előfizetésem
Hírlevél
Mikor a puszta öregedés is elég indok, hogy máglyára küldjenek egy nőt
Aki azt állítja, hogy teljes lelki békével figyeli magán az idő múlásának gyorsuló és makacs jeleit, az szerintem nem mond igazat. Viszont amíg ma a szaporodó, egyre izgalmasabb alakú anyajegyek legfeljebb a bőrgyógyászhoz, az ősz tincsek pedig a fodrászhoz vezetnek, addig néhány száz évvel ezelőtt az ilyen és ehhez hasonló gyanús jelek akár a boszorkányok máglyájára is juttathattak egy balszerencsés nőt.
A kora újkori Európában a boszorkányok üldözésének ideje alatt ártatlan emberek tömegeit ítélték el és végezték ki veszedelmes szörnyetegként, és az áldozatok túlnyomórészt nők voltak. A korabeli gondolkodás pedig ijesztően gyakran értelmezte az öregedés természetes jeleit – ráncokat, bőrhibákat, ősz hajat, meddőséget, feledékenységet – a Sátánnal való cimborálásként. Hiszen egy olyan világban, ahol a nő értékét egyértelműen a termékenységéhez kötik, ugyan mi értelme van egy idős asszony – úgy értem negyven feletti – puszta létezésének?
Az öreg = gyanús
Bájital-keverés, ráncos, kampós ujjak, kavargó ősz hajtincsek, varázstükör, ami elfedi a boszorkány valódi korát, mérgezett alma és gonosz banya, aki a kemencében pirítja ropogósra ártatlan mesehőseinket. A Harry Potter és a Wicked világa könyvben és filmvásznon is sokat tettek azért, hogy a boszorkányok szimpatikusabb figurák legyenek, azonban a klasszikus mesék karakterei egyszerűen öregek és gonoszok. Talán egyenesen azért gonoszok, mert öregek?
A kora újkori Európa boszorkánypereiben a vádlottak jelentős része negyven, ötven év feletti nő volt, akik sok esetben özvegyként, önálló háztartásban élték az életüket, férj vagy apa védelme nélkül. Gyakran előfordult, hogy ezek a nők gyógyfüvek alapos ismeretével, gyógyító praktikákkal, szülések levezetésével, vagy akár sörfőzéssel önálló egzisztenciát teremtettek maguknak. Utóbbit viszont sokszor nehezen viselte a környezetük.
Elmegyógyintézetbe kerülhetett, aki nem volt túl lelkes a feleség szereptől
Az egyedülálló, esetleg vitás szomszédsági viszonyokba keveredő nő így könnyen testesíthette meg egy-egy falu kollektív félelmeit mindenféle túlvilági lénnyel kapcsolatban, akiknek a létezését a legtöbben olyan bizonyosságnak gondolták, mint a napfelkeltét. A kérdés csak az maradt, hogy ki a boszorkány, és hogyan lehet a gyanúból bizonyosság? A legkülönfélébb kínzóeszközökkel kikényszerített vallomások mellett sokszor az öregedés olyan jelei lettek gyanúsak és sok esetben életveszélyesek, amelyek ma már legfeljebb csak bosszantóak egy nőnek.
A bőr korral járó elváltozásai, a szaporodó anyajegyek, szemölcsök pedig a démonológiai irodalomban - ez egy fontos, az egyházhoz kapcsolódó tudományterület volt, mely a boszorkányságot és a démonok működését, valamint az ellenük folytatott eljárásokat tanulmányozta - és a korabeli periratokban gyakran „boszorkányjegyként” szerepelnek, melyeket különböző, megalázó procedúrákkal kerestek a női testeken. Előfordult, hogy az ágyra fektetett, levetkőztetett nőket végigtapogatták, hogy megtalálják rajtuk a Sátán pecsétjét.
Ha pedig egy anyajegy vagy szemölcs szúrásra nem vérzett, ez sok esetben elegendő bizonyítéknak tűnt arra, hogy boszorkányként elítéljék a tulajdonosát, akinek manapság legfeljebb 50+ faktoros naptejet javasolnának a bőrgyógyász rendelőjében.
