előfizetésem
Hírlevél
Iványi Orsolya: Igen, van élet 50 felett – így törd át a láthatatlanságot
Van egy pont az életünkben, amikor hirtelen úgy érezzük, mintha a világ lassan elfordítaná rólunk a tekintetét. A reflektorfény máshová esik, és mi, nők – akik éveken át gondoskodtunk másokról, családot tartottunk össze, karriert építettünk – a 40-es, 50-es éveink küszöbén mintha eltűnnénk. A tükör ugyan visszanéz, de másként, mint korábban – és mi is más szemmel tekintünk önmagunkra. De vajon ez a csendes eltűnés valóban elkerülhetetlen biológiai vagy társadalmi törvényszerűség az idő előrehaladtával?
Ahogy a negyvenes-ötvenes éveinkhez közeledünk, felmerül bennünk egy különös érzés, mintha fokozatosan háttérbe szorulnánk, a világ szeme már nem ránk szegeződik. Ám ez nem eltűnés – sokkal inkább átalakulás. Egy új életszakasz veszi kezdetét, amely csendesebb, de mélyebb, gazdagabb és bensőségesebb is. Nem az elhalványulás ideje ez, sokkal inkább az önazonosságé. De vajon ez a láthatatlanság csupán illúzió, amelyet a társadalom által támasztott elvárások és a saját belső hangunk párbeszéde fest körénk?
A női láthatatlanság mítosza
A női láthatatlanság jelensége az élet középső és későbbi szakaszában egy összetett, többdimenziós tapasztalat, amely három szinten értelmezhető Iványi Orsolya menopauza aktivista szerint: pszichológiai, társadalmi és személyes síkon. Pszichológiai értelemben az identitás átrendeződésének időszaka ez – mint megtudtuk. Az élet korábbi szakaszaiban a nők gyakran külső megerősítésre, például a megjelenésre, fiatalságra vagy anyai szerepre adott visszajelzések révén definiálták önmagukat.
Nem opció, életmentő: Ezekre a szűrővizsgálatokra muszáj elmenned!
Ezek a visszacsatolások a (peri)menopauzához közeledve gyakran elmaradnak vagy átalakulnak, ami próbára teheti az önértékelést és az énképet. Társadalmi szinten a középkorú és idősebb nők gyakran az ageizmus és a szexizmus metszéspontjába kerülnek. Másként fogalmazva, kiesünk a „fiatal és kívánatos” kategóriából. A nők kevésbé érzik magukat észrevehetőnek, ritkábban szólítják meg őket, kevesebb figyelmet kapnak, és úgy érzik, hogy nem tudnak hatást gyakorolni másokra, sokszor, mintha „láthatatlanok” lennének. Mintha bizonyos életkor után természetes lenne, hogy eltűnünk a figyelem középpontjából.
A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb. Az elmúlt években látványos változások indultak el, egyre több 50 év feletti nőt látni vezető pozícióban, magazin címlapokon, üzleti újságokban, kulturális és tudományos életben, közéleti szereplőként, saját hanggal, saját stílussal és hatással. Iványi Orsolya szerint a láthatatlanságot nem szabad sorsként elfogadni, hiszen nem más ez, mint meghaladható társadalmi beidegződés. „A kérdés nem csupán az, hogy milyen tükörből látjuk magunkat, hanem az is, hogy milyen tükröt merünk állítani mások elé.”
A láthatatlanság belénk kódolt hiedelem?
A női láthatatlanság egyszerre valós társadalmi jelenség és belsővé tett hiedelem, amit a pszichológiában internalizált sztereotípiának nevezünk. A társadalmi üzenetek, mint hogy „a fiatalság az érték”, „a női test akkor szép, ha fiatal”, idővel beépülnek az énképbe, és hatással lehetnek arra, hogyan látjuk magunkat.
Miért és hogyan szorulnak ki az idős emberek a divat világából?
