előfizetésem
Hírlevél
Ez a mindennapi tevékenység sokkal többet segíthet a múltad feldolgozásában, mint gondolnád
A múlt segít megérteni a jelent - tartja a mondás. De arról már kevesebbet tudunk, hogy mit kezdjünk a múlt feldolgozatlan traumáival. Aki a felmenői történetében áskál, csak újabb terheket vesz a vállára vagy épp ellenkezőleg, ez segít abban, hogy végre fellélegezzen? A tűzzel játszunk, amikor múltbeli sebeket tépünk fel, vagy ezzel megelőzzük, hogy mások sebezzenek meg bennünket? Nehéz kérdések, mégis fontos, hogy választ kapjunk rájuk.
Ahogy egyre többen kutatjuk családfánk történetét, ahogy egyre tudatosabban boncolgatjuk az eltemetett családi titkokat és próbálunk rájönni, miért ismétlődnek meg újra és újra ugyanazokat a minták, úgy válik egyre láthatóbbá, hogy a múlt feldolgozása nem egyfajta divatos önismereti trend, hanem valódi túlélési stratégia. Kiss Ildikó Judit író Tizenegykor nálad című, nagysikerű novelláskötete is ehhez kínál kapaszkodót.
Aki olvassa, hirtelen megérti, milyen erővel bír az emlékezés. De hogyan gyógyít a múlt feltárása? Hogyan lesz terápia a családi események felidézése? Többek között erről beszélgettünk a szerzővel.
Az írás segít a feldolgozásban
„A könyv története 11 évre nyúlik vissza, ekkor veszítettem el az édesanyámat. Ő kérte, hogy mutassam meg másoknak is a történeteimet, és ne dugdossam többé a fiókban azokat az írásokat, amiket naplókban, jegyzetekben rejtegettem” – idézi fel Kiss Ildikó Judit, aki ekkor még anonim blogot vezetett, és akinek évekkel később egy indulatos Facebook-poszt után több ezren megismerték a nevét. A bejegyzésben arról írt, amikor gyermekkorában saját iskolájában abúzus áldozata lett.
Mindezt olyan írói stílusban, amire sokan felfigyeltek, köztük volt a József Attila-díjas író, Vámos Miklós is, aki írásra biztatta a fiatal tehetséget. Ildikó pedig csak írt és írt, hol saját történeteket, hol valóságalappal kevert fiktív elbeszéléseket - ösztönösen, gondolkodás nélkül. „Nem terápia céljából írok, és véleményem szerint az írás nem lehet kizárólagos gyógyír a lelki sebekre. De tény, hogy olyan, mintha minden szóval lekerülne rólam egy-egy súly” – magyarázza, majd hozzáteszi, hogy az írásterápiát maga is kipróbálta, és mint mondja, sokat segített neki a gyászban, éppen ezért másoknak is bátran ajánlja.
Elérkezett a lelki nagytakarítás ideje – Ezt javasolja a pszichológus
Olvasva is gyógyulunk
Az tehát biztos, hogy a leírt szó kapaszkodót ad, ha szembenézünk a valóság nehéz oldalával. Ildikó elbeszélésein keresztül pedig még több ismerős történetet találunk, dacára annak, hogy a legtöbbet a fantázia szülte. Legyen szó arról az anyáról, aki nem tud megbocsátani, az apáról, aki a II. világháborúban egyetlen döntése miatt súlyos árat fizetett, vagy a tanyavilágról, amelyben kuvaszok őrzik a kisgyermeket, míg a szülők dolgoznak.
„Számos dolog megihletett, a saját családomtól kezdve a gyerekkoromon át különböző találkozásokig és érzésekig. A legtöbb történet azonban nem rólam szól, hanem mindannyiunkról. Mert az ember néha másokért is emlékezik. Azokért, akik nem tudják kimondani azt, ami a szívüket nyomja, vagy már egyszerűen nincsenek itt.” Ildikót hallgatva kezdem azt hinni, hogy az olvasás és az írás könnyűszerrel segít feloldani a belső feszültséget, hiszen a szerző helyettünk is leírja a számunkra ismerős traumákat. Csakhogy traumákról írni nem könnyű.
„Amikor leírtam, hogy gyerekként mennyire féltem valakitől, aki bántani akart, és a felnőttek nem hittek nekem, az mélyen fájt. De ugyanakkor felszabadító is volt. Az írás nem old meg semmit. De közelebb visz ahhoz, hogy megértsük, mi miért fáj.”
Az írás mint szembesítés
A szakemberek sem véletlenül mondják egyre gyakrabban, hogy az emlékezés és a feldolgozás együtt jár. „Nagyon sokszor vannak vélt emlékeink, amik nem is úgy történtek. Fontos, hogy lojálisan és ne elfogultan emlékezzünk, mert ha már tudjuk, hol fáj, akkor elkezdhetünk gyógyulni” - mondja az író, majd hozzáteszi, hogy az emlékezés több, mint a múlt feldolgozása, egyfajta önmegőrzés is.
Ha nem emlékezünk, és ha nem dolgozzuk fel a múltunkat, akkor ránehezedik a jelenre.
Ha viszont szembenézünk vele, akkor feloldozást kapunk. Ildikó nem hisz abban, hogy a múltat el lehet felejteni. „Mindig ott marad egy pici góc, akármilyen apró is. Az én életemben is ott volt, nyomott. De nem hagytam, hogy felemésszen, ezért írtam róla.” Ahogy leírjuk a bennünk élő érzéseket, akár fiktív elbeszélések, akár valódi történetek formájában, úgy megszabadulunk a lelkünkre nehezedő terhektől. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az író esete.
„Az írás nálam mindig is kilégzés volt. Ha nem írtam, elviselhetetlen lettem magam és mások számára is.” A kérdés csak az, hogy vajon nem veszélyes újra és újra a múltban vájkálni? „Ha valaki nem csak túlélni akar, hanem szárnyalni, örömben és szeretetben élni, akkor muszáj szembenéznie a múltjával. Ezt üzeni a könyvem is.”
A traumafeldolgozás első lépése az őszinteség és a szembenézés - beszélgetés Tömör Elisabeth terapeutával
A szőnyeg alá söprés sosem megoldás
Már látjuk, milyen ereje van az emlékezetnek, akárcsak azt, hogy milyen módszerekkel segíthetjük a feldolgozást - függetlenül attól, hogy mi történt velünk. Ugyanakkor nem mindenki számára gyógyító az írás. És Ildikó sem állítja, hogy ez lenne a gondtalan élet receptje, azonban nem áll messze tőle.
„Ami nekem segített, másnak nem biztos, hogy segít. Van, aki a festésben találja meg ugyanezt, vagy a mozgásban. A lényeg, hogy megtaláljuk a feldolgozás eszközét. Mert az biztos, hogy a szőnyeg alá söprés soha nem segít, az elhallgatás sem megoldás” - mondja végül, és még megjegyzi: a világ úgy lesz jobb, ha magunkban is jobbá válunk, ha kibékülünk magunkkal és a múltunkkal.
