előfizetésem
Hírlevél
Steiner Kristóf: „Ti szeretnétek gyereket?”
Van egy kérdés, ami időről időre megérkezik hozzám. Nem számonkérően, inkább tapintatosan érdeklődve. „Ti szeretnétek gyereket?”. Van, aki azért kíváncsi rá, mert megismerve minket úgy érzi, jó sora lenne nálunk-velünk egy gyermeknek. Mások azért, mert időről időre megjelenik különféle álhír-csatornákon: „Hamarosan érkezik a pici Kristófékhoz!”. És olyan is van, aki azért érdeklődik, mert abban hisz: nekünk, mint meleg párnak, nincs jogunk gyereket nevelni, mi több, egyenesen bűn volna, ha megtennénk, valamint káros lenne a gyermek fejlődésére.
Ahogy telnek-múlnak az évek, változik a viszonyom a kérdéshez - ahogyan önmagamhoz is. A húszas éveimben - mikor még azt hittem, a gyermekvállalás olyan, mint amilyennek a reklámok, a romantikus filmek, és a kevésbé őszinte szülők bemutatják -, bizonyos voltam benne, hogy az életem kizárólag apaként lehetne teljes. Afelől természetesen nincs kétségem, hogy LMBTQ emberek épp úgy lehetnek jó szülők, mint heteroszexuálisok. Ami viszont hatalmas különbség: velünk, melegekkel nem tud “csak úgy” megtörténni. Nálunk ez egy egyértelmű, nagy döntés, amit követően dolgoznunk kell annak megvalósításán. Sokat - időt, energiát, pénzt áldozva rá.
Az exférjemmel sokat beszélgettünk a lehetőségeinkről - felmerült a dajkaanya program, az örökbefogadás, a nevelőszülőség, és az is, hogy egy leszbikus barátnőnkkel építünk családot. Az élet másképpen osztotta a lapokat - és amit akkor szívfájdalomként éltem meg, mostanra áldásnak tetszik. Nem voltunk, nem voltam készen erre a feladatra.
Persze tudom - egy gyerekre sosem lehet felkészülni. Mégis, most, 44 évesen, húsz évvel később, annyival többet tudok arról, mit is jelent tulajdonképpen szülővé válni. A legtöbb barátom, rokonom, kollégám, ismerősöm mára anya, vagy apa - és hála a nyitottságuknak, tisztán látom, értem: nem az időzítéssel volt a gond.
Én egész egyszerűen nem szeretnék saját gyereket.
Szeretem a gyerekeket, de...
Létezik idegrendszeri emlékezet, ami sokkal hamarabb alakult ki, mint a szavak formálása. Egy állandó készenlét az elhagyásra, egy érzékeny radar a szeretet legkisebb elmozdulásaira is. Gyerekként az anyukám nekem nem „csak” anya volt. A legjobb barátom is. Ez csodálatos volt. Intenzív, bensőséges, különleges. Olyan kapcsolat, amire sokan irigykednének. Sokáig én is hálás voltam érte. És vagyok is.
De amikor egy szülő nemcsak támasz, hanem érzelmi középpont is akar lenni, az egy gyerek számára túl nagy szerep. És amikor ez a kapcsolat megbillen - amikor az anya féltékeny lesz, amikor úgy érzi, hogy a szeretet nem áramlik elég intenzíven vissza -, akkor a gyerek nem ért. Csak alkalmazkodik.
Parentifikáció: Hogy nőjön fel az, akit megfosztottak a gyermekkorától?
Az akarat-akaratlan büntetéshez. Elfordulás. Hideg. Csend. Visszavont szeretet. És mégis: szeretet. Ez a legnehezebb része. Hogy a szeretet valódi volt. Nem kérdőjelezem meg. Soha nem is tettem. De feltételes volt. Hullámzó. Kiszámíthatatlan. Így tanultam meg nagyon korán, hogy a szeretet nem állandó. Hogy figyelni kell. Szkennelni. Érezni a másik rezdüléseit. Hogy a kapcsolódás ára az éberség.
Ez nem elmélet. Nem filozófia. Testemlékezet. Amikor egy gyereket túl közel engednek, majd érzelmileg eltávolodnak tőle, az megtanulja, hogy a kötődés veszélyes. Hogy a szeretet elveszíthető. Hogy a kapcsolat nem biztonság, hanem kockázat. És innen nézve a szülőség számomra nem csodálatos eszmény, hanem aktivált idegrendszer. Egy folyamatos újrajátszása annak a kérdésnek: elég vagyok? szeretnek még? el fognak hagyni? Amitől félteném a gyerekemet, és saját magamat is.
Mert pontosan tudom, mennyire könnyű - minden jó szándék ellenére - továbbadni azt, amit nem kaptunk meg másképp. A mintát. És ez az a pont, ahol a felelősség belép a képbe. Nem abban, hogy „meg kell gyógyulni” ahhoz, hogy szülő lehessek. Hanem abban, hogy felismerem: nem minden történetnek kell folytatódnia ugyanabban a formában. Tudok én gyógyulni, gondoskodó, törődő, tudatos energiaként mások iránt más mintát mutatni, és tovább vinni.
Szeretem a gyerekeket. Ők is szeretnek engem.
Tartunk családi elvonulásokat, ahová az édesanyák, édesapák azért hozzák el a gyermekeiket, mert bíznak bennünk, és mert tudják, látják, érzik a kapcsolódás egyedülálló lehetőségét. A nemsokára négyéves keresztlányaink, Manna és Boróka, legjobb barátaink, Kinga és Máté iker lányai valóságos csodát hoztak magukkal az életünkbe. Nyaranta hónapokat töltünk együtt nálunk, Görögországban, ha pedig Magyarországon vagyunk, velük, náluk kezdjük, és fejezzük be az utazásunkat.
