Jenna Jalonen: „Táncolni emberi jog”

Jenna Jalonen finn táncos, balettképzésre jött Magyarországra, aztán itt maradt, és kétszeres Lábán Rudolf-díjas koreográfus valamint producer lett. Szakrális táncformákból kiinduló munkáival bekerült a legjobb fiatal európai, feltörekvő koreográfusokat bemutató aerowaves válogatásba.

Párjával, Juhász Péterrel alapították a Sub.Lab.Pro The Ensemble Programot, egy olyan kilenc hó napos, kreatív platformot pályakezdő táncosok számára, ami betölti az iskola és a társulati tapasztalat közötti szakadékot. Jenna minden ellen lázad, ami a szabadságát korlátozza, kivételesen innovatív alkotó, lámpalázat nem ismerő előadó, hisz a nemzetek feletti testvériség ben, és a finn–magyar nyelvrokonságban, hiszen nagyon könnyen tanulta meg és jól beszéli a nyelvünket.

Mióta foglalkozol mozgással, tánccal?

Konkrétan a tornateremben születtem. Anyukám a finn nemzeti tornaválogatott főedzője volt. Előbb tudtam cigánykerekezni, mint járni. Egész nap edzettünk, iskola előtt és után, ebből állt a gyerekkorom. Szertornáztam és jó is voltam benne, de ellenállásból váltottam a balettre. Aztán, amikor a balett is nagyon kötött formává vált számomra, már itt Magyarországon kezdtem kortárs tánccal foglalkozni, és abban megtaláltam az utamat.

Valószínűleg az elmaradt kamaszkori lázadás jött ki rajtam, és azóta is viszem magammal. Talán azért maradtam Magyarországon is, mert mindenki panaszkodott, én meg azért is jól akartam itt érezni magam. És a szerelem is marasztalt.

A bemutatóit a Trafóban tartó Sub.Lab projektet hogyan találtátok ki?

A covidnak köszönhetjük. Turné és munka közben nem lehetett volna ilyen jól átgondolni. Beszéltünk táncosokkal, koreográfusokkal arról, hogy mik a hiányosságok, és ezekhez képest kezdtünk el behívni alkotó kat. Arra jutottunk, hogy kreációs folyamatot érdemes csinálni a programban. Úgy működünk, mint egy társulat, amelynek minden évadban van bemutatója. Évadonként négy, alkotói pályája elején lévő koreográfust hívunk meg. Olyanokat, akik most rajzolják meg a kortárs tánc térképét.

Nekik biztosítunk nemzetközi láthatóságot, mert megérdemlik. Nekem és Péternek is elég jó ismeretségi hálózatunk van az európai szakmában, hiszen sokat dolgoztunk máshol. A jelentkezők közül tíz táncost válogatunk ki egy évadra, többnyire lányokat, mert nálunk nem élveznek előnyt a fiúk, csak azért, mert a szakmában kevés van belőlük. Itt a felkészültség és a hozzáállás számít. A programon van részvételi díj, ebből tartjuk fenn magunkat jórészt, meg pályázunk is.

A támogató keresésbe még nem merültünk bele, mert nincs kapacitásunk egy kampány kidolgozására, és nem feltétlenül szeretnénk azt, hogy szponzorációért cserébe koktélpartiban kelljen táncolni a növendékeknek.

Komáromi Alexandra: „India és az indiai tánc segített abban, hogy elfogadjam roma származásomat”

+ 2

A két világ hogy van jelen az életedben? A szakrális táncoknak, amiket a két legutóbbi díjnyertes produkciódban – Ring, Halo – láthattunk, merre vannak a gyökerei?

A finn kultúrával most nem foglalkozom és nem is járok annyit haza, amire anyám mindig emlékeztet. Nincs nemzeti kötődésem a néptáncokhoz, inkább maga a mozgás érdekel. De nem gondolom, hogy ettől ne lenne jogom foglalkozni velük. A Ring című előadásom esetében például a körtánc forma érdekelt és több népcsoport tradícióit vizsgáltam. A lépésformákat meg azt, hogyan jelenik meg a tánc a nem szociális terekben.

Körtánc mindenhol van, de mindenhol egy kicsit más. Ilyenkor kutatok, filmet nézek, magam is járok táncolni partikra, ahol megjelennek a körtánc szabadabb formái.

Nincs is olyan stílus, amihez kötődsz? A balettel sem azonosulsz már?

A mozgás az mozgás, mindegy, ki csinálja, engem az érdekel, hogyan. A mozdulatoknak nincs copyrightja, ha utánzol is, a tested egy filter, amin keresztül az már nem ugyanaz. Egyébként balett-táncos vagyok papíron, csak tizenöt év után, amikor kezdtem megkérdő jelezni dolgokat, kétdimenzióssá vált számomra a műfaj. Amikor volt lehetőségem dolgozni más táncformákkal, megéreztem, mi az, ami jobban feltölt.

Az a versenyhelyzet, amibe beleraknak egy balettiskolán belül, az kvázi nem változik meg akkor sem, amikor profivá válsz. A szerződésedben is rangsorolnak, leírják, hol a helyed a hierarchiában. És ebben én nem hiszek, ha a művészetről van szó.

Szereted a szakrális táncokat. Megérintett-e a vallás valaha?

Keresztény neveltetést kaptam, evangélikusok vagyunk. Fiatalon jó közösségi élményként éltem meg a templomba járást. Ott lehet egy pap meleg, lehet nő, és a saját konfirmálásomon például táncolhattam a templomban. Magyarországon katolikus gyülekezetben ilyet nem lehet. A szakrális táncokat azért szeretem, mert olyan ősi formák, hogy már nem is lehet találkozni velük a mindennapokban, maximum a feketék vallási közösségeiben.

Talán azért is raktam ezeket a mozgásformákat színpadra, hogy megmutassam, hívőként is lehet szabad az ember. A kereszténységben a mozgás egyre szűkül. A Dôjô című leg újabb produkciómban folytatom a tradíciók újrakódolását. Most a brazíliai jiu-jitsu meg a dzsúdó komplex elemeit ültetem a klasszikus balett gyakorlatainak zenei struktúrájába.

Nem készítetek közös produkciót a pároddal, Juhász Péterrel?

Vele nagyon egy platformon vagyunk, de én inkább alkotó vagyok, ő meg producer. Együtt gondolkodunk az évadterveken, de úgy döntöttünk, hogy nem táncolunk együtt. Ritka az, hogy a szerelmi kapcsolatban lévő párok ne vinnék be a próbaterembe a gondjaikat. Nem is találkoztam még ilyennel. Úgy tudunk transzparensek lenni, hogy van saját életünk, és mindenki a maga területén dönt.