előfizetésem
Hírlevél
A művekről való gondolkodás örömét tanítja Schopp Ildikó, a Műcsarnok művészetpedagógusa
Schopp Ildikó múzeum- és művészetpedagógussal a műalkotásokkal való találkozás öröméről és önismeret-fejlesztő hatásáról is beszélgettünk, felidézve a szakmai elköteleződés felé vezető útjának élményeit, tapasztalatait.
Képzőművész párjával közös otthonukban Ildikó alkotói ambícióinak emlékét is őrzi a lakberendezés. Ha egykori munkaasztala mesélni tudna, története az alkímia személyre szabott fejezete volna.
Derűs vagy, elégedettnek látszol, mint aki a helyén van. Ott vagy?
Igen, úgy érzem. Az említett asztalnál a kilencvenes években még én kézműveskedtem, mára a párom dolgozgat rajta. Mikor 2010-ben jelentkeztem a Műcsarnokban meghirdetett múzeumpedagógiai képzésre, úgy éreztem, hogy megérkeztem. Megvan környezet, ahol átadhatom mindazt, amit meg tanultam, amit felfedeztem a képzőművészettel való találkozásaim során.
Magad is képzőművészi ambíciókkal indultál.
Szobrásznak készültem, a Kisképzőbe jártam esti tagozatra a nyolcvanas évek második felében, nappal pedig díszletszobrászként dolgoztam a Színházak Központi Műtermeiben. Közben szobrokat készítettem, újságpapírból. Sokáig azt gondoltam, hogy ez lesz az utam; előbb-utóbb felvesznek a főiskolára, és szobrász leszek, kidolgozhatok egy tökéletes technikát papírmasé szobrokra. A Bercsényi kollégiumban, a nyolcvanas évek végén állítottam ki először, ahová Molnár Béla hívott társkiállítónak.
Maurizio Cattelan és a hatmillió dolláros banán
Ő a legendás alternatív zenekar, az Új Nem egyik frontembere volt.
Igen, ő képeket állított ki, én meg egy akkora szobrot készítettem, amit aztán sehogy sem tudtam elszállítani Zugligetből. Abban az időben alig volt pénze volt az embernek, így taxira nem futotta. Végül Garaczi Laci segített ki a Trabantjával…
A kortárs képzőművészet és irodalom találkozása a korszak ikonikus autójában: színtiszta szocreál, amiből te egy váratlan fordulattal kipenderültél. Mi történt?
Mindenképpen közrejátszott ebben, hogy 1990 szilveszterén, a Fiatal Művészek Klubjában zajló, Baranyai Levente és Fuchs Tamás festőművész barátaimmal közös kiállításunkra besétált az az ember, akivel szinte gondolkodás nélkül elmentem Párizsba.
Szerelem első látásra vagy kalandvágy?
Is-is. Kalandvágy és bizalom kellett hozzá, hogy rögtön felüljek az Orient expresszre, miután a Fiatal Művészek Klubjában összefutottunk Lukács Zoltánnal, akit alig ismertem. Arra gondoltam, hogy most vagy soha. Neki vissza kellett utaznia, és nem hitt a távkapcsolatban.
Hitt viszont a kettőtök jövőjében, hiszen gyereketek született hamarosan, és tartósnak bizonyult az együttlétetek is.
Huszonkét évig voltunk együtt. Izgalmas és egyszerre felfoghatatlan volt a korabeli Párizs, kiállításmegnyitókra, árverésekre, éttermekbe sakkozni jártunk és rengeteget beszélgettünk. Valójában menet közben ismerkedtünk meg egymással. Az első évben sokat utaztunk, Párizsból Brüsszelbe, majd Antwerpenbe, mivel ő műkereskedelemmel foglal kozott. Az az időszak számomra a szemlélődésről szólt, de nagyon meghatározta a mindennapjaimat, hogy Zoltán nélkül szinte nem is működtek a dolgok, nem beszéltem franciául, angolul is csak alig. Nagyon lassan váltam ismét önazonossá.
Alkotás a testemen túl - Önelfogadás Fajgerné Dudás Andrea képzőművésszel
Sikerült visszatalálnod a szobrászathoz?
Legalábbis azt reméltem, mikor 1992-ben felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára – már nagy pocakkal. Elhatároztuk ugyanis, hogy a lányunkat itthon szülöm meg. Tele voltam elszántsággal és új tervekkel. De a harmadik forduló után mégsem kerültem be, mint később kiderült, nem bíztak a felvételiztetők abban, hogy végig tudom vinni ezt egy kisgyerekkel. Rég volt…
Újra szedtétek a sátorfátokat, immár hármasban?
