A daganatos betegségek nemcsak a testet, hanem a lelket is próbára teszik

Amikor valaki daganatos diagnózist kap, a gyógyulás útja nem kizárólag a különféle műtétek, kezelések mentén rajzolódik ki – legalább ilyen fontos a lelki erőforrások megtartása és megerősítése. A pszichoonkológia és az onkopszichológia komplexen foglalkozik a daganatos betegséggel élők és hozzátartozóik mentális támogatásával, a diagnózis pillanatától egészen a rehabilitációig, sőt a palliatív szakaszig.

Dr. Mailáth Mónika pszichiáter, gyermekpszichiáter szakorvos, palliatív orvos, a Magyar Pszichoonkológiai Társaság elnöke nap mint nap látja, milyen mélyreható változásokat indíthat el a lelki segítségnyújtás a betegek életében. Interjúnkban arról is beszélgettünk vele, hogy mit takar pontosan a pszichoonkológia és az onkopszichológia, hogyan segíthetnek ezek a daganatos betegeken és családjaikon, illetve milyen akadályok állnak még ma is a mentális támogatás igénybevételének útjában?

Mit értünk pontosan pszichoonkológia és onkopszichológia alatt? Hogyan különböznek ezek a területek más pszichológiai támogatási formáktól?

A szakirodalomban két kifejezést is használunk. A pszichoonkológia megnevezés tudományos és klinikai megközelítésű, tehát a kutatást, képzést és a gyakorlati ellátást egyaránt magába foglalja. Az onkopszichológia szűkebb fókuszú fogalom, elsősorban a pszichológiai ellátás oldaláról közelít. A daganatos betegséggel élő személyek pszichés támogatását helyezi a középpontba. Elsősorban a klinikai pszichológia és pszichoterápia eszköztárát alkalmazza: pszichológiai diagnosztika, krízisintervenció, tanácsadás, pszichoterápia.

Vagyis, a pszichoonkológia tudománya a daganatos betegség lelki következményeivel több szinten foglalkozik. Egyéni szinten segítséget nyújt a daganatos megbetegedésben szenvedő embernek. Ideális esetben már a diagnózis kiderülése pillanatától elérhető számára az adott szakterületen jártas pszichológus vagy (pszichiáter/pszichoterapeuta) szakorvos. Az onkológiai ellátást nyújtó intézmények, nagyobb központok mindegyikében elérhető már Magyarországon ilyen segítség.

„A vidéki élet lehetőséget teremtett arra, hogy megtaláljam önmagamat”

Ha az érintett igényli ezt a támogatást, betegszervezeteknél, pszichológiai és pszichoterápiás intézményi és magán ellátásban is van lehetősége a megfelelő szakemberrel kapcsolatba lépni.

Pontosan mi a feladata ilyenkor a szakembernek?

A szakember „kíséri” a pácienst a kezelése időszakában, gyakran a tünetmentesség elérése után is egy ideig. Pszichoterápiás (és szükség esetén pszichiátriai gyógyszeres terápiás) segítséget is tud nyújtani, ha a betegnek rövid szorongásoldásra van szüksége egy beavatkozás előtt, vagy sérülnek addig jól működő funkciói – például alvászavara keletkezik.

Fontos edukatív szerepe is lehet a szakembernek: az intézmény működési sajátságai, a kezelés menetének elmagyarázása informálttá teszi az érintettet, így jobban tud döntéseket hozni, felkészülni a várható megterhelésekre. Aktivizálja is az illetőt, csökkenti azt a sokak által tapasztalt érzést, hogy ő csak egy „tárgy”, ami „sodródik a futószalagon” az egészségügy nagy útvesztőjében, így sokkal inkább részesnek érzi magát saját gyógyulási folyamatában. A támogatást a hozzátartozók is igénybe vehetik, ennek személyi és egyéb feltételei intézményenként eltérőek lehetnek.

A szakember érzékenyít is a daganatos betegséggel járó lelki megterhelések iránt, illetve információkat nyújt az ilyenkor zajló pszichés folyamatokról. Egyben felhívja a lehetőséget a megelőzésre, és segíti a rehabilitációt, a visszailleszkedést az egyén családi-társadalmi életébe, szerepeibe, munkájába.

Mik a leggyakoribb pszichés reakciók akkor, amikor az érintett szembesül a diagnózisával, és hogyan lehet ezeket feldolgozni?

