Régen a mamutoktól féltünk, most egy emailtől is rettegünk - miért?

A stressz nem új jelenség. De amit ma tapasztalunk, az valami egészen más. Egy evolúciós kódolási hiba, amit a modern életmód zökkentett ki. Az idegrendszerünk ősi gépezet, több százezer éve arra lett hangolva, hogy gyorsan reagáljon életveszélyes helyzetekre: jön a ragadozó – fuss! Egy hang a bokorban – menekülj! A veszély konkrét, rövid ideig tart, és ha túlélted, fellélegezhetsz.

Ma már nincsenek mamutok, de a testünk még mindig úgy reagál, mintha lennének. Csak éppen ma a „mamut” egy soha véget nem érő email-özön. A csoportos chat, ami hajnali 2-kor is pittyen. A határidők, a közösségi média értesítések, a hírek, amik minden nap újabb katasztrófát tol az arcunkba. És nem lehet elfutni. Nem tudunk küzdeni. Csak ülünk a laptop előtt, és közben a testünk mélyén ugyanazok a stresszreakciók futnak le, mint az ősembernél a vadászat közben.

A mai stresszhelyzetek alattomosak. Nem ordítanak ránk azonnal, mint egy oroszlánüvöltés. Ehelyett csendben kúsznak be az életünkbe, és hosszan maradnak. A munkahelyi bizonytalanság, az egzisztenciális szorongás, a párkapcsolati feszültségek, a világpolitikai instabilitás, a klímaszorongás... ezek nem múlnak el egy perc alatt. És mivel nem tudjuk őket levezetni – a testünk raktározni kezdi őket. De vajon hogyan reagál a 21. századi ember idegrendszere ezekre a modern „mamutokra”?

„Az állandó stressz a lelket is megbetegíti” - Egyszerű tippek pszichológustól, amivel megőrizhető a mentális egészség

„Az emberi idegrendszer, különösen a limbikus rendszer és a hipotalamus-hipofízis-mellékvese (HPA) tengely aktiválódása által reagál a különféle stresszorokra, amelyek lehetnek belső, külső, ill. pszichés, vagy fizikai ingerek. Nem maga a stresszor, hanem a fenyegetés észlelése, vagyis a stresszorra adott válasz váltja ki a stresszválaszt. A reakció a fenyegetés nem objektív jellegére adott válasz, vagyis a stresszor lehet bolhaméretű, de akár mamut, vagy egy késő éjszakai email érkezésének jelzése a telefonunkon – fejtette ki dr. Simon Márta, neurológus.

A szakértő szavaival élve tehát a stressz a szervezet válasza bármilyen ingerre, amely kibillenti a testi-lelki egyensúlyából (ún. homeosztázisból) és alkalmazkodást igényel. A krónikus stressz viszont strukturális változásokat okoz az agyban. Zsugorodik a hippokampusz, túlaktiválódik az amigdala, gyengül a prefrontalis kéreg (az érzelemszabályozásért és a végrehajtó funkciókért felelős).

Az idegrendszer túlterhelt és magányos

Sosem volt még ilyen információs túlterheltség az emberiség történetében. Az agyunk napi szinten több ingerrel találkozik, mint amennyivel egy 18. századi ember egész életében. De az idegrendszerünk nem frissült ehhez a tempóhoz. Ugyanaz a hardver, mint ami a barlangrajzok korában működött – csak ma már nem tud hova kapcsolódni. Nincs „levezetés”, nincs kiút, nincs feloldás.

„A jelenlegi emberi agy több százezer év fejlődés eredménye, míg a digitális, ingerekkel teli világ alig néhány évtizede zúdul ránk. Evolúciós értelemben az agyunk még nem “frissült”, nem alkalmazkodott ehhez az információs környezetben. Agyunk nem a folyamatos információ dömpingre és multitaskingre van optimalizálva. A túl sok információ túlterheli az idegrendszerünket, túérzékennyé válik a limbikus rendszer, romlik a stressztűrő képességünk, agyunk akkor is riadót fúj, ha valójában nincs veszély” – magyarázta a szakértő.

Az első generáció, akinek ennyire tele van a feje és a teste is

A nagyszüleink nem kaptak naponta hatvan értesítést arról, hogy ki mit gondol róluk. Nem volt 30 különböző jelszavuk, nem kellett folyamatosan prezentálniuk a boldogságukat. Nem kellett öt különböző platformon párhuzamosan jelen lenniük, vagy napi 8 órát egy monitor előtt görnyedniük. Ez a mi kiváltságunk – és egyben a mi keresztünk is.

Mi vagyunk az első generáció, akiknek nemcsak a feje, de a teste is feszültség alatt áll.

Amikor túl sok a minden: az információs túlterheltség mentális csapdája - beszélgetés a Mélylevegő Projekt pszichológusaival

A test nem hazudik – csak más nyelvet beszél. Nem tudja azt mondani, hogy „túl sok a mentális teher”, helyette jön a gyomorfekély, a migrén, a hátfájás, a hormonális egyensúlytalanság, a légzési nehézség. A testünk üzen: elég volt. A kérdés már nem az, hogy van-e stressz, hanem az, hogy mit kezdünk vele. A kortárs világ veszélye nem az, hogy több stressz van, mint régen, hanem hogy nem tudjuk feldolgozni. A stressz beépül, és ha nem talál kijáratot, belülről kezd el pusztítani.

Mit tehetünk?

A megoldás nem egy újabb app, nem egy újabb termelékenységnövelő kurzus, hanem a visszatérés a testhez. Figyelni a légzésünkre, megtanulni a test alapállapotát, észrevenni, ha megváltozik. Megtanulni megállni, visszatalálni a ritmushoz, a természethez, egymáshoz - magunkhoz. De ha mégsem lehet „lecsendesíteni” a világot, hogyan lehet újra megtanítani az idegrendszert arra, hogy biztonságban érezze magát? Vajon megtanítható még?

„Az agy plasztikus, képes tanulni, változni, gyógyulni. Ahhoz, hogy lecsendesíthessük, elengedhetetlenek a biztonságos szociális kapcsolatok, a légzőgyakorlatok, a mindfulness, az alváshigiénés szabályok érvényesítése, az optimális életritmus, a természet és a sport” – tette hozzá a neurológus. Lehet, hogy a világ már nem biztonságos, de ha a testünkkel újra szövetségre lépünk, akkor legalább belül kialakíthatunk egy biztonságos bázist. És talán ez lesz a legnagyobb forradalom a 21. században: hogy újra megtanulunk érezni.