előfizetésem
Hírlevél
Czakó Zsófi: „Jellegzetes női teher lehet, hogy a szex szinte feladat”
Négy éve jelent meg Czakó Zsófia Szívhang című kötete, melyben saját vetélését dolgozza fel. A Távoli rokonokban ezúttal az Alzheimer-kór került a fókuszába, azonban ez csak egy szelete a történetnek, ugyanis ahhoz, hogy a betegség valódi jelentőségéhez és szerepéhez eljussunk, négy generáció életét ismerjük meg.
Czakó Zsófi kendőzetlenül mutatja meg a transzgenerációs mintákat, a női sorsok áldozatiságát, hogy milyen gyermekkori sebeket és megküzdési mechanizmusokat cipelünk nagyszüleink, dédszüleink után. A tömören megírt, feszesen szerkesztett regény néha gyomorszájon vág, máskor felnyitja a szemünket, és arra késztet, hogy minél mélyebbre merészkedjünk a történetben. Hiába a többszörösen nehéz – és fájdalmas – téma, az író éppen annyi humort csempészett az oldalakra, hogy mi, olvasók, levegőhöz jussunk…
„Ha csak egy picit vékonyabb lennél…” – hangzik el a mondat generációról generációra, anyától lányának. Szó szerint adjuk át, majd tesszük belső igazsággá elődeink szorongásait, megfelelési kényszereit, az elfogadás és szeretet utáni kiapadhatatlan vágyat. Az említett mondatot sorra fotózzák ki az olvasók és küldik el Zsófinak „nekem is ezt mondták” üzenet kíséretében. Mennyire univerzális, mennyire mély női sebekre derül fény.
Ez a regény nem lehet más, mint egy párbeszédindító kötet, ami megértést és elfogadást adhat családtagoknak, érintetteknek, és megannyi együttérzést és feloldozást a női felmenők sorsai iránt. Mert beszélgethetünk ezekről őszintén, még akkor is, ha már a gondolat is halálra rémít. A könyvből egyenesen az arcunkba üvöltő kapcsolódási vágy nem hagyja, hogy ugyanúgy éljük tovább az életünket, mint mielőtt kinyitottuk volna könyvet. Mert a magány és elszeparáltság csak egy módon gyógyítható: történetekkel, kapcsolódásokkal, megosztásokkal, a múlt beölelésével. Hogy megértsük: azok a távoli rokonok közelebb vannak hozzánk, mint gondolnánk.
A nagymamád Alzheimer-kóros volt, de miért pont most nyúltál ehhez a témához?
Az Alzheimer téma még az előző könyvem születése előtt kezdett érdekelni, mert szerettem volna a mama tekintetében látott rémületet megfogni, átérezni: elmondani, hogy milyen kétségbeejtő lehet az az érzés, amikor nem tudod, ki ül melletted… A téma aktualitását igazolja, hogy rengeteg családot terhel az, hogy az egyik szerettük demens és gondozni kell őt – ez borzasztó megterhelő mind anyagilag, mind lelkileg és mentálisan. Sok film feldolgozta a témát, ám ezekben a betegek szépen kisminkelve, nyugodtan ültek egy drága lakás kanapéján, olyan idilli volt az egész…
Amit viszont én láttam a mamán keresztül ebből a betegségből, az egyáltalán nem volt szép, inkább nagyon félelmetes. Emlékszem, két éve laktunk Tardon – egy borsodi kis faluban –, és a szomszéd demens néni emlékeztetett arra, hogy mennyire foglalkoztat ez a téma. Meg akartam mutatni ezt a világot, hogy még mindig nincsenek társadalmi megoldások erre a helyzetre, nincsen kapaszkodó, és azt gondolom, hogy ez a frusztráció roppantja össze a családtagokat és a betegeket gondozó szeretteiket.
Hidasi Judit író: „Nem divat most megélni a veszteségeinket, és ez óriási hiba!”
A betegség bemutatásával tisztán kirajzolódik, hogy társadalmilag mekkora probléma az Alzheimerrel küzdő betegek ápolása, kezelése…
Egy beteg családtag gondozása még mindig egy megoldatlan probléma. Egy állandó gondozót kifizetni szinte lehetetlen, ha pedig egyedül hagyják, elkóborolnak, óriási stressz és aggodalom az egész családnak, egy folytonos készenlét, jól van-e, biztonságban van-e a beteg szerettük. Borzasztóan fontos lenne ezen családtagok lelki és anyagi tehermentesítése, hiszen amíg ez nem történik meg, az a családtag – vagy egész család – aki vállalja az ápolást, gyakorlatilag ennek áldozza a mindennapjait.
Ha javulna ez a helyzet, ha lenne megfelelő anyagi támogatás vagy olyan intézményrendszer, akkor lehetne egy könnyedebb, felszabadultabb együttélés az alzheimeres betegekkel, hagyni, hogy a saját kis világukban éljenek, biztonságban, hogy látszódhassanak, hogy emberként kezeljék őket, ne pedig állandó problémának, nem felemésztve minden más családtag életét.
