előfizetésem
Hírlevél
Anya, lány, harcos, szerető: Hollywood szerint ennyi a feminizmus – De tényleg jól van ez így?
Mi tesz egy filmet igazán feministává? Nem elég, ha a főszereplő nő, vagy ha két nő beszélget benne valami másról, mint férfiakról. A Bechdel-teszt sokak számára iránytű, mások szerint csupán egy szellemes, de korlátos gondolatkísérlet. Az elmúlt évtizedekben számos új szűrő és nézőpont jelent meg, amelyek árnyaltabban próbálják megérteni, hogyan jelennek meg a nők a filmvásznon. De vajon tényleg elég, ha a karakter „erős nő”? Vagy épp az a fontos, hogy esendő, hús-vér emberként ismerjünk rá?
A Szex és New York-ot vagy kedvenc romkomjainkat nem a női egyenjogúság tükrében nézzük, de nem is attól válik egy film feministává, hogy a szüfrazsett tematikáját dolgozza fel, vagy hogy a főszereplő női nemű. Mitől lesz egy film feminista, egy női karakter pedig hiteles és inspiráló?
Alison Bechdel amerikai karikaturista 1985-ben készítette el „The Rule” című, Hugo és Kázmér vagy Snoopy rövidségéhez hasonlatos pár kockás Dykes to Watch Out For című képregényének egy epizódját, amit egy feminista lap hozott le akkoriban. A képregény cselekményében két nő beszélget: egyikük elmondja, hogy van egy szabálya, miszerint csak olyan filmet néz, amiben van két nő, akik egymással beszélgetnek a férfiakon kívül bármiről.
Mire a másik nő megszólal: „Hú, igen, ez nagyon jó szabály, de elég szigorú.” Válaszul az ötletgazda csak ennyit mond: „Hú, nekem mondod, az utolsó film, amit láttam, az az Alien volt.” A történet megértése végett: az első Alien – A nyolcadik utas: a halál 1979-ben jött ki. Magyarán akkor már 6 éve nem ment át egyik új film sem a teszten. Ebből az ártatlan poénból indult ki a ma már több negatív, mint pozitív kritikát bezsebelt Bechdel-teszt.
Nem mindenben kellene példát venned Carrie Bradshawról, elmondjuk, miért
Jó már itt leszögezni, hogy attól, hogy egy film átmegy a teszten, nem válik automatikusan a nők filmipari egyenjogúságának példájává. Érdekességképpen: a mostani filmek közül válogatva a Brutalista vagy a Challengers nem, míg a Dűne 2. vagy a legújabb Mad Max átmegy ezen a szűrőn. Ezektől függetlenül lehet, lesz olyan film, ami nem felel meg a kritériumoknak, mégis összhangban áll a feminista értékekkel. Ezzel a szerző pedig tökéletesen tisztában is van.
Bechdel soha nem kezelte a tesztet tudományként vagy szociológiai nézőpontként, maximum egy érdekes gondolatkísérletnek tartja. „Viccnek szántam, de szerintem még mindig nagyon hasznos vicc.” – nyilatkozta a most 64 éves illusztrátor. Ő is tisztában volt ennek az ökölszabálynak a buktatóival, azaz amilyen könnyen alkalmazható, annyira nem tud árnyalt lenni, és mélyebben megvizsgálni egy-egy alkotást.
Feminizmus a filmvásznon
Hisz a Bechdel-teszt nem azt méri, hogy „mennyire sikerül egy filmben a nőket emberként kezelni.” Emiatt egyes esetekben még súlyosbíthatja a helyzetet, hisz nem elég, sőt egyenesen sértő, ha kizárólag azért alkalmazzák a Bechdel-teszt alapelveit, hogy olyan filmet hozzanak létre, amelyet majd a feministák elfogadhatónak tartanak. Nem, a feministák ennél jobban átlátják a dolgokat.
Nem a reprezentáció csúcsa, ha két nő értelmes beszélgetést folytat le egy filmben.
Karakterük pedig semmiképp sem ettől fogva válik inspirálóvá. Mégis vannak olyan futószalagon készült filmek, amik mintha kipipálnák a kötelező kritériumokat, így nem marad majd szálka a kisebbségek és más elnyomott csoportok szemében. Ugyanakkor az őket reprezentálni hivatott karakterek laposak és egydimenziósak, valójában pedig nem lehet velük azonosulni.
Törvénnyel a testképzavar ellen – Norvégia hadat üzen a retusált valóságnak
De hagyjuk is szegény, megtépázott Bechdel-tesztet, hisz nem ez a feminista filmipar egyetlen fokmérője. Lena Waithe volt az első fekete nő, aki valaha Emmy-díjat nyert kiemelkedő vígjátékírói munkásságáért. Az ő fejében született meg az a szűrő, amelyen egy film akkor megy át, hogyha az alkotásban van egy hatalmi pozícióban lévő fekete nő, és ő egészséges párkapcsolatban él. 2016-ban az ötven legnagyobb bevételt hozó filmből negyvenöt megbukott ezen a teszten.
Ez a fajta interszekcionalitás, ami első körben hiányzott a fehér nők által dominált feminista mozgalmakból is, új nézőpontot emel be, amely – ha itthon az afroamerikai kultúra hiánya miatt – talán leginkább a roma nők reprezentációján keresztül érthető. Sokszor ezek a karakterek hányatott sorsúak, szegényebbek, az őket alakító színészeket pedig származásuknál fogva könnyen bekategorizálják. Erre jó példa itthon Farkas Franciska inspiráló személye, aki roma színésznőként már több külföldi produkcióban is szerepelt.