Igen, Oostendébe költöztünk, mikor a lányunk, Blanka féléves lett. Teljes izolációba érkeztünk: üres tengerpart, január, szezonon kívül. Színtiszta befelé- és odafordulás a babához. Később, már újra Antwerpenben felmerült, hogy talán mégis foglalkozhatnék szobrászattal. Állatszobrokat kezdtem készíteni a jól ismert papírmasé-technikával, talán csak játékból – vagy mert hiányzott a munka.
Mivel a kilencvenes évekre Budapesten a kulturális környezet pezsgésnek indult, sorra nyíltak a galériák, árverések, kedvezőnek ígérkezett a művészeti piac nyitása, ami jó lehetőségeket kínált a műkereskedelemnek is – úgyhogy hazajöttünk.
Meddig maradtatok?
A végleges hazatérés mellett döntöttünk, miután a lányunk itt kezdte az általános iskolát, és nem akartuk őt egyik intézményi rendszerből a másikba rángatni. Én meg közben azt találtam ki, hogy aranyozni fogok.
Hogy bearanyozd az életeteket?
Hát, egy darabig volt realitása, hogy ebből meg is lehetne élni, épp reneszánsza volt a képkeretezésnek. Másrészt izgalmas volt az aranyozás technikájával kísérletezni, úgy éreztem magam, mint valami alkimista. Ezzel is eltelt vagy tíz év, közben elvégeztem a szociálpedagógiát Sopronban, levelezőn. Az egyik legjobb döntésem volt, hogy belevágtam, szuperjó diplomát adott. Annak, hogy a képzésem a művészetpedagógiától a családpedagógián át a szociálpszichológiáig, sőt egészen a család- és gyermek védelmi jogokig terjedő volt, máig hasznát veszem.
Többek közt a jelenlegi munkahelyeden, a Műcsarnokban is, ahol művészetpedagógusként csoportokat vezetsz. Mi történik ilyenkor, hogy képzeljük el?
Ezeken a foglalkozásokon én közvetítőként igyekszem befogadhatóvá tenni az adott, épp aktuális kiállításon szereplő műveket. Ehhez teremtek helyzeteket beszélgetésekkel – vagy akár az ecsettel, a festékkel való ismerkedés során. A cél, hogy a résztvevők nagyobb eséllyel kapcsolódhassanak a kiállított munkákhoz, és felfedezhessék a művekről való gondolkodás örömét is.
A kibertér és a természet kontrasztjában él és alkot Dukai István képzőművész
Van egy speciális, fogyatékossággal élő fiatal felnőttekből álló csoportod is. Kik ők?
Ők a Parafitt SE tagjai, hét éve jelentkezett be hozzám a vezetőjük, Gégény Noémi. Fő profiljuk a sport, de egyéb tevékenységekkel is próbálják a fogyatékkal élő fiatal felnőtteket az önálló élet felé terelni. Piacra járnak, közösen főznek, moziba és színházba mennek – így került képbe a múzeumlátogatás is. Nagyon harmonikusan dolgozunk együtt.
Mindemellett szociálisan hátrányos helyzetű, mélyszegénységben élő fiatalokkal is foglalkozol egy ideje.
Ők a Bizsu csoport, akikhez egy éven át hetente jártam a Pilis város szélén lévő cigánytelepre foglalkozásokat tartani, a csoport vezetőjével, Nagy Pankával közösen. Tavaly már ők jöttek a Műcsarnokba, és remélem az idén is fognak. Nekik is fontos kilépniük, kilátniuk a minden napjaik nehézségeiből – bár ez mindenki más számára is szempont, akik a foglalkozásaimon reszt vesznek.
Mi fér még bele az életedbe?
Bár nem vagyok kurátor, de sikeresen rendeztem meg az Eötvös10 kulturális központban Csapó Ida és Maomi Neven de Mont közös kiállítását, később Szabó Ágnesét is, úgyhogy idén újra kaptam itt egy lehetőséget.
Kik lesznek a kiállítók?
Májusban Baranyai Levente, Fekete Géza Péter és Fuchs Tamás – évtizedek óta ismerjük egymást. Kíváncsian várom a közös munkát velük.
Művészetpedagógus, tanár, kiállításrendező – hogy érzed magad ennyi szerepben?
A pedagógia és a művészet, ami igazán közel áll hozzám. Mikor látom, ahogy valaki egy műalkotáson keresztül rátalál önmagára, vagy egyszerűen csak elgondolkodik, az mindig öröm számomra. A kiállításrendezés pedig újabb kihívás. De mindenben, amit vállalok, ott van az alkotás öröme, és talán ez az, ami igazán meghatározza az életemet.
Stylist: Gál Nóra, Smink: Papp Charlotte, Haj: Szepeshelyi Gabriella
