előfizetésem
Hírlevél
Igazi sztárparádé Jim Jarmusch legújabb filmje, kár, hogy nem jutott be az Oscar-mezőnybe
Bár a várakozások ellenére végül nem került be az Oscar-mezőnybe, a Father, Mother, Sister, Brother minden bizonnyal az elmúlt év legstílusosabb filmje: a film jelmezeihez az Yves Saint Laurent divatház és személyesen Anthony Vaccarello kreatív director biztosították a színészek ruhatárát és a stylingot, így a szereplők öltözeteit a ház stílusa és Vaccarello esztétikája határozza meg, aki producerként is részt vett a mű megalkotásában.
A Father, Mother, Sister, Brother Jim Jarmusch rendező életművének legletisztultabb darabja, amely a családi kapcsolatok univerzális bonyolultságát, a kimondatlan érzések, a csendek és a hétköznapi gesztusok erejét állítja középpontba. Minimalista szerkezete, a visszatérő motívumok, a kiváló színészi alakítások, a látványvilág esztétikája és a kifinomult zene mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a néző saját családi élményeit, emlékeit is újra értelmezze: témája a család, a generációk közötti szakadék, az anyagi bizonytalanság és a kapcsolatokon belüli magány.
Érzékenyen mutatja be, hogyan távolodnak el egymástól a családtagok, hogyan válnak a kapcsolatok formálissá, miközben a múlt, az emlékek és a közös tárgyak mégis összekötik őket. Nem kínál megoldást vagy feloldást ezekre a problémákra, inkább a megfigyelés, az empátia, a csendes elfogadás felé tereli a nézőt. Jarmusch szerint „a művészet nem kell, hogy közvetlenül politikai legyen ahhoz, hogy változást hozzon. Az empátia, a kapcsolódás az első lépés a megoldás felé”.
Három történet
A Father, Mother, Sister, Brother háromrészes, laza szerkezetű triptichon, amely három különböző országban – az Egyesült Államokban, Írországban és Franciaországban – játszódik, és háromféle családi kapcsolódást vizsgál: apa-gyermekei, anya-lányai, illetve testvérek viszonyát. A film minden egyes szegmense önálló történet, de visszatérő motívumok, tárgyak és szimbólumok kötik össze őket, amelyek a családi kapcsolatok univerzális bonyolultságát hangsúlyozzák.
Az első történet, a „Father”, helyszíne egy amerikai kisváros, ahol Jeff (Adam Driver) és Emily (Mayim Bialik) hosszú idő után látogatják meg a világtól elzárkózva élő, özvegy apjukat (Tom Waits) egy hólepte vidéki házban. A második rész, a „Mother”, Dublinba repít. Egy idős, híres írónő (Charlotte Rampling) évente egyszer látja vendégül két lányát, Timotheát (Cate Blanchett) és Lilith-et (Vicky Krieps), akik ugyanabban a városban élnek, de csak a rendes, évi, formális teázás alkalmával találkoznak. A harmadik történet, a „Sister Brother”, helyszíne Párizs, ahol Skye (Indya Moore) és Billy (Luka Sabbat) – akik ikertestvérek – szüleik halála után találkoznak újra.
Egy kemény film arról, mit tesz egy anyával a belénk programozott bűntudat
A karakterek mindegyike összetett, többrétegű személyiség. Az apa figurája egyszerre rejtélyes és szerethető, a gyerekek pedig saját bizonytalanságaikkal, múltbeli sérelmeikkel küzdenek. Az írónő anyát egyszerre jellemzi a távolságtartás és a gondoskodás, míg lányai a megfelelési kényszer és a lázadás között ingadoznak. A párizsi testvérek kapcsolata a legintimebb, de a közös múlt feldolgozása itt is nehézségekbe ütközik. A film minden szegmensében hangsúlyosak
a kimondatlan érzések, a csendek és a hétköznapi gesztusok.
A rendező saját bevallása szerint nem egy konkrét családi témát akart feldolgozni, hanem a megfigyelés, az empátia és a kimondatlanságok érdekelték. Egy interjúban elmondta: „Nem akartam semmit mondani a családról vagy bármiről. Egyszerűen csak meg akartam figyelni ezeket a hibákkal teli embereket, akiket nem lehet nem szeretni”.