A diagnózisra adott első reakciók sok tényezőtől függenek. Az egyik legfontosabb az érintett ember személyisége, előtörténete, és az, hogy milyen helyzetben van, mennyi párhuzamos nehézség, esetleg krízis zajlik az életében. Nagyon lényeges az is, milyen a háttértámogatottsága. Elérhetőek-e, képesek-e segítséget nyújtani szűkebb és tágabb személyi környezetének tagjai? Mellé áll-e a család, a barátok? Tudnak-e érzékenyen reagálni a beteg valódi problémáira? Képesek-e abban segíteni, amit a beteg kér, ami ténylegesen terheket vesz le róla?

Vagy esetleg azt „erőltetik”, ami a saját meggondolásuk szerint segít? A valós segítség azért is hangsúlyozott, mert felületes szinten ilyenkor többnyire „beindul” egy „segítési hullám”: mindenki ajánl valamit, olyanok is felhívják/meglátogatják, akik egyébként nem szokták. Ez gyakran hamar kimerül, és a páciensek egy része érzelmileg magára marad.

Gyakori probléma – és a betegek egyéni, támogató terápiájában sokszor téma – , hogy a környezetük másképp értelmezi a segítést, mint ők. Sokan mondják el, hogy terhelik őket az „udvariassági” telefonok, az „erős vagy, le fogod győzni”-féle mondatok pedig egyenesen feszültséget, haragot és elzárkózást generálnak bennük. A hamis/túlzott pozitivitás nem jelent valódi segítséget. Hiszen pont arra lenne szükségük, hogy felismerjék és elfogadják gyengeségüket, és biztosítsák őket arról, hogy elérhető lesz számukra a segítség valódi szükségleteikhez.

Például „csodaszerek” helyett szükségük lehet valakire, aki rendszeresen eljön a kemoterápia idején és bevásárol, segít a takarításban vagy elviszi a gyermeket óvodába, ha a szülő rosszul érzi magát. Van, akinek ez könnyen megoldható családon belül, és van, akinek mindvégig hatalmas probléma. Szinte ugyanilyen fontos a munkahely hozzáállása: visszavárják-e? Tudnak-e eleinte rugalmas, például csökkentett munkaidejű vagy terhelésű időszakot biztosítani?

Az, hogy mennyire éri váratlanul az érintettet a diagnózis is befolyásolja a reakciót.

Feltételezem, a daganatos diagnózisra adott reakciókat az is befolyásolja, hogy mennyire éri érzelmileg váratlanul, vagy épp felkészülten az érintettet…

Igen, ha valaki hosszas tünetek után fordul orvoshoz, annak a gondolataiban valószínűleg többször átfutott, hogy ez akár komoly betegség, daganat jelzője is lehet. Más a helyzet a szűrővizsgálatokkal. Az emberek nagy része arra számít, amikor tünetmentes, jó állapotban odamegy, hogy semmi különös nem derül ki. Ezért ilyen esetekben a megdöbbenés, vagy az az érzés, mintha „ez most nem vele történne”, sokkal gyakoribb. Az emberi lélek védekezik a nehezen befogadható információk, rossz hírek ellen.

Előfordulhat, hogy érzelmileg „lezár”, nem engedi be, és csak racionálisan reagál rá: mi a teendő, mi a következő lépés? Amikor ilyen „robot üzemmódú” pácienssel találkozunk, különösen nagy hangsúlyt fektetünk rá, hogy hozzásegítsük az érzelmi befogadáshoz. Például kíméletes, lépéstartó beszélgetésekkel, amik a tervezésre, közeli jövőjére vonatkoznak: mit gondol arról, hogy hogyan lesz ez hatással az életére, mi változhat, mik az érzései, meglátásai ezzel kapcsolatban.

Találkozunk azzal is, hogy valaki tényleg sokkhatásként éli meg a diagnózist: átmenetileg lefagy, hitetlenkedik, tagad („biztos elcserélték a leletem” „lehetetlen, semmi bajom, semmit nem érzek”), vagy sír, kétségbeesik, esetleg dühös és vádló, mert betegségét valami/valaki hatásának tartja. Ez a fázis megfelelő segítséggel, a kezelés, gyógyulás lehetőségének hangsúlyozásával fokozatosan átadja a helyét az elfogadásnak és a tartós megterhelésre való felkészülésnek.

A kezelési folyamatban gyakran látjuk, hogy az intellektuálisan jól működő páciens érzelmileg gyakran regresszióba kerül, akár egészen kisgyermekkori vágyak, félelmek, kívánságok jelenhetnek meg. Ilyen lehet, hogy újra csak „kislámpával” tud aludni, mert a sötétség (a halál szimbóluma) ugyanolyan ijesztővé válik, mint óvodás korában.

