Amikor a nőknek még tilos volt a belépés - ilyen volt az exkluzív budapesti kávéházak zárt világa

A kávéházak kapui egy időben nem voltak nyitva a nők előtt
A kávéházak kapui egy időben nem voltak nyitva a nők előtt
Fotó: Török Jutta

Ma, Budapesten hosszú turistasorok állnak a zuhogó esőben, csak hogy bejussanak a világ legszebb kávéházaként számon tartott New Yorkba. Azonban az Osztrák-Magyar Monarchia legendás műintézménye régen, csak egy volt a sok közül. A körutakon egymást érték a kávéházak, ahol bárkit szívesen láttak, kivéve a hölgyvendégeket.

A kávéházak már a nevükkel is a nagyváros izgalmait, egzotikus utazásokat és nagyvilági fényűzést ígértek. Az egyes intézmények külön kis világot alkottak a városon belül: törzsasztalokkal, a helyre jellemző vendégkörrel, szokásokkal, sőt külön nyelvezettel is, amit gyakran csak az ott dolgozó személyzet értett.

New York, Japán, Abbázia, Sorrento, Centrál

A kávéházak jelentőségét a korabeli Budapesten mutatja, hogy még az is előfordult, hogy a vendéglátóhelyek szponzoráltak egy-egy tehetséges művészt: a Japán Kávéház - amely ma Budapest legismertebb független könyvesboltjaként működik az Andrássy úton - például a közeli Képzőművészeti Egyetem néhány kiemelkedő hallgatóját támogatta.

A kávéfogyasztás útja arisztokratikus passzióból a mindenki előtt nyitva álló kávéházakig valójában a századforduló intenzív városfejlődésének története is. Ebben a korban a kávézás szertartása a főúri szalonokból a Budapest nyilvános tereibe került, és ezek a gyakran 24 órában nyitva tartó intézmények valami egészen újat hoztak a fiatal főváros vérkeringésébe.

A kávéházak nemcsak nyitva álltak mindenki előtt, tehát addig soha nem tapasztalható módon és mértékben keveredhettek különböző rendű és rangú budapestiek, hanem egyfajta nyilvános nappaliként is funkcionáltak rengeteg ember számára. A századfordulós Budapestre tömegek érkeztek minden évben vidékről, munkában és egy jobb életben reménykedve. Azonban a szédületes sebességgel fejlődő városban lakást találni egyáltalán nem volt sem egyszerű, sem megfizethető.

glamour plusz ikon Hiába a legújabb trendek, mégis nagymamáink gardróbjában keressük a boldogulást – Mi a grandmacore-trend titka?

Hiába a legújabb trendek, mégis nagymamáink gardróbjában keressük a boldogulást – Mi a grandmacore-trend titka?

A szűkös, sötét és nyirkos, sokszor alvásra is alig alkalmas „otthonok” helyett rengetegen töltötték minden idejüket a tágas, hatalmas tükrökkel és kristálycsillárokkal díszített, kellemes fűtött kávéházakban.

Kávéház, mint alkotóműhely

Ma már az irodalom tankönyvek megkerülhetetlen szereplői Babits Mihály, Ady Endre, Móricz Zsigmond vagy Kosztolányi Dezső, egykor azonban frissen Pestre került fiatalok voltak, akiket elbűvölt a nagyváros, és a kávéházak világa, ahol írtak, találkoztak, szerelmesek lettek, megváltották a világot és közben igyekeztek elbújni kitartó hitelezőik elől.

A Pál utcai fiúk szerzője, Molnár Ferenc is volt valaha fiatal. Bevett forgatókönyv szerint élte az életét Budapest kávéházaiban: legtöbbször a Blaha Lujza tér melletti New York-ban vacsorázott a barátaival, ahol a kispénzű írók kedvéért külön, miniadag menüt tartottak, amely „irodalmi sonka, irodalmi párizsi és irodalmi sajt” fedőnév alatt futott a felszolgálók körében. Innen vonultak át testületileg a leginkább az örömlányokról ismert Helvéciába az Andrássy útra, majd a szemközti Café Français-ben hajtottak le egy kávét.

Ilyen volt a legendás New York kávéház Márvány terme 1961-ben
Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

Itt kivételesen tényleg jót főztek, ami egyáltalán nem volt egyértelmű a korabeli Budapesten, a kávéházak nagy száma ellenére sem. Sőt, annak ellenére sem, hogy a mai baristák őseként már a századfordulón is alkalmaztak olyan kollégát, aki semmi máshoz nem nyúlt, csak a kávéfőzőhöz. Molnár és barátai hajnalban az Andrássy út (ekkor még csak Sugárút) külső részén található Millennium kávéházban gyülekeztek, ahova már korán megérkeztek a ropogós reggeli lapok.