A film ötlete részben abból indult, hogy Jarmusch szerette volna két visszatérő színészét, Tom Waitset és Adam Drivert apa-fiú párosként látni a vásznon. Mayim Bialik kiválasztásában is személyes motivációk játszottak szerepet: „Jeopardy-rajongó vagyok, és Mayim volt a kedvenc műsorvezetőm. Elkezdtem elképzelni, milyen lenne, ha ő lenne Adam nővére, Tom pedig az apjuk” – mesélte a rendező. A triptichon szerkezetét irodalmi és filmes előképek is inspirálták: korábbi filmjeiben – például a Mystery Trainben vagy a Night on Earth-ben – már alkalmazta ezt a formát, de itt tudatosan törekedett arra, hogy a három történet ne önálló rövidfilmként, hanem egy nagyobb egész részeként működjön.
„A három fejezet csak ebben a sorrendben működik igazán, az érzelmi csúcspont is így épül fel” – hangsúlyozta. A történetek alapját részben személyes élmények, részben megfigyelések adták. Jarmusch például elárulta, hogy a párizsi ikrek történetét saját családjának múltja is inspirálta: „Anyám és a bátyja ikrek voltak, és közöttük mindig volt egyfajta telepatikus kapcsolat. Ez a motívum is visszaköszön a filmben”.
Megnéztük Lovas Rozi és Molnár Áron thrillerét és nem mertünk egyedül hazamenni utána
Az atmoszféra és a nyelvek
A látványvilág kialakításán két operatőr dolgozott: Frederick Elmes (az amerikai szegmensben) és Yorick Le Saux (az ír és francia részekben). Elmes és Le Saux munkája tökéletesen illeszkedik Jarmusch minimalista, visszafogott stílusához: statikus beállítások, hosszú snittek, természetes fények, letisztult kompozíciók jellemzik a filmet. A díszlet- és produkciótervezésért Marco Bittner Rosser felelt, aki építészeti hátterét is felhasználva teremtette meg a három helyszín eltérő, mégis egységes atmoszféráját. A díszletekben hangsúlyosak a családi tárgyak, a mindennapi használati eszközök, amelyek a karakterek múltját és jelenét is megidézik.
A jelmezeket Catherine George tervezte, a ruhákban visszatérő motívum a mélyvörös szín, amely minden szegmensben megjelenik, és a karakterek közötti vizuális összhangot erősíti. A ruhadarabok egyszerre hétköznapiak és elegánsak, a karakterek személyiségét is tükrözik. A film zenéjét Jim Jarmusch és a berlini énekes-dalszerző, Anika közösen komponálták: a zene is minimalista, visszafogott. Anika elmondása szerint Jarmusch nem hagyományos filmzenét akart, hanem „valami zenét, ami nem is igazán zene” – ennek eredményeként született meg a finom, atmoszférikus score, amely a film csendjeit, lassú ritmusát és melankolikus hangulatát erősíti.
A film három nyelven – angolul, franciául és részben írül – szólal meg, ami külön kihívást jelentett a fordítók számára: a fordítás során külön figyelmet kellett fordítani a helyi nyelvi és kulturális sajátosságokra. A feliratozásnál Jarmusch ragaszkodott ahhoz, hogy a csendek, a szünetek, a kimondatlan gondolatok is megjelenjenek, ne csak a szavak. A humor, az irónia, a szójátékok (például a „Bob’s your uncle”) fordítása külön kihívást jelentett.
Jarmusch filmje nem kínál könnyű válaszokat, de empátiával és humorral mutatja be, hogy a család – minden ellentmondásával, titkával és távolságtartásával együtt – mégis a legfontosabb közösség az ember életében. A magam részéről úgy néztem végig a filmet, mint egy csodás képeskönyvet és némileg bosszúsan álltam fel a székből – nem értettem meg rögtön, miért ezt a reakciót váltotta ki belőlem a film.
Később tudatosodott bennem, hogy a rendező érzelmi távolságtartása volt az oka: bár ő hangsúlyozza, hogy megfigyelőként volt jelen a történetben, a film ezáltal számomra kissé közönyösnek és öncélúnak tűnt. Úgy gondolom, hogy a 21. század pontosan az érzelmek kifejezésének tanulásáról szól és a film, mint médium egyik fontos feladata, hogy ezt közvetítse: a távolságtartás a múlt századok luxusa volt, a korszellemnek, amiben élünk, alapja éppen az érzelmek rehabilitációja és értékének tudatosítása.
