ZÓRA: „A színpadon vagyok jelen, nem a zeneiparban”

Urbányi Zóra néhány év alatt a magyar zenei színtér egyik legizgalmasabb karakterévé vált. 2021-ben robbant be Kollár-Klemencz László Iszom a bort című dalával, azóta számos díj, teltházas koncert és nemzetközi együttműködés igazolta vissza tehetségét. A Los Angeles-ben élő énekes-dalszerző az avant-pop, az alternatív stílusok és a filmzene fúziójában talált rá hangjára, miközben folyamatosan újraalkotja önmagát. Most az Oscar-díjas Deák Kristóf Egykutya című filmjének betétdalával, a Plan For You-val nyit új fejezetet, mi pedig ennek apropóján beszélgettünk vele.

Mikor lépett be az életedbe a zene? Mesélj kicsit erről az időszakról, a kezdetekről!

A kezdetekről a családom lehet többet tudna mesélni, mert az énekléssel előbb kezdtem el kommunikálni, mint a beszéddel, és ebben senki sem tudott megállítani. Az a fajta éneklés, ami ilyen korán érkezik, biztosan a legártatlanabb és legtisztább megszólalás, hiszen csak belülről tud jönni. Ehhez az érzéshez akkor találtam igazán vissza, amikor elkezdtem dalokat írni 18 évesen, és Los Angelesbe költöztem.

Addigra már kísértem magam zongorán, és az volt az első hangszerem a dalszerzéshez is. Ekkoriban éreztem először olyasmit, amivel nehezen tudtam mit kezdeni, és végül az mentett meg, hogy egy dalban tovább élhetett ez az érzés – így nem tűnt el bennem nyomtalanul.

A zenédben többféle műfaji elem keveredik, és ez a sokszínűség igazán jó áll neki. Mennyire tudatos vagy épp ösztönös a dalok felépítése ilyen szempontból? Hogyan gondolsz a műfajiságra?

Szerintem nem gondolkodom műfajokban. Amit ma a színpadra viszek, az az elmúlt tíz évben született dalokból készült válogatás. Nagyon sok zenésszel dolgoztam együtt, sokféle érzésből, állapotból írtam dalokat. Úgy is mondhatjuk, hogy maga az alkotás is egyfajta kísérletezés volt, mint például a közös munka Miles Jay-jel, aki a mai napig fontos zenésztársam és több magyarországi koncertemre elkísért már. Miles fő hangszere például a nagybőgő, de számtalan különleges hangszert felvett az évek alatt, illetve az utazásai során.

Amikor először együtt dolgoztunk, épp az elektronikus világ vonzotta, így vele születtek elektronikus, szintetizátorra épülő dalok. De ugyanehhez az időszakhoz köthető a Mámor és a High on Waiting is, amiket szinte egyből heti rendszerességgel játszottam Beverly Hills egyik francia éttermében, ahol – a különböző világokból megérkező zenészeknek is köszönhetően – az utóbbi dalt egy tangó hangzás ölelte körül, ami a mai napig így szólal meg a koncerteken. A Covid alatt pedig egyedül kezdtem el kísérletezni a laptopomon, Logic-ban, ami sok dalomnak megalapozta a hangzásvilágát, ilyen a Back on You, Love You More és a Nem Értem is.

Hogyan élted meg azt, hogy önmagadban is képes vagy megtölteni egy koncertteret, és miként formálta ez a későbbi produkcióidat?

Az Iszom a Bort élő felvétele bevonzott egy közönséget, és igény lett arra, hogy koncertem legyen Magyarországon. Ez az érzés bennem ugyanannyira ott volt, annak ellenére, hogy ekkor konkrét produkcióm még nem létezett, de voltam én, a zongora és a dalok. Hihetetlen volt megtapasztalni a sok keresés és elveszés közben, hogy ez is elég. Első koncertemen a Magyar Zene Házában egyedül voltam a közönséggel, és úgy megtöltöttük a teret, hogy nem hiányzott semmi. Azóta koncertről koncertre változik, alakul a produkció, hogy milyen hangzásban szólalnak meg a dalok, milyen zenészek vannak velem, mit kíván meg a helyszín, vagy én.