Nagyon pontos mondatokat írsz le, hidegrázósan valós képet festesz le Margit – a beteg nagymama – belső gondolatairól, ahogyan elveszik az Alzheimer ködében. Ráadásul a betegség erősödésével a gyerekkorába megy vissza: hol menedékként, a biztonságos konyhai fekhelyéhez, a szép emlékeihez, hol pedig retteg tőlük, az őt megverő nevelőapjától vagy a rá nehezedő felelősségtől… Mennyire volt nehéz Margit fejébe belehelyezkedni?
Nagyon-nagyon könnyen ment. Ez a „tünet” személyes tapasztalásra épül: a mamán láttam azt, hogy a kislány énjébe megy vissza. Sokszor hitt a testvérének, a barátnőjének… Élt a fejemben róla egy kép, amiben nagyon erős, menedzsel mindent, és később a betegségben is ezekhez a biztos, régi pontokhoz tér vissza. Margit is állandóan főzött, takarított, egész gyerekkorában, ezért ő is ebbe „menekül” vissza, a takarításban találja meg a megnyugvást, a biztonságot – hiszen, ha káosz van benned, akkor legalább a környezeted legyen rendben.
Margit gyerekkorát nagyon élveztem írni, egészen a hatodik fejezetig őt mutatom be: az egész gyerekkorát azért építettem fel, azért mutattam meg a legapróbb részleteket, hogy később, a betegség ideje alatt legyen hova visszatérnie – még akkor is, ha az egy otthontalan, munkás, rettenetes gyerekkor volt. A többi elem, hogy nem tudja, hol van, hogy elkóborol, mind jellemző Alzheimer tünet és borzasztóan ijesztő dolog.
A komplexitása, a mélysége és társadalmi jelentősége miatt nagyon élveztem írni ezeket a jeleneteket, „lázálmokat”, hezitáltam is, hogy még többet tegyek a regénybe, de végül lecsupaszítottam, hogy levegőt kapjon az olvasó.
Borzasztó erős érzelmileg az a fogás, hogy a női családtagok sorsát mutatod be: a nagymama, anya, lányunoka életét követjük végig születésüktől kezdve – sőt, a dédnagymama történetét is megismerjük. Ők vannak előtérben, míg a férfiak szinte teljesen mellékszereplőkké válnak. Miért koncentrálsz ennyire a nőkre?
Margitra akartam koncentrálni, de az ő terhét úgy tudtam megmutatni, ha van gyereke és unokája, és látjuk mit ad tovább, a női leszármazottak milyen mintát visznek (tudattalanul) tovább. Teljesen lecsupaszítottam a történetet a nőkre, hogy megmutathassam a férfiak hiányát szinte mindhárom társban.
Van közülük olyan, aki valamely területen erős tud lenni, például Margit lányának, Jankának a férje anyagilag stabil, azonban hogy lelkileg mennyire van jelen a problémák során, az már vitatható. Direkt nem hagytam teret ezeknek a szereplőknek a kibontakozásra, mert röviden, tömören hat ez a történet, és a férfiak is csak katalizátorok, akik mentén jobban értjük a főszereplőt és a női alakokat.
A hiány kapcsán végig az volt bennem, hogy azoknak, akik jelenleg dolgoznak magukon, terápiába járnak, bármilyen önismereti módszert alkalmaznak, az apasebbel biztos, hogy dolguk van és foglalkoznak vele, mert kollektív sebeket nézve a férfi szinte csak két vonatkozásban létezik: vagy hiányzik és nincs jelen vagy bántalmazó.
Egy kedves barátnőm művészetterápiás csoportokat tart, és pár hete mesélte, hogy nem mindig telik be az összes hely, de ha az apahiány a téma, akkor mindig teltházasak… Emellett még a női áldozatiságot hangosítottam ki: Margit egy szuper nő, mindenre képes, rendkívül erős, csak egy dologra nem képes: hogy kiálljon magáért a férje ellenében, hogy a férje mellé emelje magát. Az ő apahiánya magzati korától tart, hiszen három hónapos terhes volt az anyja, mikor az apja meghalt.
Ez egyébként a nagymamám története: három hónapos magzat volt, mikor az édesapja meghalt… A nevelőapa karakterét, aki félelmetes és agresszív, én találtam ki, tudatosan rossz gyermekkort építettem Margit köré, amit „szépen” visz tovább a férjével is. Hiába bántalmazza őt a férfi, a teljesen alámenő, áldozati nőt testesíti meg.
A transzgenerációs szenvedés nem örökség, hanem választás – Ideje elfelejteni, amit anyáinktól tanultunk
A női karaktereid esetében mindannyiuknál megjelenik az első szexuális élmény. Miért tartottad fontosnak, hogy minden generáció nőtagjánál lássuk ezt?
