előfizetésem
Hírlevél
A világ leghíresebb balerinája szó szerint az életét adta a művészetéért
Anna Pavlova neve ma is egyet jelent azzal a fajta művészi megszállottsággal, amely nem ismeri a kompromisszumot. A 20. század elejének világhírű balerinája egyrészt a Hattyúk tava légies főszereplőjeként vált ikonná, másrészt egy olyan emberként is, aki kész volt szembemenni az időjárással. Hitt abban, hogy a művészetnek az időjárás sem parancsolhat. Úgy tartotta, ha van színpad és van közönség, akkor nincs olyan időjárási körülmény, amely a táncot megállíthatná.
Anna Pavlova téli turnéinak legendája több, mint balett-történeti érdekesség. Egyfajta kultúrtörténeti mementó lett, amely arról a korszakról mesél, amikor a művészet még a kitartásról, nem pedig a komfortzónáról szólt, és amikor egy nőnek – hogy művész lehessen – minden mozdulatát kétszeres erővel kellett végrehajtania. Anna Pavlova pedig kitartóan dolgozott azért, hogy nagybetűs művész legyen.
Törékeny testével minden szabályt felülírt
Anna Pavlova 1881-ben született Szentpéterváron, abban a tánckultúrában, ahol a balett még inkább volt fegyelmezett katonai program, mint finom művészet. A cári balettiskola romlatlan technikai standardja szerint pedig Anna túl vékony, túl törékeny, túl más volt. A tanárok attól tartottak, hogy a karcsú, madárszerű alkat nem bírja majd a komoly terhelést. Az idő azonban Annát igazolta. A teste más volt, de pont ez a másság tette a mozdulatait egyedivé.
A nézők úgy érezhették, hogy Anna szinte nem is érinti a színpadot. Későbbi világhírű szerepe, A haldokló hattyú ezt a könnyedséget emelte művészetté, és egyúttal spirituális képpé is. Anna mozgása ugyanis olyan volt, mintha a testével egy másik síkon kommunikálna. Talán ezért sem túlzás azt mondani, hogy számára a tánc több volt, mint szakma.
A tánc az élete volt, amelynek még az időjárás sem parancsolt.
Az Operaház kulisszáiból tudósít a spicc-cipők és tütük világáról Czank Lívia újságíró, mi pedig nem tudunk betelni vele!
A híres téli turnék
A 20. század elején Anna bejárta a világot Dél-Afrikától Amerikáig, Japántól Skandináviáig. Ő volt az első balerina, aki megpróbálta globális kulturális termékké tenni a balettet, és olyan helyekre is elvitte a műfajt, ahol addig még hírből sem ismerték. A turnék szervezése viszont kaotikus volt, ezért a művésznőnek kinti színpadokon, viharos szélben és nedves fapadlókon kellett táncolnia, a korabeli infrastruktúra ugyanis nem ismerte a klimatizált, biztonságos, optimalizált művészeti tereket.
A művészet szó szerint ki volt szolgáltatva a természetnek. Anna ekkor ismerte fel saját rendíthetetlen erejét. A szervezők többször is közölték vele, hogy a szabadtéri előadásokat el kell halasztani, ő viszont nem foglalkozott a kockázatokkal, és színpadra állt a legrosszabb körülmények között is. A jeges szelet nem tekintette akadálynak, ahogy a sűrű hóesést sem, a csúszós színpadra pedig egyszerűen úgy lépett, mintha az is a koreográfia része volna. A legismertebb epizód – amelyet minden balettet kedvelő generáció továbbad – szerint Anna egyszer hóesésben táncolta el A haldokló hattyút.
A leírások szerint sűrű pelyhek hullottak, a színpadot vékony jégréteg borította, és a fehér tollruha percek alatt átnedvesedett. Érthető módon a szervezők ragaszkodtak az előadás elhalasztásához, csakhogy Anna ezt elutasította. Majd kilépett a fagyott színpadra, és végigtáncolta a darabot. A nézők arról számoltak be, hogy a pelyhek lassan hullottak köré, mintha a hattyú saját elemében lebegne. Mítosz vagy valóság? A kettő Anna esetében rég összemosódott. A történet mindenesetre elmond valamit arról a művészről, aki nem ismert akadályt.
A megszállottság ára
A korabeli orvosok szerint Anna állandóan túlhajtotta magát. A napi több órás táncpróba mellett utazott, fellépett, nem ritkán egyetlen nap alatt több városban is. Nem tartott pihenőnapokat, és mély meggyőződése volt, hogy a fájdalmat ki lehet táncolni a testből. Ez persze nem így van, ezért Anna soha nem volt igazán egészséges. Mégis, a teste másoknál többet bírt, talán azért, mert nem pusztán fizikailag, hanem szellemi meggyőződésből és elszánt lelkesedéssel működtette.
Mai szemmel nézve ez valóságos csoda, pláne annak tudatában, hogy a művésznő anorexiával küzdött, amelyből a korabeli emberek csupán annyit láttak, hogy éheztette magát. A kor balettkultúrájában a tökéletes test fogalma szigorú diétákkal járt együtt, és a soványság erénynek számított. Anna pedig nem ismert engedményt, ezért ha kellett, a testét is feláldozta az esztétika oltárán. De ezt nem lehetett a végletekig csinálni. 1931-ben tüdőgyulladást kapott, és orvosai műtétet javasoltak.
Amikor megtudta, hogy a beavatkozás után többé nem táncolhat, visszautasította a műtétet, és nem sokkal később meghalt. Utolsó kívánsága az volt, hogy fehér tollruhája legyen mellette a sírban. Anna Pavlova ma egy olyan művész szimbóluma, aki képes volt megváltoztatni a műfajáról alkotott elképzeléseinket. A táncot nem a színpadhoz kötötte, hanem a léthez. A testét nem a fogyasztói igényekhez, hanem a belső meggyőződéséhez igazította. És az évszakokat nem tekintette határnak, csak díszletnek.
