Mit tanulhatunk 2025-ben Jane Goodalltól? Többet, mint hinnéd!
Jane Goodall a legismertebb talán Louis Leakey három angyala közül. Ez az ismertség azonban nem pusztán szerencse, hanem évek kitartó munkája, bátorság és akaraterő kérdése. Mindhármuk története teljesen különböző, végül mégis egybefonódik. Jane története egy plüssmajommal kezdődött, mára azonban ő vált a környezet pusztítása elleni harc egyik világszinten is emblematikus figurájává. Hogy lett a lányból, aki pénz híján egyetem helyett titkárnak tanult, a Föld valaha élt egyik legnagyobb etológusa?
Jubilee, Jane Goodall első plüssállata történetesen egy csimpánz, amit a mai napig féltve őriz – örökre nyomot hagyott benne. Fiatal korában elválaszthatatlanok voltak, de nemcsak a játékkal, hanem számos más élő állattal is, akik körbevették a lányt, akit komoly tekintete miatt sokszor néztek idősebbnek kortársainál. Jane orvos szüleivel boldogságban nőtt fel, akik lelkileg mindig is támogatták lányukat, és nem próbálták lebeszélni merésznek ható álmáról: hogyha felnő, Afrikába költözik, és majmokat fog tanulmányozni. Kételyek ébredtek a fiatal lányban, édesanyja azonban nem hagyta, hogy feladja nagyra törő vágyait. A kutató így emlékszik vissza:
„Abban az időben a lányok nem mentek tudományos pályára. És senki sem ment ki a vadonba, hogy állatokat tanulmányozzon. Mindenki kinevetett. Távol volt az otthonomtól, nem volt pénzünk, és persze veszélyes is volt.
És különben is, én csak egy lány voltam.
De anyám azt mondta: „Jane, ha tényleg valami ilyesmit akarsz, akkor rendkívül keményen kell dolgoznod, minden lehetőséget meg kell ragadnod, és ha nem adod fel, akkor talán megtalálod a módját, hogy sikerüljön.”
Ezért boldogabbak az orángutánok, mint mi – és ezt tanulhatjuk tőlük
Az egyetem azonban elérhetetlennek bizonyult, és Jane-nek saját magának kellett előteremtenie az anyagi körülményeket a nagy utazáshoz. Titkárnak tanult, mellette pedig pincérként dolgozott, hogy minden pennyt félre tudjon tenni. Majd 23 évesen végre összegyűlt az összeg az Afrikába tartó repülőjegyre, ő pedig elindult, hogy heteket töltsön egy barátja családjánál Kenyában, egy Nairobi városához közeli tanyán.
„Drága család,
Csütörtök délután 4 óra van, és még mindig nehezen hiszem el, hogy úton vagyok Afrikába. Ez a lényeg – Afrika. Azt könnyű elképzelni, hogy egy hosszú tengeri útra megyek, de azt nem, hogy olyan nevek, mint Mombasa, Nairobi, South Kinangop, Nakuru stb. valósággá válnak.” – írja egy levelében.
Afrikai fordulat
Egy kenyai útja során ismerkedett meg mentorával, Leakey-vel, akinek – mintha a sors furcsa közjátéka lenne – éppen pár nappal a találkozás előtt mondott fel a titkára. Így a fiatal lány nem is gondolta, milyen hasznos lesz az az unalmas kurzus, amit évekkel azelőtt végzett el. Boldogan elfogadta a felajánlott állást, hogy az általa elismert kutatótól minél többet tudjon tanulni.
Leakey minél jobban megismerte Jane-t, annál inkább úgy érezte, hogy a hagyományos egyetemi képzésének hiánya kifejezetten hasznos, hisz nem befolyásolják a hagyományos tudományos dogmák, így nyitott szemmel tanulmányozhatja a csimpánzokat. A lányt önálló felfedező útra küldve azt remélte, hogy legközelebbi élő rokonaink (az emberrel közös ősökkel rendelkező csimpánzok) tanulmányozásával többet tudhat meg arról, hogy milyenek voltak a korai emberek. Azt gondolta, Jane majd olyan dolgokra jön rá szemtől szembe a csimpánzokkal, amelyeket ő nem tudott volna megismerni pusztán a kövületekből.
Riválisok vagy szövetségesek? A női kapcsolatok láthatatlan játszmái
Végül a támogatások 1960-ra gyűltek össze, így a lány akkor láthatott neki élesben a munkának, amire egész addigi életében várt. Hajóval érkezett a Tanganyika-tó keleti partján lévő Gombe-patak vadrezervátumba édesanyjával – mivel a helyi hatóságok nem engedték, hogy Jane kísérő nélkül maradjon Gombéban –, és egy szakáccsal, Dominickal. Az első hetek újdonsült otthonában kihívásokkal teltek. Jane lázas lett – valószínűleg maláriás –, ami késleltette a munka megkezdését. Édesanyja orvosi tudásának is köszönhetően a lány azonban hamar visszanyerte erejét, és belevetette magát Afrika sűrű erdeibe, ahol olyat fedezett fel, amit a tudományos világ elsőre nem akart elhinni.
