előfizetésem
Hírlevél
Megnéztük Lovas Rozi és Molnár Áron thrillerét és nem mertünk egyedül hazamenni utána
Vannak olyan történetek, amikben annyira elmerül az ember lánya, hogy még akkor is szövögeti magában, amikor már réges-régen elhagyta a mozitermet. Talán azért, mert aktuális, talán azért, mert így dolgozza fel a saját félelmeit, de mindenképpen azért, mert olyan mélységekbe menően mesélték el neki, hogy nem hagyja nyugodni a gondolat és a tükör, amibe néha kifejezetten hasznos dolog belenézni. Kritika.
Az Itt érzem magam otthon cselekménye ott indul, ahol a legtöbb egyedül élő nő felriad az éjszaka közepén, hogy görcsös mozdulatokkal érintse meg a rémálmoktól biztonságot adó éjjeliszekrény oldalát, megbizonyosodva arról, hogy az egész csak lidércnyomás volt és minden a helyén van. A polc, a telefon és a zár, amit gondosan bezárt. Aztán a félelmeket magas szintekre emelő ChatGPT-hez fordul, hogy utánanézzen a bántalmazás és a bezártság pszichológiájának, majd amikor végképp elege lesz, macskás videókkal nyugtatja meg magát és még azon is elgondolkodik, hogy a megszerzett tudással vajon miként cselekedne jobban, mint a főhős.
Itt azonban nincsenek macskás videók és filmet sem kezdtek még el úgy, hogy a főszereplő tökéletesen kivédte a legrosszabbat. Nem csak azért, mert akkor nem lenne miről mesélni, hanem azért sem, mert akkor nem tudnánk megérteni a másik ember lépései mögött megbújó érzelmeket:
a bántalmazó és a bántalmazott lelkivilágát.
Téged mi tart fogságban?
Az Itt érzem magam otthon egy nagyon szép elmesélése annak, hogy miként viselkedik a fogságba esett ember és a fogságban tartott társadalom. Hogyan retteg, hogyan ragaszkodik az elején ahhoz, hogy megértesse a másikkal, hogy nemcsak, hogy embertelen, amit művel, de teljességgel felfoghatatlan és hamis is. Hogyan jut el arra a pontra, amikor a mentális fáradtságtól vezérelve úgy dönt, végig játssza a játékot abban a reményben, hogy azzal, hogy kiismeri az ellenséget, előbb szabadul. De visszatérve az előző gondolathoz: egy elbeszélést sem fejeztek be még így, vagy ha igen, akkor nagyon elvágták.
Megnéztük az Üvöltő szelek filmes adaptációját, és tényleg nem mindenkinek való
Van a történelemben egy időről, időre visszatérő jelenség, amikor egyszer csak valaki odáig merészkedik, hogy a saját bizonytalanságaitól, kudarcaitól, mellőzöttségétől, vagy éppen tehetségtelenségétől menekülve kezdi elnyomni a másikat, akár kis, akár nagy közösségen belül. Tökéletes szisztémát épít maga köré, mert tudja, hogy a rettegő ember egy idő után csak a rendszeren belül lesz képes létezni. A kiválasztódás tárgya egy idő után az lesz, hogy ki felel meg jobban ennek az embernek és ki képes nagyobb szörnyűséget elkövetni azért, hogy a többieket maga alatt tartva élvezze az elismeréssel járó előnyöket.
A filmben ez a jelenség egy „családon” belüli mesterséges dinamikaként jelenik meg, amiben megvan a szerepe a kegyetlen felügyelőnek, a kemény utódot nevelő anyának, a hétköznapi élet karaktereinek és a művésznek is, miközben mindenki retteg. Annyira, hogy egy idő után a külvilág is sokkal félelmetesebbnek látszik, mert eltűnik a biztonságot adó szabály, amit ha betart, akkor biztosan nem esik nagyobb bántódása. Akkor kap enni és akkor marad életben. Élni pedig mindenáron élni akar, mert ha meghal, végleg elvesztette a játékot és ezzel együtt az utolsó reményt.
A rendező, Holtai Gábor az általa megalkotott metafora fő helyszínének nem véletlenül választja egy budapesti lakás belsejét, ahol az idő megállt valahol a szocializmus - egy hasonlóan elnyomó időszak - derekán. A belső tér használatával fokozza azt a fajta bezártságot és kilátástalanságot, amit nem csak a fogságban élő, hanem a családon belüli erőszakot elszenvedő emberek is érzékelnek. Nem mehetnek sehova, nem fordulhatnak senkihez, mert senki nem hisz nekik, ezzel is erősítve azt az érzést, hogy az elnyomó nélkül az ő életük megszűnik validnak lenni. Csak azért léteznek és vannak egy nagyon furcsa biztonság ernyője alatt, mert valaki megkönyörült rajtuk.
Oscar-esélyes lehet a Squid Game főszereplőjének új vígjáték-thrillere
Mindenki el van tévedve és mindenkinek össze kell tartania, amit a film színészei nagyon jól érzékeltetnek. Elsőre teljesen különböző alakoknak tűnnek: egy tipikus famíliának, ahol mindenkinek megvan a saját karaktere és aszerint is viselkedik. Van közben köztük egy elsőre nem látható, de természetellenesen természetes összetartozás és közös dolog, ami kimondatlanul is ott áll minden dialógus és kapcsolódás mögött. Valami, amit túl egyszerű lenne családnak, vagy láthatatlan köteléknek nevezni. Valami misztikus, ami magától is alakítja a dinamikát akkor is, amikor éppen nincs dialógus és ezzel nézőként, be is emel maguk közé.
Azon túl, hogy a film megnézése után nem mertem egyedül hazamenni, nagyon sokat lamentáltam azon, hogy vajon mik azok a dolgok, amik engem és az ismerőseimet ehhez hasonló fogságban tartják. A politika? A világ helyzete? Az elvárások által épített falak? Ahogy haladtam a gondolatmenettel, egy ponton átugrottam egy barátnőm kérdéséből született felismerésre, hogy ezek mind olyan dolgok, amiket, ha mind összefogunk, le tudunk bontani. Ehhez azonban nem elég létszámfölényben lenni, hanem meg is kell érni hozzá. Fel kell dolgozni, különben az ember egy másik szerepben is ugyanazt a mintát folytatja egy olyan játékban ragadva, ami egy nap az otthon biztonságát nyújtja majd.
Az Itt érzem magam otthon február 19-től nézhető a mozikban, a szerepekben: Lovas Rozi, Gryllus Dorka, Molnár Áron, Znamenák István, Simon Kornél, Simon Soma, Zsurzs Kati, Servét Tibor és Józsa Bettina remekelnek.