Tipikus budapesti szokás

A legszívósabbak visszatértek a New York-ba, azonban hiába szolgáltak ki elméletben bárkit, tükrözve a kor társadalmi berendezkedését, a kávéházak között sokszor egyfajta kasztrendszer alakult ki: egyáltalán nem ugyanoda jártak a fuvarosok, mint a például a képzőművészek vagy írók.

Maga a kávé minősége is finoman szólva hullámzó volt: az olcsó kávémérők fügéből készült pótkávéval hígították a forró italt, míg az Oktogonon, a mai Burger King helyén működő Abbázia kávéház tulajdonosa rendkívül büszke volt rá, hogy saját svábhegyi tehenészetének köszönhetően az ő vendégei biztosak lehettek benne, hogy valódi tejet kapnak a kávéjukhoz, nem valami kétes eredetű pótlékot.

Habár prostituáltként és kasszírnőként (utóbbiak feladata volt, hogy számontartsák a rendeléseket), takarítónőként vagy a hidegkonyhán nők is dolgoztak a kávéházakban, egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy fizetővendégként is szívesen látták őket. Megérezve a változó idők szelét, akadt néhány hely Budapesten, ahol nagy duzzogva lányokat, asszonyokat is beengedtek, de nem mindig szolgálták ki őket megfelelő gardedám nélkül.

Megjelenésük nem kis riadalmat keltett a férfi vendégekben, akik nem szívesen látták, hogy a nők egy újabb férfiszentélybe tették be a lábukat. Látva az aggasztó fejleményeket, az egyik korabeli újságíró így fakadt ki: „Nők a kávéházban! Ez sem nem keleti, sem nem nyugati, hanem tisztára budapesti szokás.”

A glamúr vége

A kávéházba járó nőket gondatlannak tartották, hiszen amíg az asszonyok mulattak, a cselédség „kétes gondnoksága” alá helyezték a gyerekeiket, akik viszont velük együtt érkeztek szintén megkapták a magukét, mert a kicsik jelenléte zavarta a férfivendégeket. Sőt, olyan érvelések is megjelentek az új, pesti szokás ellen, amitől ma már lángba borul az ember(nő) feje:

A kávéház nem ad mulatságot, csak arra van hivatva, hogy az unalmat elűzze. A nőnek soha sem szabadna unatkoznia, mert folyton elfoglalja hivatása. A férfinak hivatala van, melynek feladatait hivatalos órákon belül végezheti, a nőnek hivatása van, melynek teljesítése egész életét elfoglalja.

A jelenség persze megállíthatatlan volt, azok a nők, akik megtapasztalták, milyen, ha nem otthon nézik egész nap a falat, már nem voltak hajlandóak magukra zárni az ajtót, hiába morogtak mellettük a férfivendégek.

glamour plusz ikon Ripacskodás nincs, manír-mentes művészet annál inkább - Hogyan lett Pintér Béla és társulata megkerülhetetlen?

Ripacskodás nincs,  manír-mentes művészet annál inkább - Hogyan lett Pintér Béla és társulata megkerülhetetlen?

A gyakran 24 órában nyitva tartó kávéházak világának, ahol süppedős fotelekben, márványasztalkák mellett, a nemzetközi sajtót böngészve lehetett tölteni a napokat, a második világháború vetett véget. A harcok végével a kávéházak eredeti csillogása sohasem tért vissza a városba, hiszen a puritán szocialista erkölcsök szöges ellentétben álltak mindazzal, amit a kávéházak képviseltek Budapesten.

A bársonyt, a márványt és a szikrázó csillárokat hamarosan műbőr, linóleum és a neon foszforeszkáló fénye váltotta fel, a kávéház pedig presszóvá egyszerűsödött. Robert Capa, a világ egyik leghíresebb, magyar származású fotográfusa a második világháború után egy munka miatt rövid időre Budapestre látogatott, és így summázta az eseményeket:

Még a híres magyar kávéházakat is forradalmasították. Ma presszóknak hívják őket. Régen három pincér szolgálta fel a kávét: egyikük a vizet hozta, másikuk a kávét, a harmadik meg a számlát.

A glamúrnak vége volt, de legalább nemtől függetlenül mindenkit kiszolgáltak a presszóban.