előfizetésem
Hírlevél
Podhradská Lea: „Ahogy az élet területein, úgy a filmkészítés során is különböző szerepeket játszunk”
Az Apám lánya egy személyes hangvételű dokumentumfilm, melyben a rendező 27 éve eltűnt féltestvére nyomába ered. Miközben a család hallgatásának okaira keresi a választ, generációkon átívelő traumák nyomára bukkan. A film kutatás és önvallomás egyszerre: Podhradská Lea saját családi archív felvételeiből, interjúkból és személyes jelenetekből rakja össze a történetet, amely egy lány eltűnésének rejtélyét és a körülötte kialakult családi legendákat tárja fel.
A történet kiindulópontja egy 27 év után érkezett levél Denitől, a család „fekete bárányától”, melyet a címzett, a lány édesanyja a borítékkal együtt kidobott – ez indítja el Leában a folyamatot, hogy kamerával a kezében felkutassa nővérét. A film nem csupán egy eltűnt személy története: tükröt tart a posztszocialista Kelet-Európa társadalmi viszonyai és a női sorsok láthatatlansága elé, miközben a rendező saját identitásával és családi múltjával is szembesül. Az Apám lánya 2026-ban elnyerte a Magyar Filmkritikus Díját és a legjobb magyar dokumentumfilmnek választották a 22. Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon. A rendezővel beszélgettünk a film készítésének hátteréről.
Az első kérdésem az, ami már akkor szöget ütött a fejembe, mikor még csak a film címét ismertem — miért Apám lánya?
Eredetileg olyan címet szerettem volna, ami őt (a nővéremet) írja le, de nem akartam eltitkolni, hogy nem édestestvérről van szó. Eleinte az „apám lánya” kifejezetten őt jelentette. Később, a visszajelzések hatására, rájöttem, hogy a cím nem feltétlenül csak rá vonatkozik - jelenthet akár engem is. Sokáig gondolkodtam más címen is, de egyszerűen nem találtam olyat, ami jobban leírta volna, amit el akartam mondani.
Mesélj a házról, ahol az összekötő képsorokat felvettétek. Ez a belső monológod helyszíne is — miért fontos ez, mint fizikai tér és mint szimbólum a családod szempontjából?
Ez a ház számomra sok mindent szimbolizál. Amikor eldöntöttem, hogy megkeresem a nővéremet, szinte ugyanebben az időben jutottam hozzá egy öreg vadászházhoz a semmi közepén, amivel évekig nem foglalkozott senki. Ahogy elkezdtem feltárni a családi történeteket és viszonyulásokat, a ház is fokozatos változáson ment keresztül. Vakolatot vertünk, falaztunk, festettünk. Eleinte szerettem volna, ha Denit ebben a térben látjuk először, de végül lemondtam erről az elképzelésről.
Fontosabbnak éreztem, hogy hazajövetele után időt kapjon, mert ez az időszak nem a filmről szólt. Mire pedig eljutottunk oda, hogy készen álljon a kamera jelenlétére, a ház már átalakult, de mint sokfajta értelmezhetőségű szimbólum szerettem volna, ha megmarad. Nem titok, ehhez kerestünk egy olyan házat, ami hasonlít a miénkre. Később megkérdeztem többeket, mit jelent számukra a ház — legtöbbször az emlékek újraépítését említették. Számomra egyszerre jelentette a saját emlékeim és házam újjáépítését, a családom történetének helyreállítását és a nagypapám egykori házának emlékét, mely többször is említésre kerül a filmben.
Pálfi György: „Azt szeretném, hogy felismerjék: nem vagyunk egyedül a Földön”
A filmben említett levélen túl volt még valamilyen életesemény, ami elindított téged ezen az úton?
Igen, a levele egyértelműen nagy lökést adott, mert az évek során többször felmerült, hogy már nincs is életben. Olyan volt, mint amikor Csipkerózsika felébred az álmából. Előhívott emlékeket, kérdéseket, amelyek addig is ott voltak bennem, csak valamiért nem mertem vagy nem tudtam foglalkozni velük.
