nem mint korlátozó parancsok, hanem mint a világ belső rendjét kijelölő szeretetteljes keretek.
Rudolf Steiner szerint ebben a szakaszban nem a verbalitás, nem a magyarázat, nem a nevelési elméletek működnek, hanem a felnőtt lénye: „A gyermek ott van még, ahol az ég és a föld összeér. Az utánzás által tanul, ezért a felnőtt maga a nevelési módszer.” A kicsik szivacsként szívják magukba a környezetük ritmusát, gesztusait, légkörét – vagyis elsősorban a példát, nem az utasítást.
Ez a gondolat köszön vissza Vekerdy Tamás munkásságában is, aki a kisgyermekkort az érzelmi tanulás korának nevezi. Ilyenkor még a képzelet, a szimbólumok, a mágikus világkép dominál. Vekerdy sokszor hangsúlyozza: „A gyerek nem a szavaidra figyel, hanem az idegrendszeredre. Arra, hogy mit érzel, mikor mitől tartasz, hol vagy valójában jelen.” Ezért is veszélyes, ha egy felnőtt bizonytalan, következetlen, vagy – ahogy gyakran előfordul – mindent megenged, miközben belül feszült, vagy elveszett.
Dr. Gyurkó Szilvia: A tabusítás a legkárosabb kommunikációs eszköz, ami szorongást vált ki a gyermekekben
Ez a tévhit, hogy a gyereket nem szabad korlátozni, hadd bontakozzon ki szabadon, gyakran ered épp az ellenkező hatásból:
a határok nélküli szabadság nem felszabadítja, hanem beszorítja és bizonytalanná teszi a gyermeket.
A kisgyermek ugyanis még nem képes önálló döntéseket hozni – neki a szabadsághoz előbb biztonságos keretekre van szüksége, amelyek kijelölik számára a világ térképét. Ezek a keretek – ha szeretettel és következetességgel jönnek – nem a szabadság ellenségei, hanem annak előfeltételei.
Rudolf Steiner úgy véli, hogy az első hét év a test és az akarat formálásának ideje. Ilyenkor a legfontosabb nevelési eszköz a ritmus: a napi rutin, az ismétlődő szokások, a határ tehát nem csak akkor jelenik meg, amikor nemet mondunk, hanem minden ismétlődő, szeretetteljes szokásban, amely elhelyezi a gyermeket egy biztos, érthető világban. Vekerdy szavaival élve: „A gyerek akkor boldog, ha van keret. Ha nem mindent szabad, de sok minden lehet. Ha tudja, meddig mehet el, mert akkor meg tud pihenni abban, amit ismer.”
A kisgyermeknek a „nem” nem a bántás, hanem a világ határvonalainak megrajzolása. Egy világé, amiben aztán szabadon játszhat, építkezhet – mert tudja, meddig tart a tér. Ez a holisztikus nézőpont messze túlmutat a nevelési recepteken. A határok nem fegyelmezési eszközök, hanem lelki struktúrák, amelyek összekötik a gyermeket önmagával, a környezetével, és fokozatosan felébresztik benne a saját belső rendjét. A gyermek – ha ezek között a biztonságos, szeretetteljes határok között növekszik – később képes lesz valódi, felelős szabadságra.