Senki nem tanít meg minket arra, hogyan „kell” öregedni. A hiedelmek újraírása, a példaképek kiemelése, a saját hang megtalálása, valamint a társadalmi struktúrák tudatos reformja (pl. reprezentáció, munkahelyi egyenlőség, egészségügyi képzés) segíthet meghaladni ezt a beidegződést. Iványi Orsolya elárulta, hogy ő is tudatosan dolgozik ezen: „nem a korom határozza meg, hogyan élem az életemet.”
A társadalmi elvárások szerepe
A társadalmi elvárások, normák és sztereotípiák láthatatlan keretrendszert alkotnak, amely meghatározza, mikor, hogyan és miért tekintünk egy nőt értékesnek, érdekesnek vagy láthatónak. Ezek a keretek nem semlegesek, életkortól és nemtől függően más és más elvárásokat közvetítenek. A nő értéke a nyugati társadalmakban gyakran a fiatalsághoz, a szépséghez és a termékenységhez köthető. Ez egy szűk és időhöz kötött elvárás, amely a kor előrehaladtával szükségszerűen kizáró okká válik, így sok nő úgy érzi, elveszíti társadalmi relevanciáját. Fiatal lány, vonzó feleség, gondoskodó anya – ezek a szavak mind olyan kapaszkodók, amelyek külső elismerést hozhatnak, idővel azonban elavulnak.
Ezt a cikket a Subscribe with Google jóvoltából olvashatod díjmentesen december 7-éig!
Minél szűkebb az a kép, amit a társadalom egy nőről mutat, annál nehezebb benne meglátni a saját értékünket. A megoldás kulcsa ezért nemcsak az önértékelés megerősítése, hanem a társadalmi narratívák újraírása, női történetek megosztása, amelyek példát mutatnak relevanciából („még itt vagyok és van szavam, van helyem az asztalnál”) és a változásból bármely életkorban.
A menopauza megtépázza az önbizalmat
Egy kutatás szerint a menopauza tépázza meg a legjobban a nőiességet és az önbizalmat – hallhattuk a pszichológustól. A hormonális átrendeződés hatással lehet a hangulatra, az alvásra, a koncentrációra és a testképre is. Az ösztrogén csökkenésével az agyi neurotranszmitterek egyensúlya is változik, ami szorongást, irritabilitást vagy bizonytalanságérzést válthat ki.
A test változásának (pl. hízás, bőrelváltozások, libidó csökkenése) megélése sem egyszerű feladat, hiszen a női önbizalom sokszor a külsővel való elégedettséghez kötődik, ez megingathatja az önértékelést. Az anyai, a gondoskodó vagy a termékeny női szerepek háttérbe szorulása krízist válthat ki, különösen, ha ezek korábban meghatározták az identitást. Ilyenkor az „üres fészek” vagy a „ki vagyok most, hogy kirepültek a gyermekeim?” kérdései hangsúlyossá válhatnak.
A testhez való viszony újraírása nem a változások tagadásáról szól, hanem arról, hogy megtanuljuk elfogadni, szeretni és megbecsülni azt a testet, amely eddig elhozott. Az elfogadás azonban nem jelent passzivitást, éppen ebben az életszakaszban különösen fontos, hogy odafigyeljünk a testi egészségünkre (is), hiszen például a túlsúly hormonálisan és anyagcsere szempontból is fokozott kockázatot jelenthet. A menopauza utáni időszak nem az eltűnésről, hanem az újrarendeződésről szól. Itt az ideje, hogy újra ránézzünk magunkra, kik vagyunk most, és milyen belső erőforrásokat hordozunk.
Iványi Orsolya tanácsa, hogy a következő kérdéseket mindenképpen tegyük fel magunknak:
- Miben vagyok ma erősebb, mint 10 éve?
- Milyen nehézségeken jutottam túl?
- Milyen tudás, belső erő, önismeret épült fel bennem?
- Milyen szerepben érzem magam hasznosnak, hitelesnek?
- Milyen értékeket képviselek most, és hogyan tudom ezeket láthatóvá tenni?
- Mit szeretnék sugározni a világ felé?
- Milyen példát mutatok más nőknek, fiatalabb generációknak?
Ezek a kérdések segítenek közelebb kerülni önmagunkhoz a nehezebb időkben is.