És nem csak amolyan „nagybácsis” viszonyunk van velük: főzünk nekik, etetjük őket, ha kell, pelenkázunk, ha sírnak, igyekszünk megnyugtatni őket. De a nap végén nagyon jó érzés, hogy azt mondhatjuk: „Jó éjszakát”, és ez a felelősség nem kísér tovább minket másnapra, egész hétre, hónapra, évre… életre.
Tudom-tudom. Lehet ezt önzőségnek nevezni. És talán jogos is - hiszen valóban jobban szeretem a szabadságomat, mint azt a lehetséges jövőképet, hogy gyerekünk legyen. De a valódi válasz nem ebben keresendő. És nem is a világ állapotában - pedig azt is meg tudom érteni, aki számára a társadalmunk, az ökoszisztémáink, a gazdaságunk helyzete elég ok arra, hogy ne döntsön a szülővé válás mellett.
Az én legfőbb okom az elvesztéstől való félelem. Kifejtem.
A veszteség lehetősége
Mostanában sok szó esik Brooklyn Beckhamről. Arról, hogy a világ egyik legismertebb, látszólag szeretettel teli családjában a legidősebb fiú látványosan eltávolodott a szüleitől. Nem jelenik meg fontos családi eseményeken, nyilvánosan gyalázza, alázza őket, miközben a felesége családjához demonstratívan kötődik. A nyilvánosság pedig - ahogy szokta - ítél, megfejt, oldalakat választ. Engem viszont a pletykánál sokkal jobban érdekel maga a jelenség.
Az, amikor egy gyerek azt választja, hogy eltűnik a szülő mellől. Fizikailag, érzelmileg. Ha szülő lennék, számomra ez feldolgozhatatlan fájdalom volna, amin egy élet munkájával sem tudnám túltenni magam. Pedig az agyammal tudom, hogy - ahogy édesapám mondja mindig - a gyermek nem befektetés, és hogy ha az önállóság ezen radikális kifejezési módja még mindig egészségesebb, mint egy életen át a szülő beleegyezését kérni, és egyetértését várni.
Mégis, nekem ez túl nagy kockázat. Különösen, hogy nem hiszek abban: megelőzhető. Ez nem csak nevelés kérdése. Saját személyes környezetemben is ismerek olyan szülőket, akiket a gyerekük tagadott meg. Köztük olyat, ahol több testvér is van, akik mind megmaradtak a szüleik gyermekeinek. Olyat is ismerek, ahol az egyik gyermek egy radikális vallási, vagy politikai csoporthoz igazolt, ami örökre eltávolította őt a családtól. Én ebbe beleroppannék.
Hogy el kell fogadnom: a szeretet, az odaadás, a nevelés a lehető legjobb tudásom, érzésem szerint nem “védőfelszerelés”. És aztán ott van egy gyerek elveszítésének másik, egyértelműen végleges módja. Amikor nem eltávolodik, hanem elmúlik - azaz meghal. Annyi embert veszítettem el életem során - köztük édesanyámat, akit egy váratlan agyvérzés vitt magával. Annyi szeretett háziállattól kellett örök búcsút vennem. És annyian vannak köröttem, akik árván, özvegyen maradtak, és olyan is, aki gyermekét veszítette el - betegségben, balesetben.
Steiner Kristóf: Megtanultam, mit akarok tovább vinni, és magam mögött hagyni
A szívem szakad meg minden veszteségkor - pedig tudom, hogy a halál az élet rendje, tudom, hogy az elmúlás a lét része, és tudom, hogy nincs menekvés, hiszen ha életben maradok, még sok-sok halált kell végignéznem, elviselnem, túlélnem. De hogy önként iratkozzak fel arra, hogy elveszíthetem azt, akit én „hoztam létre”? Akinek a létezése az én saját döntésem volt? Nem. Tudom, hol vannak a határaim. És azt is tudom, hogy nem minden határ tágítható.
Meg aztán itt van még egy, talán a legkevésbé emlegetett téma - ami megint csak az elmúlás egy másik aspektusáról szól, mely a gyermekvállalás hozadéka. Ritkán beszélünk arról, hogy egy gyerek nemcsak ad, hanem el is vesz. Nem rosszindulatból, hanem létezéséből fakadóan. Átrendezi a párkapcsolatot, a figyelmet, az intimitást, a csendet. És vannak kapcsolatok, ahol ez nem gazdagodás, hanem törés.
Az én életemben a párommal való harmónia az egyik legnagyobb érték -a magammal való viszonyom mellett. Évtizedeken át tartott, míg - nem működő, esetenként mérgező kapcsolatokon át - megérkeztünk egymáshoz. Ezt a harmóniát, egyensúlyt nem tudnám önként feladni - ha csak nem tenne le valaki egy gyereket az ajtónk elé. Akkor - és ebben is biztos vagyok - bekapcsolna a belső ösztön, és jó apa lennék. De amíg van választásom, önmagam jó apja és gyermeke szeretnék lenni.
Lehet, hogy érzelmi éretlenség. Lehet, hogy egy feldolgozatlan családi minta visszhangja. De az is lehet, hogy egyszerűen csak felelősségtudat. Nem minden életfeladat univerzális. És én - minden szeretetemmel, empátiámmal, nyitottságommal együtt - ezt az életfeladatot nem tudnám hordozni. Nem azért, mert kevesebb lennék bárkinél, aki vállalja. Hanem mert tudom, ki vagyok. Azonos önmagammal.
És talán ez az egyetlen dolog, amit valóban tovább tudok adni. Ha nem is a saját gyerekemnek - mindenki más belső gyermekének.