Tudatos döntés volt. Sok helyen még mindig romantizálva van a téma. A vicces az, hogy Éva (Margit anyja) első szexélményét először szépen, romantikusan írtam meg. Aztán elgondolkodtam: szerencsétlen Éva tizenéves volt, a kukoricásban feküdt, a fiú az egész napos munkától büdös volt, ivott is – biztos, hogy nagyon fájhatott neki, közelében sem volt a jó élménynek.
Ezután tovább akartam vinni: ha a dédnagymamánál láttuk a szexet, akkor lássuk Margitnál is, aki kompenzálási eszközként használja a férfival szemben. Ez is egy jellegzetes női teher lehet: hogy a szex szinte feladat. Margit szájából el is hangzik később az intő mondat: “A férjeddel foglalkozni kell! Ha nem akarsz több gyereket, akkor is le kell vele feküdnöd, különben ideges lesz!” Mindez a lányánál, Jankánál is alapvetéssé válik.
Az ugyancsak Margittól induló, testükkel való elégedetlenség szintén végig kíséri a három nő életét, ami végül az unokájánál evészavar formájában ütközik ki mint tovább adott minta. Miért?
Az evészavart azért is hoztam be, mert tudományos tény, hogy a táplálkozás befolyásolja az Alzheimer kialakulásának esélyeit. Margit borzalmasan evett gyerekkora óta – ami egy megküzdési mechanizmus volt –, és meg akartam mutatni, hogy – ugyan picit más formában, de – újra előjön két generációval később. Az evészavar egy borzasztó aktuális téma, a környezetemben is sokan küzdenek vele, sőt én is küzdök túlevéssel, az állandó csipegetéssel. Tinédzserkoromban is voltak problémáim, visszagondolva őrült dolgokat tettem meg azért, hogy szexuálisan kívánatosabb legyek…
Az unoka, Zsuzsika túleszi, majd meghánytatja magát, miközben a köztévében nézi a Dal című műsort…
Ő sztár szeretne lenni, hiszen akkor megkaphatná azt a szeretetet, elismerést, figyelmet, amire vágyik, kitölthetné a lelkében tátongó űrt, ami még Margitban indult el… Nagyon erős Magyarországon az a narratíva, hogy a külsővel lehet érvényesülni, hogy csak akkor lehetsz önmagadnak elég, ha a környezetedet meggyőzöd a megjelenéseddel. Emiatt jellemzően az anyák – óvó szándákkal, de – tovább adják a mintákat, mondván, legalább a lányuknak könnyebb legyen. Ezzel sokan tudnak azonosulni.
Pataki Éva: „Íróként mindig a személyes élmények fikciósregénnyé alakítása a legizgalmasabb”
Nagyon izgalmas a transzgenerációs minták kapcsán rádöbbenni, mit miért csinál valaki, miért válik olyan felnőtté, anyává, amilyen. Az Alzheimeren túl célod volt megmutatni a nagyobb, generációkon átívelő családi képet?
Nagyon. Éppen ezért nem mentem bele jobban a férfiak karaktereibe, sőt már az unokáéba sem, mert a lényeg Margiton volt. Azt éreztem, érdemel egy főszerepet, hogy őt értsük meg minden szempontból azáltal, hogy a lányát és unokáját is megmutatom. Margit – és a családja – története teljesen átlagos, mindhárom nő az adott kor prototípusa.
Margit a parasztcsaládba beleszületett lány, aki próbál kitörni, feljebb lépni egy osztályt, Janka a hiánygazdaság idején születik, ezért a ’90-es években mindent megvásárol és felhalmoz, amit csak tud, Zsuzsika pedig a mai kor gyermeke, ő sorra járja az önsegítő programokat, mindent kipróbál, csak hogy jobban legyen. (Az ő alakja szinte karikatúraszerű, a humoromat éltem ki az ábrázolása során.) Borzasztóan túlzó határokat húz a családja felé – de kicsit sem felszabadult, inkább terhelt az egész lénye.
Szerinted létezik megértés a generációk között? Főleg ma, amikor gyorsan nő a távolság?
Szerintem az egyszerű beszélgetés arról, hogy mi lesz az ebéd, mit vásároltunk a piacon, sokszor a mi generációnknak megterhelő, az idősebb generáció viszont borzalmasan vágyik rá. Az empátia, amire szinte nincs időnk és energiánk, sokat segítene. De azt gondolom, hogy ez egyénfüggő, és nem biztos, hogy a generációs különbségeken múlik. Van egy jelenet a könyvben Margit és az unokája között, amivel érzékeltetni akartam azt az óriási távolságot, ami van köztük: közel akar kerülni a nagymamájához, miközben semmi közük egymáshoz, pedig ugyanaz a szorongásuk, ugyanattól szenvednek egész életükben. Van ennek egy tragikussága.
