előfizetésem
Hírlevél
„Itt nem azért kerül valaki színpadra, mert sérült, hanem mert jó színész”
A budai hegyek alatt, egy csendes mellékutcában működik egy színház, amelynek története ugyan 27 éve kezdődött, de ma is radikálisabb, mint a legtöbb újító művészeti projekt. A Baltazár Színházban értelmi sérült színészek játszanak együtt nem sérült alkotókkal. Gondolhatnánk, hogy csupán társadalmi küldetésről vagy egy érzékenyítő kísérletről van szó, ám valójában komoly, profi, következetes színházszakmai munkáról beszélünk. Ez nem egyszeri gesztus, nem egy „jó ügy”, hanem alkotás.
„Nem szeretem azt mondani, hogy terápia. Mert ez művészet” – kezdi a beszélgetést Elek Dóra, a társulat alapítója. A mondat egyszerre védekezés és állítás. Ezzel el is választja a Baltazárt attól a félreértéstől, amely 30 éve akadályozza a magyar kulturális térben, hogy komolyabban vegyék az inkluzív színházat: hogy sokan még mindig segítő programot látnak ott, ahol valójában kimagasló színpadi munka zajlik.
Egyedül 27 éve
A Baltazár Színház a megalakulása óta az egyetlen magyar társulat, amely hivatásosan foglalkoztat értelmi sérült művészeket. A kérdés szinte kínálja magát: hogyan lehet, hogy közel három évtized alatt sem alakult ki több hasonló társulat? Dóra nem sértődik meg a kérdésen, inkább elgondolkodik.
„Biztosan vannak kísérletek, fiatalok is dolgoznak inkluzívan. Itt van például a MáSzínház, amely hozzánk hasonló elvek alapján működik, azzal a különbséggel, hogy ők inkább közösségi és társadalmi szemléletformáló inklúziós társulatként működnek. De tény, hogy a legtöbben még mindig nem művészeti alapon közelítik meg a fogyatékkal élő emberek foglalkoztatását a művészeti területeken, mint inkább nevelési vagy terápiás céllal.” A Baltazár pont ettől különbözik: a cél nem a gyógyítás, fejlesztés, rehabilitáció, hanem a tehetség kibontása,
itt ugyanis nem azért kerül valaki színpadra, mert sérült, hanem mert jó színész.
„A kerekesszékemet nem börtönnek, hanem a szárnyaimnak látom” - Ivanova Daniela kerekesszékkel élő szerkesztőnk története
A Baltazár Színház társulatához ugyanis azok a sérült művészek kerülhetnek be, akik elvégzik, és jól teljesítenek a színészi kurzuson, akárcsak az ép színészek esetében, elvégre a hivatás az hivatás. Ebben mutatkozik meg igazán az inklúzió. „Nem a sérültség alakítja a munkát. Nagyon sokfélék az előadásaink. 22 éve dolgozunk együtt Vörös István, íróval, aki számos alkalommal írt darabot a felkérésünkre. Van olyan előadásunk, amelyben egy szó sem hangzik el, csak mozgás van. És van egy ötletből kiinduló, spontán formálódó darabokunk is, amely a próbák során bontakozik ki. Jelenleg is így dolgozunk, tehát most is folyamatos az ötletelés, mert nincs semmi előre megírva.” – árulja el a társulat alapítója.
Bár ez egy kívülállónak talán bizonytalannak tűnik, a nézőtéren viszont pontosan ettől születik meg az az intenzív, szokatlan jelenlét, ami a Baltazár sajátja.
Falakat bontanak
A társulat tagjai nem egyfajta missziósként definiálják magukat, azonban a társadalmi hatás nagyon fontos számukra. Maguk az előadások azok, amelyek ezt a hatást érik el. Nem kampányolnak az elfogadásért, nem mondják, hogy „adj egy esélyt a sérülteknek”. A színpadon sem a fogyatékosságon van a hangsúly, hanem a drámán, zenén, a szereplőkön, a játékon, a humoron, a konfliktuson és a katarzison. Ezzel pedig falakat bontanak.
Amikor valaki eljön, és egyszer átéli, hogy nem a sérülést nézi, hanem a tehetséget, akkor már nem tud ugyanúgy gondolni a sérült emberekre. Itt ugyanis nem egy erőltetett morális leckét kap, hanem esztétikai élményt. „Nem kampányolunk, a mi hírünket a vendégművészek és a nézők viszik tovább.” – mondja Dóra. Semmi kétség, hogy az interjú alatt készülő produkciójuk után is sokat fognak beszélni a társulatról. Hiszen a Baltazár Színház színészei egy börtönben fognak legközelebb színpadra állni. A társulatalapító nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy fogyatékkal élő és fogvatartott emberekkel karöltve készítsen színházi előadást.
Kádár L. Gellért: „A testem létfontosságú iránytű”
„Más színházcsinálók is dolgoznak börtönökben, de ebben a kombinációban, hogy sérült színészekkel közösen, még senki. A Baltazár szándéka itt is művészi értéket teremteni. A fogvatartottaknak ugyanúgy tanulniuk, készülniük kell a darabra, mint a hivatásos színészeknek.”
Ez hivatás, nem jótékonysági program
Végül már csak egy kérdés marad. Hogyan élik meg a Baltazár színészei a munkát? Ez nekik munka? Kötelesség? Vagy öröm? És vajon fárasztó? Megterhelő? Feladat? A válasz olyan természetes, hogy első hallásra meglepetten fogadom. „Ez a minden. Ez a szenvedélyük, az életük. A Baltazár színészei nem hobbiból játszanak, nem foglalkoztatásos program keretében. Nekik ez a szakmájuk, amihez hozzá tartozik a folyamatos gyakorlás, a szövegtanulás, a vizsga és a felelősség, hogy mit adnak a közönségnek” - mondja Dóra. Ezen a ponton végképp eltűnik a „sérültség” mint kategória, mert a színházban mindenki ugyanazt akarja: katarzisban részesíteni a nézőt.