Milyen módszerekkel dolgozik az onkopszichológia?

Az onkopszichológia módszerei sokfélék. Alapvetően a pszichoterápiás repertoár elemeit alkalmazzuk, sajátos szempontok szerint. Mivel az alaphelyzet az, hogy a páciens a daganatos betegséggel küzd, ebből szeretne meggyógyulni, motivációja többnyire jelentősen eltér azokétól, akik sajátos élethelyzetük, személyiségükkel kapcsolatos probléma miatt, a változtatás szándékával jelentkeznek. A daganatos betegek többsége a régi életét, egészségét szeretné visszanyerni, és az (életet fenyegető) betegség fizikális és lelki terhétől megszabadulni.

Ez azt is jelenti, hogy lelki értelemben vett változásra sokan nem motiváltak, sőt, a páciensek egy része a fizikális állapotát, a daganatos betegséget nem is hozza kapcsolatba pszichés tényezőkkel. Viszont ők is lehetnek depressziósak, szorongók, romolhat kapcsolatuk a szeretteikkel irritáltságuk vagy beszűkültségük miatt, akár önmagukra ártalmas, vagy öngyilkossági gondolataik is lehetnek. Ezért a fő szabály az, hogy a páciens igényeihez, szükségleteihez alkalmazkodunk.

Többnyire nem ilyenkor van helye a mélyreható, a személyiség szerkezetét is megváltoztató terápiáknak. Az információnyújtás, edukáció, támogatás, a meglévő erőforrások felkutatása és minél jobb kiaknázása az elsődleges feladat. Formáit, eszközeit tekintve is változatos lehetőségeink vannak. A páciensek egy része a négyszemközti beszélgetés intim terét preferálja, mások sokat profitálnak abból, ha például csoporthelyzetben meg tudják élni, hogy milyen hatalmas ereje van a sorstárs közösségnek, tanulni képesek mások történeteiből, megküzdéséből. Emiatt javasoljuk a civil egyesületekkel való kapcsolatfelvételt is.

Egyes népeknél nincs is szó a hőhullámra - a változókort nem betegségként, hanyatlásként, hanem potenciálként érdemes megélni

Vannak, akik számára a beszéd, a nehéz vagy félelmetes dolgok kimondása okoz megkönnyebbülést, de az is lehet, hogy egy szorongó páciens számára a saját teste jobb megismerése, kontrollálási képessége hozza el a javulást, például relaxáció, autogén tréning gyakorlatok megtanulásával. A művészet, alkotás terápiás erejét is használjuk a rajz-festés, zene csoportokon. Itt a félelmek, aggodalmak, bizalom, remény szimbolikus formában is megjeleníthetőek, akár képszerűen, vagy konkrét, tárgyiasult formában „elraktározhatóak”. Volt páciensünk, aki évek után is megtartotta és kabalaként magával hordta a gyógyulása idején készített kis agyagszobrocskát.

Kevés helyen alkalmazott, de nagyon eredményes forma az állatasszisztált terápia. A terápiás kutya vagy cica jelenléte néha teljesen elzárkózó, magukba fordult betegek állapotát is „megmozdítja”. Lehet, hogy az emberektől átmenetileg elszigetelve érzik magukat, de az állatoktól és a természettől nem. Kiemelném továbbá az onkopszichológia csapatmunka jellegét – pszichiáter szakorvos, pszichológus, pszichoterapeuta, gyógytornász, dietetikus, mentálhigiénés szakember, lelkész és önkéntes alkotja a teamet.

Milyen szerepe van a pszichés támogatásnak a gyógyulási folyamatban vagy az életminőség javításában?

Tapasztalataink szerint a kiegészítő terápiában, pszichés támogatásban részesülő páciensek életminősége jobb. Tudatosabban, egyenrangúbb érzésekkel vesznek részt a terápiában. Bátrabban kérdeznek, informáltabbak, javul a konfliktuskezelő és frusztrációtűrő képességük. A szakirodalom is megerősíti, hogy kevesebb mellékhatást tapasztalnak a kezelés során, ritkábban kerülnek kórházba nemtervezett módon, kevesebb fájdalmat jeleznek és együttműködőbbek az orvossal. A társuló pszichés zavarok – elsősorban a hangulatzavarok, depresszió, illetve szorongásos zavarok – aránya esetükben kisebb.