A focilabdát cserélte balettcipőre az első magyar Oscar-díjas táncos, Balázsi Gergő Ármin

Huszonkilenc éves korára szinte minden főszerepet eltáncolt már a balett klasszikusai közül. Balázsi Gergő Ármin tavaly megkapta a szakma egyik legmeghatározóbb elismerését, a Benois de la Danse-díjat férfi táncművész kategóriában.

A Magyar Nemzeti Balett principálja idén tíz éve tagja a társulatnak, és hol van még a vége… Tavaly decemberben te vehetted át először a magyar balettszakmából a Benois de la Danse legjobb férfi táncművész díját. Olvastam valahol, hogy ez nálatok az Oscar-díj, az egyik legfontosabb elismerés, amit balettművész elérhet jelenleg a világban.

Mi maradt meg számodra a díjátadó azon részéből, amikor meghallottad a nevedet?

Mindenre emlékszem! Számomra már az is nagy öröm volt, hogy táncolhattam a Bolsoj színpadán, Moszkvában. Teljesen nyugodtan ültem a nézőtéren, amikor felkonferálták a jelölteket. Először Artemy Beljakov nevét mondták ki, akinek jól ismertem a munkásságát, sőt, táncoltunk is már ugyanazon a gálán. Egy nagyon tehetséges és rendes srác, örültem, hogy ő nyert! Miután elmondta a beszédét, láttam, hogy hoznak még egy díjat a színpadra, de még nem konferálták fel a következő kategória jelöltjeit, hanem van még egy férfi díjazott.

Akkor már mocorogtam a székemben, azon gondolkodtam, talán mégis kellett volna egy beszédet írnom? És igen, bemondták a nevemet, és úgy éreztem magam, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jéghideg vízzel. Jeleztem a zsűrinek a színpadon, hogy nem muszáj ám nekem beszédet mondani, de ők mindenképpen szerették volna. Úgyhogy angolul kezdtem, elmondtam, hogy nem találom a szavakat, majd megköszöntem oroszul. Erre mindenki nevetni kezdett, úgyhogy szerencsére jól sült el a dolog.

Tényleg meg sem fordult a fejedben, hogy nyerhetsz?

Abszolút nem. Erre a díjra nagyon sok művészt felterjesztenek, közülük kerül ki öt fő, akiket a legesélyesebbnek tartanak az elismerésre. Belőlük áll a gálaest is, fellépnek a díjátadó előtt. De olyan nevekkel versenyeztem, akik világszinten elismert táncművészek. Én biztos voltam benne, hogy Artemy fog nyerni, ismerve a szakmai múltját. Részben igazam is lett.

Egy ilyen mérföldkő után gondolkodtál azon, hogyan jutottál el idáig?

Miután visszaértem a szállodai szobába, mindenféle emlék eszembe jutott, egészen az iskoláig visszamenően. Fentek, lentek, sérülések, az azokból való felépülés, a mesteremmel, Dózsa Imrével való közös munka, az első főszerepem az Operaházban, A hattyúk tavában.

Néhány hétig, ha itthon ránéztem a díjra, nem tudtam felfogni, hogy tényleg megkaptam.

A hattyúk tava előadást pont láttam is.

Tényleg? Akkor feltétlenül legyél ott az utolsón is!

Rendben, de azért az ne most legyen! Tíz éve vagy a Magyar Nemzeti Balett tagja, ezalatt rengeteg főszerepben láthatott téged a közönség.

Tizenkilenc évesen kaptam szerződést az Operaházba, amikor lediplomáztam az akkor még Magyar Táncművészeti Főiskolán, amely ma már egyetem. Az első szezonomban kartáncosi státuszban voltam, de már akkor is több kisebb szólószerepet kaptam, majd a második évtől már magántáncosként állhattam színpadra. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy huszonkilenc éves koromra nagyon nagy részét a szerepeknek, amikre vágytam, már eltáncolhattam.

A Jimmy Jaguár „nem horrorfilm, ez egy Fliegauf-film”

Mi fog meg egy kisfiút a balettban?

Én a sportok szerelmese vagyok, minden sportágat szeretek nézni, és sokat ki is próbáltam már gyerekként, fociztam, úsztam. Nyolc évvel idősebb bátyám, Zoli, a Balettintézetbe járt. Mivel a balett is egy sport végül is, felkeltette az érdeklődésemet, amikor őt néztem a színpadon egy-egy családi bemutató alkalmával. Nem konkrétan a balett tetszett, inkább az, hogy a fiúk olyan nagyokat ugrottak és forogtak, egy kézzel felemelték vagy dobálták a lányokat, ezt elég menőnek találtam.

De a fiatal fiúk számára nagy kihívás ez a szakma: egyrészt, mert később érnek, másrészt nagyon oda kell figyelniük a testükre. Nem mehetünk játszani, focizni a haverokkal, mert könnyen lesérülhetünk, ami a végét is jelentheti a képzésnek. A baletteremben fegyelem van, nincs rohangálás, nevetgélés, helyette nagyon lassú mozdulatokkal kódoljuk be a testünkbe a balettet, mondhatni kicsit unalmas is a képzés ezen része. De amikor elkezdenek jönni a lehetőségek – külföldre mehetsz tanulni, versenyekre járhatsz, már komolyabb variációkat tanulhatsz be –, akkor válik igazán izgalmassá.

A szüleid meglepődtek, hogy a bátyád után te is a balettet választottad?

Nem igazán. A bátyám akkortájt végzett, amikor én jelentkeztem, ezért volt szerencsém látni, mi az út vége. Teljes képet kaptam, ami ritka egy tízéves gyereknél. Tehetségesnek is mondtak, és ha egy gyerek ilyet hall magáról, az motiválja, és küzdeni kezd azért, hogy jobb és jobb legyen.

Mi volt számodra a legnehezebb kihívás a képzés ideje alatt?

Időbe telt, amíg rájöttem, ezt a hivatást nem lehet félvállról venni. Vagy kétszáz százalékot adsz bele, vagy nem érdemes csinálni. Nagyon jó balettmestereim voltak, akik nem hagytak tévútra menni, és persze ott volt a bátyám is, ha segítségre volt szükségem.

Protein chic: a fehérje és a szálkásítás lett az új divat, de tényleg van értelme?

És ehhez képest milyen nehézségeket tartogatott felnőttként a szakma?

Az évek alatt rájöttem, hogy nem szabad azon gondolkodni a színpadon, hogyan fogok valamit technikailag megcsinálni. Az iskolával együtt tizenkilenc éve minden nap balettozom.

A testem tudja a dolgát, ezért mentálisan már nem szabad erre koncentrálnom.

Helyette élvezni kell a darabot – mindig azok voltak a legjobb előadásaim, ahol elengedtem a fizikai részét a szerepnek. Az elején még a lámpaláz miatt is nehéz volt, tudni, hogy aznap este ezerkétszáz ember előtt fogok egy négyfelvonásos darabot végigtáncolni.