Aztán ott van még Kimberly Peirce rendező, aki megálmodta a saját magáról elnevezett tesztet, amin egy film akkor megy át, hogyha van benne egy női főszereplő vagy antagonista a saját történetével. A női főszereplőnek vannak dimenziói, hitelesen létezik, olyan szükségletekkel és vágyakkal, amiket a cselekményen keresztül próbál elérni, és a közönség együtt tud érezni a női főszereplő tetteivel, meg tudja érteni azokat. Valljuk be, ezek igen szubjektív nézőpontok, mégis közös gondolkodásra tudnak minket késztetni egy-egy film során.
Talán Rachel Feldman rendező tesztje a legkomplikáltabb mind közül. Ő pontszámokat ad a filmeknek az általa kigondolt rendszerben. Két pont jár azért, hogyha nő a rendező, egy pont, hogyha női zeneszerző vagy operatőr dolgozik rajta. Egy pont, ha van három női producer vagy három női részlegvezető, egy pont, ha a stáb ötven százaléka nő. Két pont, ha női főszereplő határozza meg a történet kimenetelét.
Nem vagyok önző, csak nem akarok gyereket – és ez miért baj?
Két pont, ha egyetlen női karaktert sem bántalmaznak, sztereotipizálnak vagy szexualizálnak, és egy pont, ha egy szexjelenet előjátékot is tartalmaz, vagy ha a női karakterek kezdeményeznek vagy viszonoznak szexuális közeledést. Az intim kapcsolatok kényes egyensúlyát és a kapcsolaton belüli erőszak témáját is beemeli ezzel a filmek feminista aspektusainak vizsgálatába.
Mint láthatjuk, egyik teszt sem nyugszik tudományos alapokon, nem vizsgálták át pszichológusok – sokkal inkább a szórakoztatóiparban dolgozó nők elégelték meg a nemük sokszor ócska, egyszerű és semmitmondó bemutatását. Ezek a kísérletek pedig csupán támpontként szolgálnak, ami mentén beszélgethetünk egy-egy alkotásról.
Mitől válik egy női karakter akkor inspirálóvá?
Wonder Woman, aki egy bodyban, makulátlan kinézettel leszámol a rosszfiúkkal, nem tett semmit a nők egyenjogúságáért. Nem csupán amazonok, mindenre elszánt harcos nők, kemény uralkodók vagy karrieristák válhatnak a feminista filmek ikonjaivá. A nők mint istennők, tökéletes, hibát nem vétő karakterek ábrázolása nemhogy nem feminista, hanem egyenesen káros. Egy igazán „feminista” film tudatosan készül, tudatosan készteti a nézőket az elmélkedésre a nők egyenjogúságáról, és arról, hogy a nők hogyan mozognak a világban, élnek a mindennapokban.
A szexizmus vagy nőgyűlölet hiánya nem jelenti automatikusan a feminizmust.
Meglehet, olykor esetlen, lehet, hogy szerelmes vagy önmagát kereső, önazonos és esendőségeivel tisztában lévő, tökéletlen hús-vér női szereplőkre van szükségünk. Akiknek nem azért sikerül minden elsőre tökéletesen, mert félünk a nőket emberként ábrázolni.
A 2023-as Barbie vitathatatlanul korszakalkotó film, de nem ez Greta Gerwig egyetlen, a nők frusztrációit bemutató alkotása. A Frances Ha egy 20-as éveiben járó táncos belső bizonytalanságait és identitásának alakulását meséli el a fiatal nő barátságain, szerelmein és családi kapcsolatain keresztül, humorral és valóságszagú beszélgetésekkel. Egy másik, talán nem sokak által ismert, azonban a nők szerepeit széles körűen bemutató film a Sült zöld paradicsom.
Fannie Flagg által írt történet sokszor szívbemarkolóan ábrázolja a nők közötti változatos kapcsolódásokat. A fő történetszál az idősotthonban élő Ninny és a középkorú Evelyn szokatlan, ugyanakkor mindkettejük számára transzformatív barátságát mutatja be. Meghatározó alkotás, amely a nők legmélyebb félelmeit és kérdéseit hozza végtelen szeretettel és empátiával a felszínre.
Talán semelyik filmben nem tette Sorrentino ennyire egyértelművé, hogy mit tud tenni az emberrel egy nő szépsége
Az inspiráló feminista filmekhez sorolnám még A számolás jogát vagy Reese Witherspoon Vadon című alkotását. A sorozatokról és más egyéb médiatermékekről még szót sem ejtve. Meglehet, teljesen váratlan filmélmények hozzák meg nekünk azt a bizonyos „aha” érzést, amikor is valami újat tanulhatunk a saját nőiességünkről vagy az egyetemes női tapasztalatról. Más és más élethelyzet alapján nem ugyanazok az alkotások fognak megszólítani, de talán az az egy mindnyájunkban közös, hogy szomjazzuk a valós problémákat és kérdéseket bemutató, hiteles női karaktereket, akik elsősorban emberként vannak ábrázolva a mozivásznakon.
A feminista filmek nem kizárólag az előírt teszteken való megfeleléstől válnak értékessé, hanem attól, hogy képesek valódi női tapasztalatokat hitelesen, árnyaltan megjeleníteni. Nem az a cél, hogy tökéletes női karaktereket mutassanak be, hanem hogy hús-vér, esendő, ugyanakkor inspiráló szereplőkön keresztül tükröt tartsanak a társadalomnak. A különféle tesztek nem végső mércék, hanem beszélgetésindító eszközök, amelyek segítenek felismerni a hiányokat és lehetőségeket. A filmek képesek formálni a közgondolkodást, így felelősségük is van abban, hogyan ábrázolják a nőket. Éppen ezért fontos, hogy a nézők – nők és férfiak egyaránt – tudatosan, kritikai szemmel tekintsenek ezekre az alkotásokra. Mert a jó film nemcsak szórakoztat, de gondolkodásra is késztet.