Ijesztően erotikusnak gondolták őket
A boszorkányokat ábrázoló mesekönyvek visszatérő motívumai az asszonyok hosszú, rendezetlen, ősz fürtjei: a konvenciók semmibevételének szimbólumai. Ma is nagy levegőt kell venni ahhoz, hogy egy nő abbahagyja a hajfestést – esetleg el se kezdje – de pár száz éve végképp nem volt jó ötlet mutogatni az ősz hajzuhatagot. Egy tisztességes asszony befedte a fejét; így a látványosan kibomló haj egyenesen rendbontó, társadalomellenes gesztusnak számított, különösen akkor, ha már nem egészen fiatal arcot keretezett; hiszen ezzel egy terméketlen nő hívta fel magára a figyelmet.
Szabadnak és álomszerűnek tűnik, valójában pokoli volt a hippi nők élete
Ennek megfelelően a köztiszteletben álló démonológusok leírásaiban a boszorkány egyszerre taszítóan öreg és zavarba ejtően erotikus. A kor egyik népszerű démonológiai kézikönyve, a Malleus Maleficarum például a boszorkányt öreg, meddő, de buja nőként rajzolja meg, aki fékezhetetlen vágyaival - melyeket földi férfi tán ki sem tud elégíteni - a természet rendje ellen lázad. A korszak nem azzal írta be magát a történelemkönyvekbe, hogy különösebben támogató lett volna egy nő erotikus – vagy bármilyen – vágyaival kapcsolatban.
Az pedig, hogy egy asszony túl a menopauzán sem szeretné feltétlenül eltemetni magát, különösen felháborító gondolat volt. Az ősz haj így nem pusztán az élet természetes velejárója volt, hanem egy olyan nő ismertetőjele, aki fütyül arra, amit a közösség elvár tőle. Ez pedig minden boszorkány históriánál ijesztőbb. A kora újkorban egy nő értéke gyakran szorosan összefüggött termékenységével, sőt a menstruáció elmaradását bizonyos orvosi és népi „bölcsességek” sok esetben a „pangó vérrel”, a test szennyezettségével azonosították.
Az eleve meddő vagy már nem szülőképes nő teste így nem egyszerűen haszontalan volt, hanem akár veszedelmes is. A korabeli bírósági iratokban gyakori vád a csecsemőgyilkosság; azokra a nőkre pedig, akiknek már egy ideje elmaradt a menstruációjuk, különösen szívesen ütötték rá a „gyermekfaló boszorkány” bélyegét, mintha a termékenység elmúlása egyértelműen jelezné, hogy az illető mások babáit szeretné megpirítani reggelire.
A Sátán könnyű prédái
Azonban nemcsak a bőr változásai, az ősz haj és a menopauza sodorhattak könnyen bajba egy nőt a boszorkányüldözések idején. Az időskorhoz tartozó kognitív változások miatt az idős asszonyokat gyakran tartották a Sátán könnyű prédájának, hiszen amit ma feledékenységként, súlyosabb esetekben demenciaként értelmezünk, az egykor az ingatag lélek bizonyítéka volt, egyenes út a pokol bugyraiba.
Az egyedül élő, gyakran özvegy nők különösen kiszolgáltatottak voltak: ha motyogtak magukban, ha imát, ráolvasást, panaszt suttogtak, könnyen gondolhatták róluk, hogy éppen valamilyen fenyegető sötét varázslaton kapták rajta őket. A boszorkányperben pedig ez a motyogás már nem a magányos öregség, hanem a démonokkal folytatott párbeszéd bizonyítéka volt. Megöregedni nőként ma sem feltétlenül fáklyás menet, de azért hosszú utat tettünk meg azóta, hogy egy idős nőt fenyegető szörnyetegként lásson a környezete, pusztán egy fura bibircsók vagy a büszkén vállalt ősz haja miatt.
Ebben a kontextusban rögtön nem hangzik olyan terhesnek az az évi egy anyajegyszűrés vagy a gyakori hajtőfestés; de azért még ma is érdemes azon elgondolkozni, miért van az, hogy ami nőként sokszor mindennapi tortúra, az egy férfit csak még vonzóbbá tesz az idő múlásával? Míg a férfiaknál továbbra is sokszor kevesebbet kereső, otthon több házimunkát végző nők embertelen időt, pénzt és energiát fordítanak arra, hogy eltüntessék magukról az idő múlásának boszorkányos jeleit, a férfi kortársak valahogy központi engedélyt kaptak a nevető ráncokra, a mákos hajra, és azért is ritkán piszkálják őket, mert nem „a koruknak megfelelően” öltöznek.
Szóval lehet, hogy már nem boszorkányként tekintenek ránk, ha megőszülünk, de a kérdés ma is ugyanaz: miért félünk még mindig ennyire egy olyan nőtől, akin meglátszik az élettapasztalat?
