előfizetésem
Hírlevél
Siket szülők neveltek, én halló vagyok: ilyen volt a gyermekkorom
A siket és a halló világ közti különbségeket általában hiányként szokás leírni: mintha két, egymástól élesen elhatárolt közösség élne egymás mellett, korlátozott átjárással. A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb, és ami azt illeti, sokkal reménytelibb is. Erre jó példa Rimoczi Erika története, aki hallóként nőtt fel siket édesanyával és nagyothalló édesapával. Azt hihetnénk, hogy gyerekkora az elszigeteltségről szólt, holott ez tévedés. Erikának gazdag gyerekkora volt, amely meghatározta a további életét is.
Erika története arról szól, hogy a másság nem feltétlenül elválaszt, sokkal inkább új perspektívákat ad. A CODA-lét – a Children of Deaf Adults rövidítése – nem teherként vagy különös élettörténetként jelenik meg nála, hanem egy olyan közegként, ahol a jelnyelv ugyanolyan természetes, mint a beszéd. Ahol a hallássérültség dramatizált hendikep helyett egy életforma, amely köré szeretet, ritmus, kulturális kötődés és meglepően sok humor szerveződik. És ahol egy gyerek úgy nő fel, hogy közben megtanulja: a világ többféleképpen érthető és szerethető.
Mi sem természetesebb?
Erika már az interjú elején kijavítja a legelterjedtebb tévhitet: a siket családok otthona nem az a fajta csend, amit a halló világ automatikusan feltételez. „A kommunikáció vizuálisan élénk, sokszor energikus, gesztusokban és mimikában gazdag. A jelnyelv nem a hangzó nyelv halk változata, hanem egy teljes értékű, önálló, vizuális nyelv” – mondja, majd hozzáteszi, hogy gyerekként számára ez volt az alapállapot. A szülei – ahogy sok siket szülő – magától értetődő természetességgel vállaltak gyereket.
Félelem helyett az a meggyőződés vezérelte őket, hogy a hallássérültség nem jelenti azt, hogy valaki kevesebbet adhat szülőként. „A szülei számára a saját állapotuk természetes volt. Soha nem gondolták, hogy emiatt ne lehetne gyermekük. A »hogy fogják felnevelni« kérdés mindig csak a halló emberektől jön.” Az is magától értetődő volt, hogy a család nyelve kétnyelvű. A gyerekek jelnyelven kommunikáltak az anyával, jelnyelv és beszéd egyvelegévelaz apával, és beszéddel a külvilágban.
Az úttörő magyar nyelvésznő, akinek munkájáról valószínűleg most olvasol először
Ez a fajta nyelvi rugalmasság később meghatározta Erika gondolkodását, hiszen már gyerekként megtanulta, hogy az emberek különbözőek, a kommunikáció pedig mindenki számára adott, csupán meg kell találni a módját.
Van, aki beszél, és van, aki jelel
Erika nem idealizálja vissza a gyerekkorát. Volt egy mozzanat, amit máig tisztán fel tud idézni. „Egy általános iskolai rendezvényen láttam először kívülről, hogy más szülők hangzó nyelven beszélnek a gyerekeikkel. Akkor kérdeztem rá anyutól, mi miért jelelünk. De furcsának nem tűnt, csak hirtelen tudatosult, hogy nem mindenki így kommunikál.” Ez az egyetlen felismerés azonban nem bontotta meg az otthoni biztonságot. A szülei soha nem várták el tőle és testvérétől, hogy tolmácsoljanak, de természetes módon mégis sokat segítettek.
„A gyerekek szeretnek segíteni. Ha valamit át kellett adni, akkor eljeleltük. Ha valamit el kellett mondani, elmondtuk. Büszke is voltam arra, hogy tudok valamit, amit mások nem.” A tolmácsolás nehezebb oldala akkor jött elő, amikor hivatalos vagy érzelmileg megterhelő helyzetben is neki kellett közvetítenie, ilyenkor ugyanis felnőtt szerepben kellett helytállnia. Ez a tapasztalat sok CODA-nál megfigyelhető, és ez magyarázza azt is, miért nem akart Erika sokáig hivatásos tolmács lenni. Ez volt a családi terep, túl személyes, túl közeli, egészen addig, amíg az egyetem intellektuális keretet nem adott neki.
Anyanyelvi szinten jelelt, de ez nem volt elég
Sokan gondolják, hogy aki belenő egy nyelvbe, annak nincs szüksége képzésre. A jelnyelvnél ez különösen gyakori félreértés. „Anyanyelvként használni nem ugyanaz, mint szakmailag használni. A tolmácsolás egy szakma, amely mögött elméleti szaktudás, etikai irányelvek, pszichológiai és egyéb készségek fejlesztése, kulturális érzékenység és magas szintű nyelvi kompetencia áll.” A magyar rendszerben a képzés kötelező, ami sokszor bürokratikusnak tűnhet, de Erika szerint jó, hogy így van.
Helen Keller megmutatta, hogy nem létezik lehetetlen: vakon és siketen sikerült lediplomáznia
Mint mondja, a nyelvet felnőttként tudatosította, és már nem csak ösztönből használta. Azóta ezen a nyelven dolgozik, és elmondása szerint minden munkanapja más. Legyen szó iskolai órákról, szülői értekezletekről, egészségügyi vizsgálatokról, esti tanfolyamokról, ügyintézésekről, kulturális rendezvényekről vagy vállalati eseményekről.
A siketek gazdagsága
A jelnyelvi koncerttolmácsolás az utóbbi évek egyik legnépszerűbb, sokak számára újonnan felfedezett területe. Erika számára azonban ez már kamaszkorban természetes volt. „A hallássérült barátaimmal ugyanúgy jártunk bulizni, és szeretik a zenét. Érzik annak rezgését, vannak közöttük, akik valamennyire hallják is. Az mindenkinél változó, hogy mi hiányzik: a szöveg, a zenei finomságok, az ének hangzása – mi ezeket adjuk hozzá.”
A Valmar-sláger vagy Rihanna Super Bowl-fellépésének jelnyelvi tolmácsolása pedig megerősítette benne, hogy igenis van helye a slágerek jelelésének is. „Olyan, mint egy irodalmi művet adaptálni vagy fordítani: itt a zene a közeg, a nyelv pedig vizuális, látható. Nem véletlen, hogy a jelnyelvi tolmácsok jelenléte ma már sok koncert természetes része. A nagyothallók számára óriási segítség, mert a dalok érthetősége élőben gyakran elvész.” A siket emberek ugyanis nem „a hang nélküli hallók”. Saját kultúrájuk, közösségi normáik és nyelvi rendszereik vannak, amelyeket a halló társadalom ritkán ismer. Erika élete pedig azért olyan gazdag, mert mindkét kultúrában otthon van.
