Hét napig rendszeresen feltettem ezt a kérdést, és sokkal jobban megismertem magam

Rutinból élünk, megfelelésből döntünk, de vajon tényleg a saját vágyainkat követjük? Mennyi mindent csinálunk csak azért, mert így szokás? Egy hétig naponta feltettem magamnak a kérdést: Mit szeretnék én? A válaszok megleptek.

Van egy kérdés, amit meglepően ritkán teszünk fel magunknak: „Mit szeretnék én valójában?” Nem azt, amit mások várnak tőlünk, nem azt, ami „illik” vagy ami a megszokott rutinunk része, és nem azt, amit a naptárunk diktál. Hanem azt az egyszerű, nyers kérdést, ami arra irányul, hogy mi az, ami tényleg a mi vágyunk, a mi döntésünk.

Korábban azt hittem, tisztában vagyok ezzel. Aztán egy hétig tudatosan naponta többször rákérdeztem és döbbenten vettem észre, mennyi minden történik automatikusan, megszokásból, megfelelésből. Rájöttem, milyen ritkán hallgatom meg a saját „belső iránytűmet”. A hét úgy hatott rám, mintha valaki felhangosította volna a rádiót, ami eddig csendben szólt a háttérben, és én most először figyeltem rá igazán.

Hétfő

Reggel a kávégép előtt állva automatikusan a kedvenc koffeinmentes kávém után nyúltam majd megálltam. Mit szeretnék én? A válasz meglepő volt: teát. Egy teljesen jelentéktelennek tűnő apróság, de mégis arról szólt, hogy elkezdem lekapcsolni a robotpilótát, és végre magamhoz igazítom a napot. Feltűnt, mennyi mindent csinálok rutinból és milyen keveset érzésből.

Kedd

Egy barátnőm vacsorázni hívott. Reflexből írtam volna vissza: „Persze, megyek!” – ahogy mindig. De megálltam. Mit szeretnék én? Az igazság az volt, hogy egy csendes estére vágytam, nem társaságra. Írtam neki egy kedves, de egyenes üzenetet. Nem sértődött meg. A felismerés arcul csapott: hányszor vállaltam már túl magam csak azért, mert úgy illik, vagy mert nem akartam megbántani másokat? És hány „nem”-et nyomtam le magamban udvariasság címén?

Szerda

A hét közepén egy újabb pillanat világított rá a belső iránytűm működésére. Egy ügyfél mai határidővel kért egy projektet – reflexből azt mondtam volna: „Persze, megoldom.” De megálltam, és megkérdeztem magamtól: Mit szeretnék én? A válasz egyértelmű volt: „Ma nem fér bele.” És hiába volt külső nyomás, éreztem, mennyire felszabadító, amikor végre a saját határaimat tisztelem.

Egy hétig nemet mondtam mindenre, amihez nem volt kedvem, így változott meg az életem

Csütörtök

Ekkorra már kezdtem látni a rejtett mintákat: az állandó legyél kedves, legyél elérhető belső parancsot, a „ne okozz csalódást” félelmet, és azt a reflexet, hogy a saját igényeim mindig háttérbe csúsznak.

Péntek

Egy sűrű, túlterhelt délelőtt után észrevettem, hogy fáradt vagyok, nem úgy általában, hanem egészen konkrétan és azonnal. És szinte reflexből mondtam volna azt magamnak: „Majd hétvégén pihensz.” De megint jött a kérdés: Mit szeretnék én? A válasz: 10 perc csendet. Észrevettem, hogy a testem régóta küldi a jeleket, én pedig lesöpröm őket a „még ezt meg kell csinálni” című, véget nem érő listával. A belső iránytű egyik legfontosabb mutatója pedig éppen az, amire a tested reagál.

Szombat

Ahogy elkezdtem valóban azt tenni, amihez kedvem volt, meglepő dolgok történtek: több kedvem lett emberekhez, több kedvem lett feladatokhoz, és sokkal energikusabb lettem. Mintha a sok kényszermentes választás hirtelen felszabadított volna egy csomó helyet a fejemben és a szívemben. Nem kellett „eljátszanom” semmit. Nem kellett jól teljesítenem. Csak léteztem. És ez elképesztően felszabadító.

Vasárnap

A hét végére világossá vált: a belső iránytű nem misztikus dolog, nem valami spirituális extra, amit néha „megérzünk”. Ez egy nagyon konkrét, nagyon emberi mechanizmus: a saját vágyaink, szükségleteink, határaink finom, de kitartó jelzése. Nem azt tanultam meg, hogy mindig mindent azonnal úgy csináljak, ahogy szeretnék. Azt tanultam meg, hogy halljam meg az első jelzést. Azt a finom, halk sugallatot, ahonnan minden valódi döntés indul.

Azt is megtanultam, hogy

nem leszek önző attól, ha komolyan veszem magam.

Sőt: hitelesebb, nyugodtabb, fókuszáltabb és jelenlévőbb leszek mások számára is. És talán ez a legfontosabb: ha te nem figyelsz magadra, senki más nem fogja helyetted megtenni.

Egy hétig minden nap telefon nélkül mentem sétálni, megszenvedtem, de csak ajánlani tudom

„A robotpilóta csapdája”: Miért végzünk ennyi dolgot automatikusan?

„A mai, felgyorsult világban kevés idő és mentális kapacitás jut arra, hogy megálljunk és tudatosítsuk, mi zajlik bennünk. Ez komoly erőfeszítést igényel, hiszen az önreflexió egy mély, sokszor kényelmetlen folyamat. Könnyebb “robotpilóta üzemmódba” kapcsolni és mások elvárásait követni, mint szembenézni a saját szükségleteinkkel, megfogalmazni őket és vállalni a határhúzással járó esetleges konfliktusokat” – magyarázta dr. Horváth Kitti pszichológus, képzésben lévő pár- és családterapeuta.

A szakértő elmondása szerint a megfelelési mintázatok gyakran gyermekkorban gyökereznek, de felnőttkori tapasztalatok is megerősíthetik őket. Alapjuk sokszor az alacsony önértékelés: úgy érezzük, nem vagyunk elég értékesek vagy szerethetők ahhoz, hogy biztonsággal felvállaljuk az autentikus igényeinket. Ez jellemzően olyan családi környezetben alakul ki, ahol a szülő nem tudott megfelelően ráhangolódni a gyermek szükségleteire, vagy nem adott teret azok kifejezésére.