előfizetésem
Hírlevél
Ez az a közlekedési eszköz, ami drasztikusan megváltoztatta a nők életét
A huszonegyedik századból visszatekintve nehéz megérteni, régen micsoda lázadó attitűd kellett ahhoz, hogy egy nő biciklinyeregbe pattanjon. Ma már nem is kérdés – legalábbis nálunk – hogy egy lány kerékpározhat, de a tizenkilencedik század utolsó évtizedeiben a bicikli politikai fegyver volt, a nyugati nők életének legradikálisabb fogyasztási cikke. Ha jobban belegondolunk, a választójog és a fogamzásgátló tabletta valójában kerékpáron érkezett.
A bicikli meglepő története azt mutatja, hogy egy egyszerű és megfizethető közlekedési eszköz legalább annyit tehet értünk, mint a törvénykezés. Hiszen micsoda lehetőségek vannak abban, ha egy nő odamegy, ahová akar, anélkül, hogy bárkitől engedélyt kéne kérnie!
„Kicsiny lábaikkal szaporán tapossák”
A bicikli korai változatai – az 1860-as évek sokat sejtető nevű „csontrázója", vagy az 1870-es években megjelenő „high-wheeler” az óriási első és apró hátsó kerekével – veszélyes és furcsa külsejű szerkezetek voltak, amelyeket vakmerő férfiaknak terveztek. A „magaskerekűre” futtában pattant fel az ember, hogy aztán másfél méter magasban egyensúlyozzon, ameddig csak tudott. Az esések gyakoriak, a sérülések pedig szörnyűek voltak; így senkinek sem jutott eszébe, hogy nőknek is fel kéne ugraniuk a különös szerkezetre.
De egy évtizeddel később mindent megváltoztatott az úgynevezett „biztonsági kerékpár", amely már lényegében az a szerkezet volt, amit mi is használunk: lánchajtással, és két megnyugtatóan egyenlő méretű kerékkel. Mivel biztonságos és megfizethető volt, az 1890-es évek elejére a bicikli hihetetlenül népszerű lett Európában és Amerikában. Olyannyira, hogy a gyárak alig tudták kielégíteni a hatalmas keresletet, és mindenhol kerékpáros klubokat alapítottak.
A nők pedig, akik addig alig hagyták el az otthonukat, hirtelen mozgásba lendültek. Ahogy a Magyar Hírlap beszámolt a jelenségről 1893-ban: „A kerékpár-sportot nálunk különös előszeretettel kultiválják. Minden perczben látni lehet egy-egy kerékpáronszáguldó embert s utóbbi időben már hölgyeket is lehet látni, amint kicsiny lábaikkal szaporán tapossák a kerékpárfogantyúját.”
Elmegyógyintézetbe kerülhetett, aki nem volt túl lelkes a feleség szereptől
Testi kérdések
A bicikli érkezése előtt egy tisztességes tizenkilencedik századi nő minden értelemben gúzsba volt kötve. Fűző szorította össze a bordáit, nehéz alsószoknyát hordott, a szoknyáját pedig a városi porban húzta maga után, amikor ő és a gardedámja kimerészkedtek a négy fal közül. Az orvostudomány és az egyház egyetértett abban, hogy a teste törékeny, idegei gyengék, a termékenységére pedig a legkisebb megerőltetés is rossz hatással lehet.
A kerékpár azonban szétrobbantotta ezeket az idejétmúlt elvárásokat, hiszen a hosszú ruha beleakad a láncba, fűzőben nemigen lehet pedálozni, anélkül, hogy elájulna az ember, a megfelelő kísérő elől pedig könnyedén el lehet gurulni. A nők bloomert – bokánál összefogott bő nadrágot – vagy rövidebb, praktikusabb szoknyát kezdtek viselni, a fűzőjüket meglazították, vagy egyenesen a szekrényben hagyták, mint egy rég letűnt kor rossz emlékét. A kerékpár teljesen új utakra vitte őket, akár gardedám nélkül is.
Persze voltak, akik ezt nem tudták szó nélkül hagyni: a korszak körültekintő orvosai arra figyelmeztettek, hogy a biciklizés károsítja a nők szaporítószerveit, sőt, úgynevezett „kerékpárarcot" eredményez, az állandó kimerültség és a szorongás állítólagos állapotát. Arról nem is beszélve, hogy a nyereg súrlódásán keresztül szexuális izgalmat vált ki a nőkből, attól meg az Úristen mentsen meg mindenkit.
