előfizetésem
Hírlevél
Mindig mosolyogtam, évek kellettek, mire rájöttem, hogy ez csak egy maszk
Te is csak mosolyogsz… vagy tényleg boldog vagy? A tükörbe nézve sokszor egy idegen tekintett vissza rám – egy tökéletesen begyakorolt mosoly mögé bújva. Vajon mi történne, ha egyszer nem rejtenénk el, amit valójában érzünk? Ha nem próbálnánk mindenáron megfelelni, hanem őszintén vállalnánk önmagunkat?
Az önismeret fájdalmas, de felszabadító út, amelyről Oravec Rita, önismereti tanácsadó, life és art coach is kifejti véleményét. Vajon tényleg mi magunk állhatunk saját boldogságunk útjában? A megszokott minták, a társadalmi elvárások és a belső bizonytalanságok mind-mind megakadályozzák, hogy szabadon és őszintén éljünk. Mi történne, ha végre felvállalnánk, hogy nem mindig vagyunk erősek, és megengednénk magunknak a sebezhetőséget? Az igazi boldogság ott kezdődik, amikor képesek vagyunk őszintén szembenézni önmagunkkal, és elengedni mindazt, ami eddig megakadályozott minket a fejlődésben.
Tökéletes maszk, de mi van mögötte?
Emlékszem arra a pillanatra, amikor először éreztem, hogy a mosolyom nem engem tükröz, hanem valami sokkal sötétebbet rejt. Egyedül ültem, egy zsúfolt kávézó közepén, miközben mindenki más nevetett, beszélgetett, és én ott voltam közöttük, de mégis kívülállónak éreztem magam. Mintha az életem egy elérhetetlen film lett volna, amit csak nézek, de nem érinthet meg.
Soha senki nem látta,, hogy a mosolyom egy maszk, amit olyan ügyesen hordok, hogy még magam sem tudom, hol ér véget a valódi énem. A „Jól vagyok!” mögött mindent elrejtettem, amit nem akartam, hogy mások lássanak. Évekig játszottam ezt a játékot, anélkül hogy észrevettem volna: közben darabokra hullottam. Féltem, hogy ha megmutatom a gyengeségeimet,
akkor nem leszek elég jó, nem leszek elég szerethető.
És így nap mint nap egyre inkább elhittem, hogy a maszk az egyetlen dolog, ami megvédhet. De aztán ott volt az a nap. Egy fárasztó, kimerítő nap, amikor először tükörbe néztem, és egyszerűen nem ismertem fel magam. Az a nő, aki visszanézett rám, idegen volt. Egy álarc, amit annyira megszoktam, hogy elhittem, ez vagyok én. A legnagyobb félelmem éppen akkor tört rám: Mi lett volna, ha leveszem? Mi lett volna, ha egyszer nem nevetek, ha nem mutatom, hogy minden rendben van?
Állandóan bizonyítani akartam, de megtanultam végre, hogy elég jó vagyok
Az igazság az volt, hogy a boldogságot mások elvárásai között kerestem, és miközben megpróbáltam megfelelni, teljesen elfeledkeztem arról, hogy én is létezem. Mi van, ha mi magunk vagyunk a legnagyobb akadályai saját boldogságunknak?
Így találtam vissza önmagamhoz
Évek teltek el, mire rájöttem: én voltam az, aki mindig elhitettem magammal, hogy a boldogság csak akkor ér, ha mások is látják. Én voltam az, aki nem mert szembenézni a saját érzéseivel. Aki mindent megpróbált elérni, de közben magát elveszítette. És akkor ott álltam, a tükör előtt, végre elengedve a félelmeimet. A maszkot, amit évekig viseltem, lassan levettem – és bár az első pillanatokban úgy éreztem, mintha meztelen lenne minden érzésem, valami mégis felszabadító érzés öntött el.
Az igazság nem mindig szép, nem mindig kényelmes, de ott van, és nem lehet tovább elfojtani. Egy apró darab, egy kis változás elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: nem másoknak kell megfelelnem, hanem önmagamnak. A mosolyom, amit eddig mások miatt viseltem, már nem volt többé maszk. Most végre én irányítok. És bár a változás fájdalmas és néha ijesztő, sokkal inkább érzem, hogy végre kezdhetek valóban élni.
Képzeletben egy teljes, valós, és éppen most kezdődő történet főszereplője lettem, És most, hogy levettem a maszkot, talán végre megkezdhetem az utat a boldogság felé.
