előfizetésem
Hírlevél
Az Instagram előtt a magyar Sylvia Plachy képeit várták hétről hétre New York lakói
Robert Capa elhíresült mondata megtanította, „nem elég tehetségesnek lenni, magyarnak is kell lenni.” Nos, erről tudna mesélni Adrian Brody (a Magyarországon forgatott Oscar-díjas Brutalista főszereplőjének) édesanyja is. Sylvia Plachy ugyanis világhírű fotográfus, magyar származású New Yorkban élő művész. Az idén 82 éves fotós gyakran felbukkan hazánkban, idén tavasszal a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban volt nagyszabású tárlata.
Sylvia Plachy élete során számos híres személyt is megörökített, a kulturális és művészeti élet kiemelkedő alakjaitól a zenei és filmes világ ikonikus figuráiig. Fotózta többek között saját fiát, Tom Waits zenészt, David Bowie-t, Tilda Swintont, John Lurie-t és Jim Jarmusch-t, Nastassja Kinskit, Jorge Luis Borgest és Don Kinget. Plachy nemcsak a nagy neveket, hanem New York utcáinak mindennapi, különleges figuráit is lencsevégre kapta, dokumentálva a város kulturális sokszínűségét, a művészeti színtér és az alternatív celebvilág életét, a város vibráló és néha kaotikus atmoszféráját.
Most már kevesebbet dolgozik, csendesen él lengyel származású történész és festő férjével Elliot Brody-val, pedig, ha közelebbről megnézzük a közeli családját, cseppet sem mondhatjuk hogy az élet nem dob neki még most is erős kártyalapokat. Fiuk hat éve alkot egy párt a volt hollywoodi producer, Harvey Weinstein exfeleségével, Georgina Chapmannel, akinek Weinsteintől született két gyermekét is együtt nevelik, és akiknek a színész az idei Oscar-díjátadón is megköszönte, hogy megosztják vele életüket.
Harvey Weinstein jelenleg 23 éves börtönbüntetését tölti szexuális bűncselekmények sorozatai miatt. De úgy tűnik a fotóművésznek sikerül a bulvártól távol tartania magát. Rendkívül ritka, ahol együtt láthatóak fia partnerével és a gyermekekkel, senki nem kérdez rá interjúkban. Pedig az tudható, hogy Sylvia és Adrien Brody szoros kapcsolatot ápolnak, rendkívül összetartóak és támogatóak.
„A magyarok csodálatosan szenvedélyesek” – Adrien Brody Oscar-jelölt alakítását magyar gyökerei inspirálták
A holokauszt túlélése és a menekült lét traumái
Sylvia Palchy 1943-ban született, a második világháború borzalmainak éveiben volt kisbaba. Családjának egy része nem élte túl a holokausztot, édesanyját, a zsidó származású Jahr Ilma Magdát, édesapja, Plachy Vilmos Lajos Emil katolikus arisztrokrata családjával bújtatta, hogy megmentse a haláltól. 1956-ban, amikor a kis Sylvia 13 éves volt, Ausztriába vándoroltak ki. „Sötét volt mögöttünk, sötétség előttünk” – így írt erről önéletrajzi albumában, a Self-Portrait with Cows Going Home című kötetben, amiért 2004-ben Golden Light díjat is kapott. Lírai emlékfoszlányokat és ironikus megfigyeléseket fűz össze lenyűgöző, negyven évnyi képsorozattal.
„1956. december 10-én hajnalban, egy fagyos éjszaka után, aknamezőktől és rakétajelző fényektől tartva értünk át Ausztriába. Amikor átléptük a vasfüggönyt, az olyan véglegesnek tűnt – mintha mindent kettévágott volna: azt, ami előtte volt, és ami utána jött. Évekig nem térhettem vissza. Aki elment, azt árulónak tekintették. Csak nyolc évvel később, miután amerikai állampolgár lettem, mehettem haza látogatóba. Az ország alig változott – csak minden egy kicsit szürkébb, kopottabb lett, és az emberek is idősebbnek tűntek. Szerettem a szénfüstöt, az olcsó cigaretták szagát, de ugyanúgy az akác és az orgona illatát is. Mintha minden illat hangosabb lett volna. Épp akkor érkeztem, amikor Marika, hetedikes osztálytársam, férjhez ment. Lefotóztam a nagymamámat abban a szobában, ahol én nőttem fel – abban a lakásban, ahol valaha otthon voltam.”