A csimpánzok is használnak eszközöket.
Addig a pontig a tudomány meg volt győződve, hogy az emberen kívül nincs más olyan élőlény, aki képes lenne tárgyat készíteni vagy a saját hasznára formálni. Ezt a mélyen egocentrikus látásmódot egyszeriben ez a 26 éves fiatal nő átformálta, és megmutatta: nemcsak bennünk, emberekben dúlnak érzések, hanem a csimpánzok is képesek a szeretetre. Mondhatni, a feje tetejére állította az akadémiai közeget, akik angliai irodáikból próbálták megfejteni az állatvilág rejtélyeit.
Pár év elteltével, és Leakey segítségével 1962-ben alapdiploma nélkül kezdte meg doktori programját. A Cambridge-i Egyetemen vitába került az ottani vezető tudósokkal több általa alkalmazott módszer miatt is – a csimpánzok elnevezése okozta az egyik legnagyobb problémát, hisz nevekkel látta el őket ahelyett, hogy az elterjedtebb számozási rendszert használta volna. Az már végképp kiverte a biztosítékot, hogy azt állította: a csimpánzoknak vannak érzelmeik és személyiségük.
Az egyetem vezetőségének szemében az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor megírta első könyvét, a National Geographic által kiadott „Barátaim, a vad csimpánzok” címűt, amelyet nem a tudományos elitnek, hanem a nagyközönségnek szánt. A könyv óriási népszerűségnek örvendett, akadémiai kollégái pedig haragba burkolták irigységüket. Dr. Jane Goodall 1966. február 9-én szerezte meg doktori címét, és a következő húsz évben is Gombéban dolgozott.
Anya, feleség, etológus, aktivista
Még mielőtt megszerezte volna diplomáját, házasságot kötött Hugo van Lawick holland világhírű természetfotóssal és operatőrrel, aki egyenesen azért érkezett Gombéba, hogy dokumentálja Jane Goodall úttörő kutatásait a csimpánzokról. Fényképei és filmjei döntő szerepet játszottak abban, hogy a nő munkáját szélesebb közönség is megismerte. A két fiatal együtt járva a dzsungelt, távol a világtól, de közel a kalandhoz egymásba szerettek, és 1964-ben összeházasodtak. Mi ez, ha nem egy filmbe illő szerelmi történet?
A párnak végül közös gyermeke is született, és egy ideig együtt éltek Gombéban, azonban mivel Hugónak megszakadt a kapcsolata a National Geographic-kal, Jane pedig bár egy ideig elkísérte férjét új munkáira, nem adhatta fel addigi kutatásait, így végül 1974-ben elváltak útjaik, de továbbra is szeretettel gondoltak egymásra. Egy évvel később azonban újra rátalált a szerelem Derek Bryceson személyében, aki a Tanzániai Nemzeti Park igazgatója volt. Sajnálatos módon mindössze 5 évig voltak házasok, amikor a férfi 1980-ban egy agresszív rákbetegség következtében elhunyt.
Jane azonban mindkét kapcsolatban a sorsszerűséget látja azóta is: „Ha nem mentem volna hozzá Derekhez, ma nem lenne Gombe” – nyilatkozta a People magazinnak. „Ha Hugo nem jön, a csimpánztörténet [valószínűleg] véget ért volna.” – azonban elárulja: „Sajnos mindketten rendkívül féltékenyek voltak. Mindketten. Még a női barátaimra is féltékenyek voltak. Nagyon féltékenyek és birtoklóak... Hogyan tudtam kétszer is megtenni? Nem tudom.”
Lassulj le, kapcsolódj a természethez – és változik az öltözködésed is
Azt gondolnánk, hogy sikerét megannyi szerencsés véletlennek köszönheti, de csak azok útját keresztezik ezek a véletlenek, akik keresik a lehetőségeket. Újra és újra próbálkoznak, és megkérdőjelezik a világ addigi működését. Ők válnak olyan újítókká, mint Jane Goodall maga is, aki, habár 91 éves múlt, a mai napig aktívan kiveszi a részét alapítványa munkájából, előadásokat tart, és beszélgetéseken vesz részt – nemcsak azért, hogy a világ többet megtudjon a csimpánzokról, hanem hogy a Föld egy mindenki számára élhető hely maradhasson. Csakúgy, mint társai, Dian Fossey és Biruté Galdikas, úgy ő sem csak a főemlősökről adott új, hiánypótló tudást az emberiségnek, hanem magunkról és az ökoszisztémában való szerepünkről is sokat tanulhatunk történeteikből.
előfizetésem
Hírlevél
