előfizetésem
Hírlevél
Lenyűgöző képsorokkal repít el minket Izlandra az utóbbi évek egyik legszebb európai filmje
Az igazán jó film egyik legfontosabb ismérve, hogy újra nézve még jobb: én egy zártkörű vetítésen láttam először a Nyári fény, aztán leszáll az éj című filmet, melyre azért került sor, mert a film alapjául szolgáló regény szerzője, Jón Kálmán Stefánsson volt a 2024-es Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége és éppen Budapesten tartózkodott. Első alkalommal is nagyon tetszett, és az elmúlt év során többször felidéztem magamban a hangulatát, a ritmusát. Nagyon örültem, hogy 2025 őszén végre megérkezett a magyar artmozihálózatba és a sajtóvetítésről is lenyűgözve jöttem ki.
Ezt azért tartottam fontosnak összegezni, mert csak rajongói attitűddel tudok a filmről írni – beszélni, amire rátesz egy lapáttal az, hogy Stefánsson regényei és az általa teremtett irodalmi világ is nagy hatással van rám: lenyűgöz, amilyen természetességgel teszi költőivé a legsötétebb hétköznapokat és amilyen líraisággal ír az esetenként cseppet sem kellemes természeti jelenségekről, az izlandi tájról, az emberi lélek hányattatásairól.
A Nyári fény, aztán leszáll az éj az első filmadaptáció, ami az írásaiból készült és az író is nagy lelkesedéssel vett részt a munkában: nemcsak a forgatókönyv elkészítésében, hanem konkrétan a filmben is szerepet vállalt: ő a taxis, aki a bál után hazaviszi az egyik szereplőt és a záró vacsorajelentben is megjelenik a feleségével, a szintén neves íróval, Sigríður Hagalín Björnsdóttirral együtt.
A filmen is érzékelhető ez a mindent átható lelkesedés: a rendezésen és színészek játékán is átjön valamiféle önmagán túlmutató törekvés, hogy ebben a filmben, ahogy Stefánsson minden könyvében, feltárjanak valamit Izland lelkéből és ez a valami egészen lírai és gyönyörű.
A Hamnet az Oscar-szezon legmegrázóbb filmje, amit mindenkinek látnia kell
A film, a könyvhöz hasonlóan egy mozaikszerű, epizodikus történet egy kis nyugat-izlandi faluról, ahol a hétköznapi és a különös, a realista és a lírai dolgok a tengerhez hasonlóan hullámszerűen mosódnak össze és ritmikusan fordulnak át egymásba. A film több, lazán összefűzött sorsot követ: egy fiatal gyárigazgatóét, aki latinul álmodik és hirtelen feladja rendezett életét a régi könyvek és a csillagos ég kedvéért; egy férfiét, akit felesége elvesztése és a tél sötétsége a mélybe taszít; egy gazdáét, akinek basszusgitárja és tobzódó vágyai felkavarják a hétköznapok ritmusát; valamint egy magányos munkagép-kezelőét, aki röpke londoni kiruccanásban keres kiutat.
A történetek nem élnek önálló életet, hanem egyfajta közösségi portrét rajzolnak: a szerelem, veszteség, vágy és kíváncsiság apró rezdüléseit, és azt, ahogyan a természet – különösen a fény és a sötétség váltakozása – formálja az emberek életét. A feloldást, a nyugvópontot ebben a lírai hullámzásban két nő teremti meg a közösség számára: a fiatal házvezetőnő, aki titokban mediterrán ételeket varázsol a zord északi alapanyagokból és a polgármester felesége, aki a férjével szembeszegülve segít neki egy saját étterem megnyitásában, hogy a szerteágazó cselekmény részvevői végül a kandalló és a terített asztal mellett találjanak egymásra és nyugvópontra a zaklatott, fagyos hétköznapok sodrában.
Minden helyzetben, minden apró epizódban megmutatkozik a fényre törekvés a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt – ami egy olyan országban, ahol az év nagy részében sötét van, nem olyan meglepő. Viszont példaértékű az, ahogy
megragadnak minden „fényes” pillanatot, rezdülést, lehetőséget.
A film az irodalmi alapanyag mozaikszerűségét vizuális ritmussal, ismétlődő kompozíciókkal és hangulati átmenetekkel tartja egyben. A hétköznapi helyzetek finom abszurd vonásokkal és költői képekkel telítődnek; a misztikum sosem válik nyílt fantasztikummá, inkább sejtésként van jelen. A tragikus epizódok közé pedig könnyed, különc pillanatok ékelődnek, ettől a tónus összességében derűsen emberi marad.
Torokszorító életrajzi könyvből született az elmúlt hónapok egyik legjobb filmje
A visszafogottságban rejlik a varázslat
A természeti ciklusai nemcsak háttérként működnek, hanem a belső állapotok metaforái – a nyári fény nyugtalansága és a téli éj súlya tükrözi a szereplők hangulati ingadozásait. A falu mint „kollektív főszereplő” jelenik meg: a pletykák, apró gesztusok és a szolidaritás hálózata tartja össze a közösséget, ami átsegíti a szereplőket az egyéni válsághelyzeteken.
A szereplők döntéseit gyakran nehezen megfogható, mégis mély hajtóerők irányítják – a tudás, a szerelem, a szabadság vagy az önfeledtség utáni vágy. A film nem ítélkezik, inkább türelmesen figyel, a botlások és rögeszmék a közösség anekdotáivá szelídülnek. A szereplőgárda sokszínű, a karakterek rövid, markáns jelenetekben kapnak teret; az alakítások visszafogottak, természetesek, ritkán nagy ívű drámákban, inkább finom árnyalatokban beszélnek.
A táj és időjárás teljes értékű „szereplője” a filmnek: széles, levegős beállítások váltakoznak intim közeli képekkel, a fénykezelés és a zene szövete tartja egyben a töredékes cselekmény lírai tónusát. A Nyári fény, aztán leszáll az éj nem próbál nagy tanulságokat levonni: halk, de méretes léptekkel halad a maga költői ritmusában, és épp attól válik emlékezetessé, hogy a hétköznapi rezdülésekből, apró gesztusokból és a táj fény-árnyék játékából alkot mély, kollektív emberi történetet. Stefánsson jelenléte a forgatókönyvtől a vásznon megjelenő cameójáig azt üzeni, hogy itt nem egy könyvadaptációról szóló száraz szócsata folyik, hanem az irodalom szerelmi tánca a filmművészettel a közös alkotói kíváncsiság erőterében.