A dalok nagy része, amiket koncerten játszom, kiadatlanok, nincs még végleges hangszerelésük, ezért a próbákon nemcsak gyakorlás, hanem egy kicsit alkotás, kísérletezés is történik, és ez mindig nagy élmény. A Müpa koncertem viszont egy olyan zenei utazássá vált, amiben összeért az elmúlt néhány év, és ebben nagy szerepet játszott az, hogy velem voltak azok a zenészek, akikkel ezt létre tudtuk hozni.

Mit jelent számodra ma nőként jelen lenni a zeneiparban, és milyen hatással van erre az, hogy magyar és amerikai gyökerekkel egyaránt rendelkezel?

Én úgy érzem, főleg a színpadon vagyok jelen, nem a zeneiparban. Ott önazonosnak érzem magam, és ez azért van, mert bízom abban, hogy pont azt tudom adni az embereknek, amire kíváncsiak, amit át szeretnének engedni magukon. Mindent úgy alakítottunk, hogy azt érezhessük, a közönség és én is, hogy a zene van a középpontban. Ma már nincs feltétlen szükséged arra, hogy egy nagy lemezkiadó felkaroljon és játszanak a rádiók, sőt, ma már nem is igazán karolnak fel, csak miután már befutott valaki.

Most már megvan az a szabadságod, hogy bármeddig eljuthass teljesen egyedül, és ezt olykor nehéz felfogni.

Néha még várok, hogy majd érkezik valami, ami kinyit egy ajtót, amin, ha bepillantok, a világot látom és a világ pedig meghall engem. Bármi is jön, tudom, hogy ez egy egyszeri és megismételhetetlen dolog, ami most van. És nekem erről szól a zene, a kapcsolódás és az élet.

Térjünk rá a Plan For You-ra, ami egy egyszerre melankolikus és reményteli alkotás, és ami az Egykutya című film betétdala. Emlékszel még arra a gondolati-érzelmi közegre, lelkiállapotra, amelyben megszületett benned ez a dal? Mesélj egy kicsit a dalszerzés körülményeiről!

Budapesten vettem fel, amikor a Várban laktam, a hangom egy gitár erősítőn keresztül hallottam, és a megjelent dal nagy része, az az első felvételből származik. Sok dalom improvizáció közben születik, nem pedig konkrét kezdeményből, és a Plan For You is ilyen. Azt az érzést fejezi ki, amikor nagy lendülettel és a sok megélt fájdalommal elsétálunk, és már olyan messze járunk, hogy tudjuk, nem fogunk visszamenni.

Tudom, hogy már bátran visszanézhetek annak a szemébe, aki nem árthat már nekem többet, és ez a komoly, kissé vádló visszanézés egy szelíd mosollyá válik az arcomon. Tudom szeretni azt a sok felesleges fájdalmat is, amit egymásnak okoztunk, mert ez az élet, és ez nem baj.

Korábban azt nyilatkoztad, hogy az Egykutya színházi változata mélyen megérintett. Mi az, ami igazán megfogott benne? Melyik karakter volt a legnagyobb hatással rád?

Egyrészt szerintem nagyon nagy dolog, amikor egy színházi előadás működik filmként is, és fordítva. Egy barátom vitt el az ACG-be megnézni a darabot, akkor még semmit nem tudtam róla, és izgalmas volt teljesen vakon belemenni az előadásba. Olyan érzés volt, mintha egy valódi történet káoszába csöppentem volna, és a szemem láttára fajultak volna el az események.

Néha azt éreztem, még a színészek sem tudják pontosan, meddig mennek el, és ettől lett az egész nagyon emberi és igazi.

A humor mögé rejtett valóság pedig még erősebbet ütött, mert egyszerre volt könnyed és fájdalmasan őszinte, olyan, mint Nóra (Bakonyi Alexa – a szerk.) karaktere, egyfajta lavina. És ott van az a bizonyos „látszódni akarás”. Felmerült bennem a kérdés, hogy lehet, hogy végül tényleg mindenki erre vágyik.

Deák Kristóf: „Szomorú lennék, ha pont olyan lenne egy film, ahogy azt az elején elképzeltem”

A történetben sorsok fonódnak újra össze a jelenben, a Plan For You videóklipje pedig két világ találkozásáról mesél. Hogyan forrott ki ez a vizuális koncepció?

Szerettem volna, ha az a hangulat jelenik meg a klipben, ami a két legellentétesebb érzés párhuzamos létezését mutatja meg.