előfizetésem
Hírlevél
Régen tényleg sokkal jobb filmeket csináltak, vagy mi változtunk meg?
Forrest Gump, A remény rabjai, Titanic, és még sorolhatnánk. Amikor a kilencvenes évek Oscar-jelölt filmjeire gondolunk, akarva-akaratlanul elfogja az embert az érzés: mintha azoknak nagyobb súlyuk lett volna, mint a napjainkban versenyző alkotásoknak. Régen tényleg minden jobb volt, vagy nem a filmek változtak meg, hanem az, ahogyan nézzük őket?
„Az élet olyan, mint egy doboz bonbon. Az ember nem tudhatja, mit vesz ki belőle.” Ismerős mondatok? Nem csoda: az idézet az 1995-ben összesen hat Oscar-díjat bezsebelő Forrest Gumpból származik. Noha a klasszikus már a megjelenése évében elképesztő nézettséget ért el (az USA-ban az év legnézettebb filmje lett, mintegy 330 millió dolláros bevétellel), az 1995-ös Oscar-gálának hála abszolút az élre tört (’95 februárban már 660 millió dollárnál járt) és a mai napig fontos helyet foglal el a kulturális emlékezetben, csakúgy, ahogy ugyanabban az évben a többi, a „legjobb film” kategóriájában versenyző, mára klasszikusnak számító alkotás, így a Ponyvaregény, A remény rabjai vagy a Négy esküvő és egy temetés.
Hermann Veronikával, az ELTE BTK egyetemi adjunktusával és Kovács Gellért filmkritikussal arra kerestük a választ, a mai filmeknek van-e lehetőségük ugyanolyan mély nyomokat hagyni bennünk, mint a felsoroltaknak, egyáltalán mi dönti el, mi marad meg a kulturális emlékezetben és mi nem?
Átalakuló világ
Kovács Gellért filmkritikus szerint olyan korban élünk, amelyben ezernyi platformról szinte folyamatosan ömlenek ránk a legkülönfélébb tartalmak. Ez egyrészt óriási szabadságot jelent, hiszen csakis rajtunk múlik, mikor-mire kattintunk és milyen tartalmat (így például filmet) fogyasztunk, másrészt azonban félő, hogy a tartalomdömping maga alá temet minket, hiszen – szabadság ide vagy oda – ma már nem létezik a kilencvenes évekre jellemző szűrőrendszer, amely előszűrné, mit érdemes megnézni és mit hagyhatunk el nyugodt szívvel.
Gellért mindemellett érdekes tendenciára hívja fel a figyelmet: „anno az emberek még vállalkoztak a felfedezésre, a váratlan tartalmak fogyasztására, mára viszont ez abszolút megfordult. A filmek próbálnak az emberek kedvében járni, és nem fordítva!” – magyarázza.
Bár a felfedező-vágy kiveszni látszik a mindennapjainkból, a közös filmélmény a mai napig él és virul. „Bármiféle, új technológia megjelenése rendre hasonszőrű médiatörténeti közhellyel jár együtt. Amikor megjelent a rádió, mindenki azt mondta, az visszaszorítja majd az olvasást. Amikor elterjedt a tömegfilm, akkor a színház halálát jósolták, a televíziózás kapcsán pedig biztosak voltak abban, hogy a mozi is erre a sorsa jut. A streaming elterjedésekor természetesen újra felmerült ugyanez a pesszimista hozzáállás, ehhez képest a koronavírus-járvány alatt számos, olyan kutatás látott napvilágot, amely azt boncolgatta, hogy hiába vannak egymástól elválasztva az emberek fizikailag, akkor is együtt néztek bizonyos tartalmakat a Netflixen úgy, hogy közben együtt voltak a virtuális térben.” A közös filmélmény tehát továbbra is létezik, a formája viszont – köszönhetően a strukturális-technológiai változásnak – átalakult.
Enyedi Ildikó: „A növények erotikája valóban központi témája a filmnek”
A mediális környezeten túl azt is érdemes megvizsgálni, hogyan-mennyiben változtak a műfajok és a korszakhangulat a kilencvenes évekhez képest, és az mennyiben befolyásolja a filmek maradandóságát.