Ausztriában Sylvia Plachy a családjával két évig menekültként élt. Első fényképfelvételeit is ekkor, tizenöt évesen készítette egy iskolai kirándulás alkalmával az osztrák Alpokban. Agfa Box kameráját édesapjától kapta, és ezzel fényképezett le egy fekete kecskét a hófödte, fehér tájban. 1958-ban indultak a tengeren túlra, először New Jersey-be, majd végül New York Queens negyedében telepedtek le.
Plachy ennek ellenére rendszeresen jár Magyarországon, fotózik szülőhazájában, és kiállításai nyílnak. Magyarul sem felejtett el. „Kislánykoromban minden este feltettem egy kérdését az édesanyámnak: Mikor lesz holnap? Nem vártam választ és ő nem is válaszolt. Csak megpuszilt és lekapcsolta a villanyt.” Így mesélte el egy interjúban, miért is adta egyik kiállításának ezt a címet:
Mikor lesz holnap?
Az Instagram előtt Sylvia Plachy képeit várták hétről hétre New York lakói
Arthur Freed fotós kurzusa inspirálta egy életre Sylviát, majd André Kertésszel, a magyar számazású fotóművésszel ápolt mély barátságot. A Village Voice nevű hetilapnál dolgozott vagy három évtizedig. Jóval azelőtt járunk, hogy naponta 95 millió kép kerülne fel az Instagramra. Sok New York-i várta keddenként az Astor Place újságosnál, hogy megérkezzen a Voice új száma, hogy lássák, milyen különös nézőpontot kattintott filmre Sylvia a múlt hétből. Hetente egyetlen képben mesélt el egy történetet, a város különös krónikásaként az Unguided Tour című rovatában.
„1973-ban a Village Voice a belvárosi élet középpontjában állt. Volt ez a varázslatos dobozom, egy csendes társ, amely megfoghatóvá tette az életem múló pillanatait. Rájöttem, hogy a fényképezőgéppel nemcsak apró emlékeket vihetek magammal, hanem valami megfoghatatlan lényeget – a dolgok hangulatát, szellemét.” – vallja erről a korszakról a fotográfus.
Sylvia Plachy egy hihetetlen dokumentarista
– mondta róla az It Happened in New York kiállításának kurátora, Cora Fisher. „A munkái a város életét mutatják be, azt, hogy Manhattan valaha a világ kulturális fővárosa volt. Minden kép rendkívül aktuális. Hajléktalanságot, bevándorlást, szegénységet, gazdagságot és kultúrát is megörökített.” Plachy képein sok ismerős arc tűnik fel. Az egyik legismertebb felvétel a 1991-es Crown Heights-i zavargásokat mutatja, amikor az ortodox zsidó és afro-karibi közösségek között tört ki erőszak a 17 éves Gavin Cato halálát követően.
„Egy válsághelyzetet kapott el – amikor a zavargások kitörtek, egy karibi nő beengedte őt egy fodrászszalonba, hogy biztonságban legyen. Sylvia képei az emberség közös pontjait mutatják. Mesterien érzékeli egy helyzet hangulatát és árnyalatait.” – mondta Fisher. Plachy Donald Trumpról is készített egy híres portrét. „Ez még politikai karrierje előtt történt, amikor ingatlanmágnásként volt ismert. Az emberek autogramot kértek tőle, de ő azt mondta: ‘Nem papírra írok alá. Mutassák a pénzüket!’ – és Sylvia lefotózta, amint bankjegyeket ír alá.”
Más hírességek is feltűnnek a képein, például Tom Waits, akivel Plachy jó barátságba került, 1985-ben készített róla egy híres fényképet, ami azóta is a művészeti közösség egyik ikonikus alkotása. „Van benne valami csendes, mégis éleslátó – ez tette lehetővé, hogy bejusson olyan helyekre, ahová más nem.” – mondta Fisher. Sylvia egy interjúban így vall arról, hogyan alakult az élete emigránsként.