Írtam egy levelet a gyermekkori énemnek, akinek túl hamar kellett felnőnie
Az út a valódi boldogsághoz
Ahogy a maszkok leválnak, úgy egyre inkább szembesülünk azzal, hogy mi rejlik mögöttük. Akkor, amikor végre elengedjük a társadalmi elvárások által generált maszkokat, és merünk őszinték lenni magunkkal. De vajon hogyan tudunk szembenézni a saját érzéseinkkel, ha évekig elnyomtuk őket? Hogyan léphetünk át a saját magunk által felállított akadályokon? „A válasz a gyermekkorunkban keresendő. Hatéves korunkig az agyunk olyan, mint egy szivacs: rendkívül fogékony, programozható.
Ebben az időszakban minden, amit a szüleinktől hallunk – legyen szó kimondott szavakról, tiltásokról vagy elvárásokról –, mélyen beépül a tudatunkba, és később, felnőttként is ezek a berögzült minták irányítanak minket” – magyarázta Oravec Rita. Amikor 6-7 évesen iskolába kerülünk, a szakértő elmondása szerint megtanuljuk azokat a szerepeket és szabályokat, amelyek mentén pozitív visszajelzést kapunk, vagy éppen elkerülhetjük a negatív értékeléseket. Idővel ezek a szerepek annyira beépülnek, hogy észrevétlenül formálják a gondolkodásunkat és a döntéseinket.
Amit gyermekként elsajátítunk, azt sokszor felnőttként is tovább visszük – még akkor is, ha már nincs szükség rájuk, és éppen ezek az automatikus minták állnak boldogságunk útjában. Felnőttként sokszor észre sem vesszük, hogy a saját boldogságunk akadályait mi magunk építettük fel ezekkel a régi, berögzült mintákkal. Az első lépés a változás felé az, hogy felismerjük őket – és tudatosan dolgozunk azon, hogy felszabadítsuk magunkat a múlt korlátai alól.
A változás félelmetes, de megéri belevágni: én így indultam el önmagam felé
A valódi érzéseink felismeréséhez és kifejezéséhez elengedhetetlen a tudatosság és az önismeret. Csak akkor vehetjük észre, hogy maszkokat viselünk, ha tudatosan figyelünk önmagunkra – és ebben nagy segítséget nyújthat a testtudatosság. „Például, ha egy társaságban mosolygunk, hogy beilleszkedjünk, miközben belül dühöt vagy szomorúságot érzünk, érdemes a testünk jelzéseire figyelni. A test gyakran előbb árulkodik a valódi érzelmeinkről, mint ahogy tudatosítanánk őket. Megfigyelhetünk egy gyomorgörcsöt, egy torokszorítást vagy bármilyen más testi feszültséget. Ezek a jelek segíthetnek abban, hogy felismerjük: valami nincs összhangban bennünk” – fejtette ki Oravec Rita.
Követni vagy kitörni érdemes?
A társadalom gyakran olyan elvárásokat támaszt velünk szemben, amelyek azt sugallják, hogy a boldogságot külső tényezők, mint a siker, a gazdagság vagy a társadalmi státusz határozzák meg. „Mivel társadalomban élünk, természetes, hogy bizonyos mértékig igazodnunk kell a társadalmi elvárásokhoz. Fontos azonban, hogy ezt csak addig tegyük, amíg számunkra is komfortos, és nem veszítjük el önmagunkat a megfelelési kényszerben. A kulcs az, hogy tudatosítsuk magunkban: meddig vagyunk hajlandók alkalmazkodni, és mi az, amire valójában vágyunk” – fejtette ki a szakértő.
Ha tisztán látjuk a saját vágyainkat és szükségleteinket, könnyebben találhatunk olyan utat a life coach elmondása szerint, amely egyszerre szolgálja a saját boldogságunkat és illeszkedik a környezetünk elvárásaihoz is. „A szerethetőségünk és az értékünk nem attól függ, hogy mennyire tudunk alkalmazkodni vagy megfelelni a társadalmi normáknak.
Az igazi önelfogadás ott kezdődik, amikor felismerjük: akkor is szerethetők vagyunk, ha nem felelünk meg minden elvárásnak, és a boldogságunkat nem mások véleménye, hanem a saját belső iránytűnk határozza meg” – tette hozzá Oravec Rita. Az önazonosság és az érzelmi szabadság eléréséhez idő kell, de megéri végigjárni ezt az utat, mert a valódi boldogság csak akkor érhető el, ha önmagunkat vállalva, őszintén és hitelesen élünk.
