előfizetésem
Hírlevél
A szeretet nem luxus – az önbizalomhiány viszont öröklött teher
Volt már olyan érzésed, hogy hálásnak kell lenned pusztán azért, mert valaki szeret? Mintha a szeretet nem alapvető emberi szükséglet, hanem kiváltság lenne, amit ki kell érdemelni – csenddel, megfeleléssel, önfeladással. A mélyben ilyenkor nem hála dolgozik, hanem az önértékelés hiánya.
„Sokáig úgy éreztem, hálásnak kell lennem, ha valaki szeret” – mondja Kelemen Luca, 35 éves grafikus. „Nem azért, mert annyira csodálatos volt a másik, hanem mert úgy hittem: nekem ennyi jár. A szeretet nem jog, hanem ajándék. És az ajándékért illik kussban maradni.” Aztán jött a szakítás – és vele együtt egy hosszú önvizsgálat. „Rájöttem, hogy nem ő bánt el velem – hanem én nem álltam ki magamért.”
Ez a „meg kell köszönnöm, hogy szeretnek” érzés sok nő (és férfi) gondolkodásában mélyen gyökerezik. Rejtetten működik – apró gesztusokban, kényelmetlen kompromisszumokban, munkahelyi túlórákban, romantikus kapcsolatokban, barátságokban. A mögöttes üzenet ott húzódik: „örülj, hogy egyáltalán itt vagy.” Csakhogy ez nem hála – hanem önértékelési zavar.
Gyerekkorban kezdődik
„A gyerekek nem azt tanulják meg, amit mondunk – hanem amit érzünk” – hívja fel a figyelmet Fekete Eszter pszichológus. Ha egy kislány azt látja otthon, hogy az édesanya folyamatosan magyarázkodik, háttérbe húzódik, vagy a szeretetért cserébe dolgozik, akkor ez a minta beépül az alapértelmezett viselkedésébe. A feltétel nélküli szeretet helyett feltételes elfogadást tanul. „Ha jó vagyok – akkor majd maradnak. Ha csendes vagyok – akkor szeretnek. Ha nem vagyok teher – akkor talán nem hagynak el.”
Fogyás bármi áron? Tönkretehetik a bélrendszered ezek a divatdiéták
Ezek a belső gyerekmondatok felnőttként is tovább élnek. Visszaköszönnek abban, amikor valaki nem meri kimondani, mit szeretne, amikor túl hamar kér bocsánatot, vagy amikor éveken át marad egy olyan kapcsolatban, ahol nem értékelik – csupán eltűrik. A nőkre kulturálisan nagyobb nyomás nehezedik: „elég szerethetőnek” kell lenniük. Ez nem csupán a viselkedésre, hanem a külső megjelenésre, testképre, szexualitásra is kiterjed. A „hálás vagyok, hogy valaki szeret” érzés gyakran átvált testi önbizalomhiányba. Sokan azért maradnak egy kapcsolatban, mert úgy érzik: talán senki más nem kívánná már őket.
A testünkhöz való viszony mélyen átszövi az önértékelést – különösen akkor, ha gyerekkorban a szeretet csak teljesítményért vagy megfelelésért járt. A poszt-covididőszak ezt a dinamikát tovább erősítette: izoláció, testképzavarok, online kapcsolatok és szexuális elbizonytalanodás formájában jelentkezett.
A szerelem, mint önigazolás
A szeretet nem válhat trófeává – mégis sokszor ez történik. A kapcsolat üzenete: „valaki akar engem, tehát elég jó vagyok.” Ilyenkor nemcsak a másikhoz, hanem az önérzetünkhöz is kapaszkodunk. Ha a másik eltávolodik vagy kritizál, az nemcsak fájdalmas, hanem az identitást is megrendíti. „Egyszer egy veszekedés után azt mondta az exem: »Úgy viselkedsz, mintha bármelyik percben lecserélhetnének« – és akkor rájöttem, hogy tényleg így élek” – meséli Luca. Ez nem romantika – ez önigazolásból épített kapcsolat. És rendkívül törékeny.
A barátságok és családi dinamikák gyakran ugyanazokat a mintázatokat hordozzák, mint a párkapcsolatok. Aki úgy nő fel, hogy ő „a nehéz gyerek” vagy „a problémás kamasz”, az felnőttként is hajlamos azt érezni: „köszönöm, hogy elviseltek.” „Nem merek hangosan nevetni, nehogy túl sok legyek. Nem merek ellentmondani, nehogy elveszítsem a figyelmet. Nem merek nemet mondani, mert akkor kiesek a körből.” Ez a minta transzgenerációsan is öröklődhet. Kifejezetten fontos tehát az a kérdés: hogyan nőnek fel a gyermekeink egy olyan környezetben, ahol az önértékelés nem kívülről, hanem belülről fakad?
