Vannak élethelyzetek, amikor a nem verbális kommunikáció és a design életminőséget javíthat, de akár életet is menthet — beszélgetés Dezső Renáta kutató-tervezővel
Dezső Renáta formatervező iparművész, a MOME tudományos főmunkatársa. Munkájában azt kutatja, hogy tudományos alapokra helyezve, hogyan viszonyul az ember a környezetében lévő tárgyakhoz, különösen a személyre szabott, funkcionális protézisekhez.
Célja, hogy megértse, hogyan lehet olyan megoldásokat létrehozni, amelyek jobban illeszkednek az emberek mindennapi életéhez.
„A design eszközeit használva kutattam a lehetőségeket arra vonatkozóan, hogy hogyan tudnám segíteni a fogyatékkal élők mindennapjait. Nem a piaci utak megnyitása volt a cél, hanem az, hogy elindítsak egy tudásteremtési folyamatot” - kezdi a beszélgetést a formatervező, akinek legfőbb hitvallása szerint, élő helyzetekben a nem verbális kommunikáció segíthet abban, hogy jobban megértsük, kinek mire van szüksége, a design ebben nagy segítség.
Veiszer Alinda a riporter, aki a történeteket keresi
3D-technológia
Renáta 2003-ban diplomázott az Iparművészeti Egyetemen. Ezt követően tizenhárom évet dolgozott digitális tervezőként, 2014-ben kezdett kísérletezni az akkori, gyerekcipőben járó 3D nyomtatókkal, amelynek technológiai lehetőségei azonnal magával ragadták. „2016-ban visszatértem az egyetemre, hogy doktori kutatásban elmélyedjek ezen a területen, hiszen láttam benne a személyre szabott gyártás lehetőségét” - meséli, majd elmagyarázza a 3D nyomtatás előnyeit.
„Lehetővé teszi, hogy minden egyes kinyomtatott tárgy egyedi legyen, ami a műanyag tárgyaknál más módszerekkel költséghatékonyan nem megoldható. Ezért kezdtem el személyre szabott protézisek tervezésével foglalkozni. Ahogy egy tárgy közelebb kerül a testhez, egyre fontosabbá válik, hogy az adott egyénre legyen szabva. A 3D nyomtatással kísérletezve különféle prototípusokat készítettem: egyesek teljesen használhatóak voltak, míg másokról kipróbáláskor derült ki, hogy nem működnek megfelelően.
Tudományos szempontból azonban mindkettő értékes visszajelzést adott. Érdekelt, hogy miért nem válik hasznossá egy-egy jónak tűnő tárgy, és mi okozza ezt. Nem az volt a célom, hogy a technológiát a piaci igényekhez tökéletesítsem, hanem hogy a kinyomtatott tárgyak valós visszajelzést adjanak” - hangsúlyozza a kutatónő, aki egy egyetemi kurzus alkalmával találkozott egy alkar hiánnyal született lánnyal, akinek szeretett volna protézist készíteni.
„Kiderült, hogy neki nem kell semmilyen művégtag, mert zavarja a mozgásban. A doktori kutatásom első mérföldkövénél ez rengeteg kérdést vetett fel. Először is, hogy én, vagy a társadalom miért gondolja, hogy neki erre szüksége lenne. Másodszor, hogy miért nem létezik megfelelő. A helyzet adta visszajelzések teljesen új irányba terelték a kutatásom, így elkezdtünk együtt dolgozni.”
A beszélgetések, ahogy Renáta mondja, működési alapot adtak a kutatásnak. „A kutatás izgalmát az adta, hogy lehetőségem volt az elméletet a gyakorlattal összevetni, és olyan helyzeteket megvizsgálni, amelyeket szavakkal nehéz megérteni. Egyrészt alaposan tanulmányoztam a szakirodalmat, és nagy segítséget kaptam az ELTE Bárczi Gusztáv Kar kollégáitól. Másrészt az érintett, akivel együtt dolgoztam, egy rendkívül kreatív személyiség,
és az ő munkája révén találtunk olyan helyzeteket, ahol egy speciális eszköz vagy protézis segítheti a mindennapjait.