Ennek jegyében az újságok karikatúráin férfias, nevetséges, vagy egyenesen erkölcstelen teremtésekként ábrázolták a kerékpáros nőket, de voltak olyan városok, ahol szó szerint megkövezték a tovabicikliző lányokat és asszonyokat. Frances Willard, a tizenkilencedik századi amerikai közélet meghatározó alakja volt, aki a szavazati jog kiterjesztésétől a munkaidő csökkentéséig számtalan ügyet karolt fel. Willard a mértékletességi mozgalom vezetője volt, hiszen a férfiak alkoholizmusa megkeserítette a hozzájuk tartozó nők életét is.
A világ legfurcsább fitnesztrendjei között előkelő helyen van a zsírtörő ketrec és kecskejóga is
Ötvenhárom éves korában tanult meg biciklizni, és egy egész könyvet szentelt a témának. „Aki tud biciklizni, az tud élni!" – írta. Ez pedig nem pusztán metafora volt: az egyensúly és az önbizalom, amelyekre azért van szükség, hogy az ember fennmaradjon a kerékpáron, pontosan azok a tényezők voltak, amiket a századforduló modern női hiányoltak az életükből. Sőt, ha jobban belegondolunk, nekünk, még modernebb nőknek sem ártana több egyensúly és önbizalom az életünkben.
A történet folytatódik
Azonban a bicikli és a női emancipáció története nem ért véget a századfordulón: a huszadik században a kerékpár újra és újra felbukkant a feminizmus történetének fordulópontjain, sőt, a mai napig fontos eszköz a nők határainak kifeszítésében a világ különböző tájain. Mindkét világháború idején nők vették át a frontra vonuló férfiaktól megörökölt munkaköröket – a brit hadsereg női egységeinek kerékpáros futárai titkosított üzeneteket szállítottak a különböző bázisok között.
Az 1970-es években a holland „Stop de Kindermoord” (Állítsuk meg a gyermekgyilkosságot) nevű közlekedésbiztonsági mozgalomban is kulcsszerepet játszottak a kerékpározó nők. 1971-ben több ezer ember halt meg közúti balesetben Hollandiában, rengeteg gyerek is életét veszítette. A résztvevők – köztük sok anya – utcákat zártak le, tüntetéseket szerveztek (utóbbiakat sokszor biciklivel), és követelték, hogy a városokat ne az autós forgalom, hanem az emberek igényei szerint tervezzék.
A mozgalom hatására a holland kormány olyan utcákat hozott létre, ahol a gyalogosoké és kerékpárosoké az elsőbbség az autókkal szemben. Így a mozgalmuk lett a kiindulópontja annak a szemléletváltásnak, amely végül a világhírű holland kerékpáros infrastruktúrához vezetett, és alapjaiban változtatta meg a várostervezést. A huszonegyedik században a kerékpár továbbra is a női szabadság eszköze és szimbóluma. A World Bicycle Relief szervezet többek között azon dolgozik, hogy olyan lányoknak juttasson biciklit, akik különben nehezen mennének iskolába, dolgozni, vagy akár orvoshoz.
Zambiában például kifejezetten a helyi terepviszonyokra tervezett kerékpárokat osztanak szét vidéki lányoknak, akik bicikli nélkül órákig gyalogolnának az iskoláig; a program pedig észrevehetően csökkentette a lányok lemorzsolódási arányát. Ugyanezzel a céllal Indiában, Bihar állam kormánya 2000-es évek óta ingyen kerékpárt ad középiskolás lányoknak, akik így kevésbé maradnak el az iskolából, habár előfordul, hogy órákat tekernek oda és vissza.
Szaúd-Arábiában pedig 2013-ig tilos volt nőknek kerékpározniuk – a 2012-es Wadjda című film pontosan erről szól: egy kislányról, aki saját bicikliért küzd egy olyan társadalomban, ahol ez lehetetlennek tűnik. Ezeket a történeteket pedig ugyanaz az igazság köti össze, amelyet már a századforduló modern nője is tudott: a kerékpár szabaddá tesz!