Hermann Veronika szerint a popkultúra lényegében olyan, mint egy lakmuszpapír: reagál a társadalmi változásokra, egyúttal formálja is azt. „A kilencvenes évek optimista, történelmi elbeszélő filmjei gyakran a hidegháború utáni reményt tükrözték. A bevezetőben említett Forrest Gump önmagában is erről tanúskodik; Forrest egyéni, morális teljesítménye az egész rendszerre hatással volt, és – picit – meg is mentette azt. A társadalmi válságok (így például a szeptember 11-i terrortámadás, a 2008-as, nagy gazdasági világválság vagy a technológiai fejlődést kísérő paranoia) hatására viszont sok minden változott.
Az emberek »szép jövőbe« vetett hite kezdett elpárologni, a helyét pedig morális pánik vette át. Ezzel együtt a mozikban disztopikus filmek tömkelege jelent meg, nem beszélve a politikai thrillerekről. (Gondoljunk csak a 2007-es A tégla című, Oscar-díjas alkotásra.) Korántsem arról van szó, hogy jobb filmek készültek volna, mindössze arról, hogy egy másfajta világra reagáltak,” – magyarázza a szakértő.
A filmek a kedvünkben járnak?
Bár az ízlésről alapvetően azt gondoljuk, hogy személyes preferenciákból (szeretem-nem szeretem) fakad, valójában erősen befolyásolja a családi hátterünk, az iskolázottságunk, a kulturális közegünk, az, hogy melyik generációhoz tartozunk, mostanra pedig megszületett az első, olyan tényező is, amely mesterségesen képes befolyásolni az ízlésünket; az algoritmus.
„A fogyasztóktól származó felmérhetetlen mennyiségű adat feldolgozásából a streaming szolgáltatók olyasfajta tartalmakat (is) képesek előállítani, amelyekre érdeklődés mutatkozik. Persze, megvannak még a hagyományos marketingfogások is, például, hogy bizonyos megjelenéseket egy adott eseményhez időzítenek (nem véletlen, hogy a téli olimpia elindulásakor számos, olyan film került fel a Netflixre, amely téli sportokat űző sportolókról szól), de mostanra alapvetően az adatok és az algoritmusok formálják az ízlésünket, és befolyásolják is azt.”
Ennek alátámasztásához nem is kell olyan messzire mennünk. Ben Affleck és Matt Damon A nagy fogás (The Rip) című, Netflixre készült akciófilmjük kapcsán idén januárban nyilatkoztak arról, miket kért tőlük a streaming-szolgáltató a filmmel kapcsolatban. Damon szerint kikötötték, hogy a film első, öt percében mindenképp történjenek olyan nagy akciójelenetek, amelyek odaszegezik a nézőket a képernyőhöz. Ennél még beszédesebb a dialógusokra vonatkozó szabály: a Netflix azt kérte, hogy a főszereplők minimum három-négy alkalommal ismételjék el a cselekmény fontosabb pontjait, ha az emberek a telefonjukkal babrálnának streaming közben, akkor is értsék a lényeget. Mindezeket figyelembevéve felmerül a kérdés: ha egy film eleve számol a szétaprózódó figyelemmel és a fentiekhez hasonló praktikákkal operál, képes-e arra, hogy maradandó nyomot hagyjon bennünk, és így klasszikussá váljon?
Mitől lesz klasszikus egy klasszikus?
Kovács Gellért filmkritikus szerint számos dolog befolyásolja, mitől válik egy film maradandóvá. „Leggyakrabban a színészi játék az, ami hosszú időn keresztül velünk marad, gondoljunk csak a már sokat emlegetett Forrest Gumpra, és benne Tom Hanks alakítására! A színészi játékon túl a robbanásszerű újítások is sokat nyomhatnak a latba. A ’95-ben szintúgy Oscar-jelölt Ponyvaregény például tipikusan ilyen. Tarantino ebben olyan, formai újításokat vezetett be, amely megnyitotta az utat az úgynevezett Ponyvaregény-típusú filmek sora előtt. Az Oscar-jelölés gyakran csak tetézi ezt: egyfajta értékaurával ruházza fel a filmeket, ugyanakkor nem garantálja a klasszikussá válást. A Tűzszekerek, a Schindler listája vagy az Arábiai Lawrence esetében óriásit emelt az alkotások ázsióján, de az Ütközések vagy a Szerelmes Shakespeare esetén gyorsan elhalványult a hatása.”
