előfizetésem
Hírlevél
A búra nélküli védtelenség állapota – beszélgetés Máray Mariann gyermekkönyv illusztrátorral
Máray Mariann idén megkapta az Év Gyerekkönyve Díjat „Illusztráció” kategóriában az „Elérhetetlen” című csendeskönyvéért. A könyv az autista spektrumon élő gyermekek életébe vezeti be az olvasót, de ráismerhetünk az elszigetelődött emberek érzéseire is. Mariannal a csendeskönyvekről, az alkotásról, a hazai gyerekkönyvpiacról, illetve a másságról szerzett tapasztalatairól beszélgettünk.
Mi a csendeskönyv?
A csendeskönyv tulajdonképpen egy írott szöveg nélküli képeskönyv. Egyetlen szó leírása nélkül, csak a vizuális narrációval mesél el egy történetet. Fontos, hogy az olvasó nem a saját, hanem a szerző jól körülhatárolt történetét kelti életre, találja ki a képekből. Ideális esetben a szülő és gyermeke közösen önti szavakba, meséli el egymásnak a történetet. A műfaj (silent book) egyre népszerűbb elsősorban a Nyugat- és Dél-európai országokban. Szerencsére már itthon is egyre többen ismerik, legalábbis én arra számítok, hogy a közeljövőben nagy felfutása lesz a csendeskönyveknek Magyarországon is.
A csendeskönyvek hazai ismertséghez hozzájárulhat, hogy idén te kaptad az Év Gyerekkönyve illusztrációs díját a Csimota Kiadónál megjelent „Elérhetetlen” című csendes könyvedért. Illusztrátorként mit jelent neked a díj? Az elismerés mennyire szól a csendeskönyveknek is?
Nagyon örülök neki és nagy megtiszteltetés, erős mezőnyben indult a könyv. Nem gondolom, hogy az elismerés a csendeskönyvnek szólna kifejezetten, bár olyan szempontból talán előny, hogy egy csendeskönyvben az illusztráció egy kompromisszumok nélküli kompozíciós forma, mivel az oldalakon nincs szöveg. Így nagyobb az alkotói szabadság a tervezésben.
A bölcsődei beszoktatás apróbetűs része, amire nem készítettek fel
Könyved egy autista kisfiú érzelmein és tudatállapotain keresztül vezet el a felismerésig, hogy minden mássággal élő ember megtalálhatja a biztonságot adó kapaszkodókat, amelyek segítségével képes elviselni a világban a – Paulovkin Boglárka kifejezésével élve – „búra nélküli védtelenség állapotát”. A történet képekbe öntésénél mi lebegett a szemed előtt?
Elsősorban az autista spektrumon élő kislányom élete, aki a könyv elkészítése idején hároméves volt. Azt hiszem, minden vele kapcsolatos érzéseimet, tapasztalataimat beleraktam a könyvbe. Akkoriban a rovarok és a számok érdekelték, erre építettem fel a történetet. Ezt a könyv borítója is hangsúlyosan kiemeli: egy molylepkét és kisebb-nagyobb, színes számokat láthatunk egy üvegbúra alatt, fekete háttérben.
A könyv főhőse azért lett kisfiú, mert a kislányom ki nem nyitotta volna ki a könyvet, ha a főhős egy lány. De említhetném a könyv elejét is, ahol a csillagok között lebegő embriókat is észre vehet a figyelmes olvasó. Ezzel az autista – és nem autista – gyermeket nevelő szülők közös vívódásaira próbáltam utalni, hogy a sors afféle zsákbamacska, és nem tudhatjuk, kiből mi lesz.
Kiknek ajánlod a könyvet?
Elsősorban autista gyereket nevelő szülőknek ajánlom azért, hogy érezhessék, a nehézségeikkel nincsenek egyedül. Ugyanakkor bárkinek átélhető lehet, aki úgy érzi, hogy a gyermeke vagy a saját maga mássága miatt elszigetelődött az emberektől. Ha belegondolunk, sokféle dolog szigetelhet el bennünket egymástól, ezek közül láthatunk a könyvben néhányat, majd egy banális esemény során mégis felcsillan a remény, egymásra találnak a könyv szereplői. Ebben az értelemben
a könyv terápiás eszköz, útmutató lehet azoknak, akik be kívánnak lépni egy üvegbura által lefedett világba, mert ők maguk vagy a szeretteik érintettek.
Tartasz-e attól, hogy itthon autista gyerekkönyvként fogják felcímkézni az „Elérhetetlent”, illetve magát a műfajt?
Nem annyira, de a könyv kiadójának kezdetben voltak ilyen félelmei. Egyre több a felismerten autista gyerek, sőt szülő, miért lenne baj, hogy ők azt érezhetik, hogy ez a könyv róluk, nekik szól. Inkább az a lényeg, hogy ez a könyv megszületett. Elkötelezett kiadók jóvoltából már eddig is számos szöveges gyerekkönyv vállalkozott a különbözőség témaköreinek megragadására Magyarországon. Talán majd újabb csendeskönyvek is színesítik majd ezt a palettát. És reményeim szerint, ezek sokakat hozzásegítenek ahhoz, hogy kevésbé legyen riasztó vagy idegen az autizmusról, vagy bármilyen másságról szóló narratíva.