Önazonosság vagy újradefiniálás 50 fölött is
A menopauza körüli és utáni évek sok nő számára fordulópontot jelentenek az önazonosság megélésében. Már nem a „hogyan nézek ki?” kérdése dominál, hanem a „jól akarom magam érezni a bőrömben”.
Lassabb emésztés, puffadás, új ételérzékenységek: ez történik a bélrendszerrel a menopauza idején
A stílus, a színek, amiket viselünk, nem csupán esztétikai kérdések, hanem kommunikációs jelek is. A megjelenésünk lehet eszköz az önbizalom visszaszerzésére is, ha úgy öltözöl, ahogy jól esik, az visszahat a belső világodra. Ez a pszichológiai visszacsatolás: ahogy megjelenünk, az befolyásolja, hogyan érzünk, és hogyan kezelnek bennünket mások. Ebben az életkorban sok nő először meri feltenni a kérdést: „Tényleg ez az én stílusom?” vagy „mindig is mások elvárásai szerint öltözködtem?”
Sok nő ilyenkor engedi el először igazán a kell-eket: nem kell mindig „csinosnak, fiatalosnak” lenni, elbújni vagy semleges háttérnek öltözni. Ebben az életszakaszban a megjelenésünk egyre inkább összhangba kerül azzal, akik belül vagyunk, és ez a fajta harmónia lehet az egyik legerőteljesebb formája az önbizalomnak. Nemcsak lehet, hanem
szükséges is újraírni a saját történetünket 50 felett (vagy már 40 felett) is, ha azt érezzük, hogy a régi énünk már nem szolgál minket.
Az élet első fele gyakran mások elvárásairól szól – a szülőké, a társadalomé, a munkahelyé, a családé. Ezek mentén épül fel egy identitás, amely jól működhet, egészen addig, amíg már nem tudunk ezekkel az életszakaszokkal azonosulni. 50 felett sok nő érzi azt, hogy „valami nem stimmel”, „mintha nem az én életem lenne”, vagy „elveszítettem a kapcsolatom önmagammal”.
Mit jelent a gyakorlatban az „újradefiniálás”?
Felismerni, hogy az életről alkotott történetem csak egy változat – nem maga a valóság, hanem egy értelmezés –, ezért meg tudjuk a narratívát változtatni, finomítani, kiegészíteni, újraértelmezni. Már nem kell csak „gondoskodónak”, „feleségnek”, „dolgozónak”, „csinosnak” lennünk, sokkal inkább alkotók, elvonulók, lázadók, felfedezők, vezetők vagy egyszerűen csak jelenlévők.
Lehetnek új szerepeink, és el is veszíthetjük azokat. Mi az, amit valóban akarunk, és nem csak megszokásból csinálunk? Milyen érzésekre, kapcsolatokra, terekre vágyunk? Hol vannak a vágyaink? Keressük meg, hol érezzük magunkat idegennek a saját történeteinkben. Hol van a disszonancia? A menopauza szakértő szerint a legfőbb kérdés nem az, hogy kik voltunk eddig, hanem: kik vagyunk most, és kik szeretnénk lenni ezután. A külső elvárások helyett a belső vágyak és célok veszik át a vezérfonalat.
Tracey Emin Firenzében: Szerelem, magány és meztelen őszinteség a Palazzo Strozziban
„Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a menopauzáról fogok írni, előadni vagy szenvedélyesen vitatkozni. Életem első felében PR-menedzserként dolgoztam multinacionális cégeknél, kampányok és határidők között éltem, de bevallom, azt is szerettem. Aztán 42 évesen Toszkánába sodort egy szerelem, és újra kellett magam definiálni, új szerepeket találni.
Egy endometriózis műtét előtt megkérdezték tőlem, hogy menopauzában vagyok-e. Így kezdődött. És ahogy egyre jobban beleástam magam, kiderült: ez nem csak egy projekt, ez az utam. Mert néha a legnagyobb váltások nem válságból születnek, hanem abból, hogy egyszer csak mersz rábólintani egy őrült ötletre” - mesélte el őszintén saját történetét zárásképp Iványi Orsolya.