Japán #MeToo-hulláma egyetlen nővel kezdődött: Shiori Ito története
A közösségi média tükrében
Az „elégtelenség” érzése nemcsak a kapcsolatokban, hanem a közösségi médiában is megjelenik. Az állandó bizonyítási kényszer, a posztolt boldogságmorzsák, az újabb profilképek – mind ugyanazt a kérdést hordozzák:
Elég jó vagyok már?
„Amikor valaki naponta új képet tölt fel magáról, és a pozitív visszajelzésekből merít erőt, az gyakran nem nárcizmus, hanem önértékelési hiány” – hangsúlyozza Fekete Eszter. A lájkok ideiglenesen segíthetnek – de hosszú távon inkább megerősítik az érzést: „Kívülről kell visszajelzés, mert belül kevés vagyok.” Egy generáció, amelyik már „mindent tud” – mégis önbizalom nélkül él.
„Már tudom, mi a kötődési stílusom, ismerem az árnyékénemet, van belső gyermekem – de nem tudok nemet mondani a főnökömnek, vagy megkérni a partneremet, hogy mosogasson el.” A mai harmincas–negyvenes generáció pszichológiai tudása jelentősen bővült: tanfolyamok, terápiák, TED-előadások. Mégis sokan képtelenek képviselni önmagukat a való élet legfontosabb helyzeteiben. Az elméleti önismeret és a valódi önbecsülés nem mindig találkozik.
A „nekem ennyi jár” érzés mély rétege
Ez a belső bizonytalanság nem csupán egyéni, hanem mélyen tanult viselkedésminta. Amikor valaki már eleve úgy közelít az élethez, hogy „nekem úgysem lehet jobb”. Nem azért, mert nincs vágya – hanem mert megszokta a hiányt. Aki hiányban nőtt fel, annak a bőség ijesztő. Aki úgy tanulta, hogy túl sokat kérni önzés, az inkább nem kér semmit. És aki mindig mások történetében játszott mellékszerepet, az gyakran nem is tudja, milyen a saját életében főszerepet vállalni.
Az önbizalomhiány nem csupán a szerelemben jelenik meg. Ott van a munkában is. Amikor valaki évekig dolgozik egy olyan pozícióban, amely alulmúlja képességeit. Amikor nem mer szólni, ha megalázzák. Amikor fizetésemelés helyett inkább még több feladatot vállal – „nehogy elküldjenek.” „Sokáig azt hittem, hogy a munkahelyi lojalitás azt jelenti, hogy mindig igent mondok. Ma már tudom: a lojalitás nem azonos az önfeladással” – mondja Luca.
Negyedélet-krízis: Miért érezzük magunkat egyre elveszettebbnek az életünk előrehaladtával?
És igen, ez ugyanaz az önértékelési kérdés, mint a párkapcsolatban: „Örülök, hogy itt lehetek” – még akkor is, ha nem bánnak velem jól. Az első lépés, hogy felismerjük ezt a belső működést. Hogy kimondjuk: „Nem azért kell szeretni, mert jó vagyok – hanem mert vagyok.” Hogy a kapcsolat nem ajándék, hanem az élet természetes velejárója. És nem kell csendben maradni érte. A gyógyulás lassú folyamat. Nincs instant megoldás. De elkezdődhet egy mondattal:
Nem fogom kevesebbel beérni – sem a munkában, sem a szerelemben.
És ez nem önzés. Ez: öngyógyítás. Az önértékelés nem adottság, hanem tanulható, fejleszthető belső erőforrás. Gyerekkori minták, társadalmi elvárások és kapcsolataink tapasztalatai gyakran elhomályosítják, hogy jogunk van a kölcsönös tiszteleten és elfogadáson alapuló szeretetre. Nem kell beérnünk kevesebbel csak azért, mert azt hisszük, ez a „reális”.
A valódi önbizalom ott kezdődik, ahol már nem mások visszajelzéseiből építkezünk, hanem saját értékünket belülről érzékeljük. Ez az út nem könnyű, de minden lépésével közelebb visz önmagunkhoz. És ez már nem önfeláldozás – hanem öngondoskodás. Amennyiben úgy érzed, megerősítésre van szükséged, tekintsd meg Brené Brown: A sebezhetőség ereje című előadását a YouTube-on.