Mindezeket figyelembe véve kérdéses, vajon mennyit nyom a latba a kultfilmek elültetésében az Akadémia. Kovács Gellért szerint mára ez is sokat változott. „Mára már nem ők gyártanak klasszikusokat, sokkal inkább honorálják azokat az alkotásokat, amelyek klasszikusnak tűnnek, vagy megvan bennük a potenciál, hogy azzá váljanak. Ez megnyilvánul például abban, hogy az utóbbi időben látványosan nyitottak a nem amerikai, műfajilag szinte megfoghatatlan filmek felé. Jó példa erre a 2020-ban négy Oscar-díjat bezsebelő Élősködők (Parasite), amely az első olyan, nem angol nyelvű film, ami elnyerte a »legjobb film« és a »legjobb nemzetközi filmnek« járó elismerést. Ugyanez érhető tetten abban a törekvésben is, hogy új kategóriákat is díjaznak, idén először a »legjobb szereposztásért« is számíthatnak a felelős szakemberek elismerésre, de belengették már a „legjobb kaszkadőr” kategória bevezetését is. Mindezek egyértelműen arra utalnak, hogy az Akadémia nyitott a változásra.
Az Oscar-jelölés, vagy – adott esetben díj – tehát nem szavatolja száz százalékban, mi marad meg a kulturális emlékezetünkben; a maradandósághoz kell egyfajta spiritusz. Az a bizonyos plusz, ami – filmről filmre és évről évre – mással magyarázható. Ami az idei Oscart illeti, a filmszakértő szerint nagyon is vannak olyan filmek a jelöltek között, amelyeknek megvan az esélye arra, hogy kultfilmmé váljanak.
A Hamnet az Oscar-szezon legmegrázóbb filmje, amit mindenkinek látnia kell
„Nagyon színes az idei felhozatal! Vannak a talonban nagyon furcsa filmek, mint például a Brazil titkosügynök, amely egy száz százalékosan brazil jellegű film és szemtelenül visszaél az eredetiségével! Úgy hiszem, hogy a streaming előretörése miatt az Akadémia leplezetlenül nyit a kommersz felé is. Tíz évvel ezelőtt például elképzelhetetlen lett volna, hogy a Brad Pitt-féle F1 akárcsak az Oscar közelébe kerüljön! Ha csak ezt a két filmet vesszük alapul, azonnal kitűnik, milyen érdekes változásnak vagyunk épp szemtanúi,” – fogalmazza meg a véleményét a 2026-os felhozatalról a filmkritikus.
Arany szobrocska ide vagy oda, a két szakértő nagyon is egyetért abban, hogy hosszú távon legfőképp az idő dönti el, mi kerül be a kánonba, és mi nem. Kovács Gellért egyúttal aláhúzza: nem igaz, hogy rosszabb filmek készülnek, mint harminc évvel ezelőtt, mindössze arról van szó, hogy nehezebb kiemelkedni a (digitális) zajból.
Talán épp ez a legfontosabb felismerés: nem biztos, hogy a filmek lettek felejthetőbbek, lehet, hogy mi lettünk türelmetlenebbek! A digitális zajban, ahol hetente új filmek tömkelege verseng a figyelmünkért, egy alkotásnak sokkal nehezebb valódi eseménnyé válnia, mint a kilencvenes években. A klasszikussá válás azonban sosem azonnali ítélet, hanem hosszú távú kulturális folyamat. Hogy a mai Oscar-filmek közül melyeket fogjuk harminc év múlva is idézni, azt most még nem tudhatjuk. Egy dolog biztos: ha mi nem is, az idő ugyanúgy szelektál majd, ahogy eddig.