A tervező arra is kitér, hogy a valós életből kapott folyamatos, dinamikus visszajelzések nagyban formálják a kutatást: például eleinte a legnagyobb kihívást a méretezés és a tárgyak rugalmassága jelentette, különösen egy olyan, folyamatosan mozgásban lévő testrészhez való illeszkedés esetén, mint a könyökhajlat, ahol végtaghiány van. „Emellett a tárgyak szerkezeti felépítése és a technológiai lehetőségek is fontos szempontokká váltak a tervezés során” - emeli ki Dezső Renáta.
Co-Ability
A tudományos élet nyelve az angol, így a kutatónő is az angol szakirodalmat vette alapul munkájához, de a köznyelvben használatos disabilty szóval nem volt megelégedve, így felvetődött benne, hogy új elnevezéssel adjon teret a különleges területnek. „A lány, akivel együtt dolgoztam, elmondta, hogy nem érzi magára érvényesnek a »fogyatékosság« (disability) kifejezést, és ezzel én is egyetértettem. Ezt követően alaposabban utánajártam a témának, és
a co-design (közös tervezés) módszerét találtam a leginkább hozzánk és a munkafolyamatunkhoz illőnek.
Ebből a kifejezésből született meg a „co-Ability” szó, amely a közös képességek és lehetőségek hangsúlyozására utal. Kiderült, hogy ezt a fogalmat még senki sem használta publikációban, aminek a tervező megörült. „Elsőként a NORDES konferencián publikálhattam erről egy cikket. Nagy öröm volt számomra, hogy magyar doktoranduszként bejutottam erre a rangos eseményre, hiszen ez megerősítést adott, hogy a kutatásom jó irányba halad.”
Renáta azóta már találkozott a co-Ability szó használatával: „egy ausztrál cég is használja nagyjából azonos időszak óta. Örültem volna, ha találok olyan szakirodalmat, amely ezt a fogalmat már használja. A designerek általában szeretik a mozaikszavakat, mert ezeket nem kell külön magyarázni – mindenki érti őket. Az ilyen kifejezések lehetőséget adnak, hogy különböző tudományos elméleteket könnyen értelmezhető módon összekapcsoljunk” - mondja a tervező, akinek a European Disability Forum is díjazta a munkáját.
Robotika Labor
Dezső Renáta az első magyar kutató, aki elnyerte az Európai Fogyatékosságügyi Fórum (EDF) és az Oracle közös ösztöndíját. A 2020-ban odaítélt hatezer-ötszáz eurós támogatást az európai digitális akadálymentesítés előmozdítása érdekében hozták létre. A magyar tervezőnő munkájával innovatív módon közelít a személyre szabott eszközök és a hozzáférhetőség kérdéseihez, célja, hogy a technológia segítségével mindenki számára könnyebben elérhetővé váljanak az élet különböző területei.
Renáta ma már a MOME diákjainak tanítja a protézistervezést, megosztva tudományos és gyakorlati tapasztalatait, az érintett lány aktív oktatói bevonásával. A doktori kutatásában tervezett protézis ugyan nem került piaci tesztelésre, de egyetemi szinten tovább él és fejlődik: a hallgatók munkája folyamatosan gazdagítja és bővíti a prototípusok jelentését és alkalmazási lehetőségeit.
Azóta a kutató Tarr Kálmánnal és a hallgatókkal közösen megalapította a MOME Robotics stúdiót, ahol továbbra is a közös tervezés módszerét alkalmazzák a mindennapi élethelyzetek vizsgálatában. A stúdióban robottechnológiával működő, nem emberi formájú mozgó szerkezetekre fókuszálnak.