Eleinte nem akartam filmet csinálni - senki sem szereti a saját családjának a szennyesét kiteregetni. A film nem csak róla és rólam szól, hanem egy kis családi közösségről is. Ám a helyzetre adott reakciók, így például a levél meg nem válaszolása, a hallgatás, a kíváncsiság hiánya, a közöny, vagy épp az évek alatt kitermelt ellentmondó valóságok lettek végül azok a tényezők, melyek megalapozták a későbbi döntésemet. Egyre többet kérdeztem, mégis az volt az érzésem, mintha nem ugyanarról az emberről beszélnénk.
Egy pillanatig sem feltételeztem hazugságot senki részéről sem - egyszerűen az évek alatt mindenki, köztük én is, kreáltunk egy képzeletbeli családtagot, akit Deninek hívtak. Minél több ilyen verzióját hallottam - például ellentmondó leírásokat a külsejéről - annál inkább érett meg bennem az ötlet, hogy ebből egy film lehet.
Egyébként ennek az egész helyzetnek a feldolgozásában volt más segítséged is a filmen kívül? Kértél pszichológustól vagy szakembertől támogatást, hogy helyre tedd magadban ezt az egészet?
A film producerei többször felajánlották ezt a lehetőséget, de nem éltem vele. Ahogy az élet különböző területein, úgy a filmkészítés során is különböző szerepeket játszunk. Egyszer rendezők, egyszer testvérek, másszor családtagok vagyunk, de még lehetne folytatni a sort. Ezek a “szereplők” nem feltétlenül értenek mindenben egyet. Ami jó a rendezőnek és a filmnek, az nem biztos, hogy jó a testvérnek. Mindez komoly szerepkonfliktushoz vezethet.
Szerencsére egyre több mentálhigiénés szakembert vonnak be a filmkészítés folyamatába, de számomra elég volt a stáb és kamera jelenléte, hogy meg tudjam tartani a kellő távolságot a témától. A személyes érintettség okán nem volt mindig egyszerű feladat. Az operatőrnek filmes instrukciót adni, majd egy pillanat múlva testvérként hallgatni, egy bonyolult, ám annál érdekes folyamat. Gyakran érzi ilyenkor az ember, mintha egy picit meghasonulna, hiszen ki-be ugrálunk ezekből a szerepekből.
Mindezen túl azt hiszem ezek a szerepek segíthetik is valahol egymást. Így történt, hogy testvérként, családtagként nagyon sokáig választ vártam a miértekre, de a rendező-én szerint nem kell mindenre választ kapni. Konkrétumokra voltam kíváncsi, titkokat sejtettem, de végül beláttam, hogy sokszor ennél jóval egyszerűbb válasz van a dolgok mögött. Nincsenek rejtett összeesküvések, egyszerű közöny van. S hogy a közöny mögött mi állhat, az valószínűleg egy másik film…
Most, hogy Deni hazajött és elmesélte a történetét, hogy alakult a kapcsolatotok?
Sokat beszélünk, és ebben az én édesanyám is osztozik – meglepő módon a saját anyukája nem, apukánk pedig sajnos már nem él. Az ember sok év után azt feltételezné, hogy a család félreteszi az évekkel korábbi sérelmeit, de nem így történt.
Hogy érzed, ez az egész folyamat — például a te saját családalapításoddal, a tovább éléseddel kapcsolatban — milyen segítséget vagy útmutatást adott?
Gyerekkoromtól vágyam az örökbefogadás. Hogy mindez a családban történt eseményeknek, avagy másnak tudható be, az egy jó kérdés. Az új családi valóság még nagyon friss, ezért szerintem várni kell, hogy pontosan mit is jelent. Bíztam abban, hogy az új események hatására valami megváltozik - új családi dinamikák alakulnak ki, de csak a korábbi minták ismételgetése folyik. Mindenesetre míg ez a film elkészült, lett egy új otthonom. A ház és kert is átalakult, ami a szenvedélyemmé vált – tehát valami elkezdődött, ami a saját valóságomban is egy új fejezetet jelent.