Hogyan lettél illusztrátor?
2009-ben végeztem a MOME vizuális kommunikáció szakon, grafikus szakirányon, de grafikusként sohasem dolgoztam. Igazából mindig is gyerekkönyv-illusztrátor szerettem volna lenni, csak nem tudtam, hogy ezt így hívják. Már gyerekkoromban belerajzolgattam a könyvekbe, ahol szerintem hiányosak vagy nem megfelelők voltak a képek.
Emlékszem, másodéves voltam az ELTE olasz szakán, amikor huszonhárom évesen, a kisebbik fiam születése után belém hasított a felismerés, hogy eleget halogattam a rajzolást, és itt az ideje felvételiznem. Ősszel beiratkoztam egy neves rajziskola felvételi előkészítőjére, és a MOME-re végül másodjára vettek fel.
Jenna Jalonen: „Táncolni emberi jog”
Ha jól tudom, annyira beleszerettél a gyerekkönyvek illusztrálásába, hogy a diplomád után azonnal három mesekönyvet is készítettél. Ezekről kevésbé lehetett hallani.
Így van. Az első – mindmáig kiadatlan – könyvem a diplomamunkám volt, egy inuit mesegyűjteményt illusztráltam. Utána három Várszegi Adéllal közösen készített gyerekkönyvünk is megjelent, de viszonylag visszhangtalanok maradtak. Utána kezdtem el – szórványos itthoni megbízásaim mellett – külföldre dolgozni, mint illusztrátor, majd jöttek saját szerzői könyveim és a csendeskönyvek, melyek több külföldi elismerést és díjat is hoztak nekem.
Hogyan találkoztál a csendeskönyvekkel?
A 2019-ben adtam be az első csendeskönyvemet egy nemzetközi pályázatra, ahol a munkám shortlistre került, kiállították a bolognai gyerekkönyvvásáron. Beleszerettem a műfajba. Nyilván nagy lökést adott, hogy az évek során több ilyen tárgyú pályamunkámat díjazták, illetve kiállították. Tulajdonképpen azóta is csendeskönyvekkel foglalkozom, a hazai illusztrátori, rajzoktatói és más munkáim mellett.
A hagyományos mesekönyv-illusztrációkhoz képest milyen más alkotási folyamatot igényel egy csendeskönyv létrehozása?
Egy csendeskönyv megalkotása nagyon tudatos illusztrátori munkát igényel, hiszen a képek dekódolásának kiemelt szerepe van. Itt ugye eleve nincs szükség szövegre, kizárólag képekkel dolgozunk. Én sem készítek szöveges vázlatot, hanem képvázlatok sorozatát. Utóbbiakat sűrűn jegyzetelem is, de ezek inkább csak amolyan technikai, rendezői utasítások. A megvalósítás során arra kell figyelnem, hogy a narratívát határozott mederben tartsam, de csak annyira, hogy nyitott maradjon a sokféle interpretációra, megadja az „olvasónak” az értelmezés, felismerés, alkotó befogadás élményét.
Az alkalmazott technikákban van eltérés?
Korábban akrilfestéket használtam keménypapírra, mostanában inkább színes ceruzákat, zsírkrétát, tust használok az akril mellett. Általában sok színt használok, szeretek fekete alapra dolgozni. Egyesek szerint ez már a védjegyemmé vált. A digitális technikát használom és hasznosnak tartom, de a manuális technikákkal sokkal jobban élvezem az alkotást.
„A mesterséges intelligencia még nem kreatív” - Valuska Lászlóval beszélgettünk
Azt mondtad, húsz éve jóval kisebb volt a hazai gyerekkönyves piac, mint ma. Ezek szerint látsz fejlődést?
Óriási fejlődést látok. Nekem négy gyerekem van, a legnagyobb huszonhat éves, így testközelből – felhasználóként és alkotóként is – végig kísérhettem a hazai piac változását. Össze sem lehet hasonlítani a húsz évvel ezelőtti kínálatot és minőséget a mostanival. Ez azt is jelenti, hogy egyre több a munkám, aminek nagyon örülök.
Milyen projektjeid vannak készülőben?
Tervben van két csendeskönyvem, annyit elmondhatok, hogy az egyik az életről és a halálról szól, a Csimota Kiadónál fog megjelenni. A közelmúltban részt vettem a „Kibeszélő” gyerekpszichológiai könyvhöz kitalált társasjáték készítésében, így ismerkedtem meg Lencse Mátéval, az ország egyik legnevesebb társasjáték tervezőjével, vele tervezünk egy projektet. Illetve továbbra is illusztrálok szöveges gyerekkönyveket… sőt felnőtteknek szóló könyvet is – de erről még korai lenne beszélni.