„Nem tudom… az élet tele van véletlennel. De úgy érzem, Magyarországon nem lettem volna fotográfus. Nem lett volna bennem elég bátorság vagy lehetőség, hogy szembemenjek az elvárásokkal, ha a szüleim nem hoznak el Amerikába. Olyan embereket és helyeket keresek, amelyek valamilyen emléket hordoznak, egy múltbeli esemény visszhangját. Ezek idő- és térbeli ugrókövek, amelyek álom és valóság között vezetnek. Azt keresem, ami ösztönös kapcsolatot teremt, valami kémiai vagy spirituális szikrát, a dolog lelkét.”
Richard Avedon, a neves divatfotós is méltatta Plachy munkáját, és mély tisztelettel szólt róla. Avedon szerint képei nemcsak a látványt, hanem az érzéseket is megragadják. Elbűvölő személyisége és öt kamerája – köztük egy megviselt Leica az utcai munkához, egy Hasselblad a portrékhoz és egy Widelux panorámafényképező a tájakhoz – kíséretében Sylvia szinte minden kompozíciós szabályt újrafogalmaz, a világításról nem is beszélve. Bejutott rendőrségi kordonszalagok mögé, boksztermekbe, elit bálokba, és mindenhova, ami a város szövetéhez tartozott.
Képei, melyek mélyen személyesek, líraiak és gyakran megrendítőek, páratlan energiát vittek a Village Voice oldalaira, amely évtizedeken át az Egyesült Államok legolvasottabb alternatív lapja volt. Munkái során szorosan együttműködött többek között Guy Trebay, Anna Mayo és James Ridgeway újságírókkal. A fekete szegély, amelyet sokszor rányomtatott a fotóira, mintha az egyetlen dolog lett volna, ami képes volt megfékezni képeinek szinte robbanó vitalitását. Ezek a fotók nemcsak a legfontosabb napi hírek illusztrációi voltak, hanem ikonikus heti rovatokban is megjelentek, mint például az Unguided Tour, Found Memories, Woodhaven Blvd, Coney Island Summer és mások.
Adrian Brody már három évesen is járt Budapesten
Slyvia Plachy világhírű fia egy interjúban így mesélt gyermekkoráról és híres fotós mamájáról, akit persze sokszor elkísért dolgozni is. „Mindenütt a képei vettek körül: negatívok lógtak a fürdőszobában, nyomatok száradtak a folyosón a lemezállványokon, a filmes dobozokat a kádba öblítették ki. És én elkísértem őt a fotózásokra, vagy lementem vele a Village Voice szerkesztőségébe. Apám, Elliot Brody, pedig New York-i állami iskolai tanár volt. Nagyszerű apa volt számomra, igazán támogató és türelmes. Szóval mindezek formáltak engem, ahogy az utcai környezet is, ami teljesen más volt.
Nehéz volt, és ez is alakított engem. Tehát megvolt a gondoskodó otthoni életem, de tudom, mi van odakint is, nagyon is valós szinten. Sajnos azoknak a barátaimnak, akiknek nem volt ilyen otthoni hátterük, sokkal nehezebb volt. Vannak barátaim, akikkel együtt jártam művészeti iskolába, akiket Queensből ismertem. Együtt utaztunk a vonaton a High School for the Performing Arts-ba, és nekik sok mindent el kellett engedniük.” Egyébként Brody már egészen kicsi korában is járt a fotográfus mamával Budapesten. Sőt, ismert egy fotó a Városliget szélén, akkor még az ott álló óriási Tanácsköztársaság szobor talapzatára felmászó három éves kisfiúról is.
Ha New York-i Modern Művészetek Múzeuma (MoMA) oldalára tekintünk, Sylvia Plachy kilenc munkáját láthatjuk a gyűjteményben. De találhatóak képei a San Francisco-i Modern Művészetek Múzeuma, a Minneapolis Institute of Arts, a Metropolitan Múzeum és a Bibliothèque Nationale állandó gyűjteményeiben is. Hat fotóalbuma jelent meg, köztük az Unguided Tour, amelyért elnyerte a Nemzetközi Fotográfiai Központ Infinity-díját, a Red Light, amely a szexipar dokumentarista feldolgozása, valamint a Signs and Relics. A Self-Portrait with Cows Going Home című kötete lírai memoárokat és ironikus megfigyeléseket ötvöz lenyűgöző képsorozattal, amely több mint negyven év munkáját foglalja magában.
