előfizetésem
Hírlevél
Nem vagy a szavak embere? Semmi gond, ezt a terápiaformát neked találták ki
Van, amikor az érzéseinket nem tudjuk szavakkal kifejezni. Vagy annyira mélyen eltemettük őket, hogy már mi sem tudjuk pontosan, mi zajlik odabent. A művészetterápia ezeket a gátakat oldja fel sokszor olyan módon, ami számunkra is meglepő lehet.
Interjúnkban Daróczi Virág képzőművészet-terapeutával beszélgettünk arról, hogyan lehet az alkotás az önismeret eszköze, milyen folyamatok zajlanak bennünk, amikor két kézzel rajzolunk nyolcasokat – és miért van az, hogy egy egyszerű kép néha visszaad valamit abból, amit már régen elveszettnek hittünk.
Hogyan találkoztál először a művészetterápiával? Volt valami személyes élményed, ami elindított ezen az úton?
17 évesen találkoztam, egy fazekas táborban. Azt a nyarat az agyagozásnak szenteltem és több táborban is részt vettem. Míg az osztálytársaim buliztak, én agyagból formáltam a csészéket, díszítettem a tálakat és nagyokat beszélgettem Mártával, aki egy Ausztráliában élő művészetterapeuta. Tőle indult, az ő történetei ragadtak magával.
Már akkor eldöntöttem, hogy én is ezt szeretném, művészetterapeuta leszek. Amikor megszereztem az alapdiplomát, egyből jelentkeztem is a Pécsi Tudományegyetem művészetterápia képzésére képzőművészet-terápia szakirányon.
Hogyan definiálnád röviden a művészetterápiát egy olyan ember számára, aki még sosem hallott róla?
Alkotással gyógyulni – talán így lehetne a legegyszerűbben összefoglalni. Nem az számít, mennyire rajzolsz “szépen”, hanem ami ebben rejlik. Már maga az alkotói folyamat is gyógyító lehet.
Ha eléd tennék egy általam készített rajzot, akkor többet mesélne rólam, mint gondolnám?
Mindenképp mesélne rólad, és talán rólam is. A kép nemcsak a készítőjét tükrözi, hanem azt is, aki ránéz. Érzelmek, gondolatok, belső képek jelennek meg benne, és ezek gyakran sokkal többet elmondanak, mint elsőre gondolnánk. A csoportos formának ez az egyik nagy ereje, hogy a csoporttagok mind reflektálnak egymás művére. Nem értékelve, megfejtve egymás alkotását, hanem a benyomásokkal dolgozva. Ebből maga az alkotó is rengeteget meríthet.
Nálam a művészetterápia csoporton különösen nagy hangsúlyt kap ez a fajta reflektív jelenlét: egymás alkotásaira való finom ráhangolódás, amely sokszor mély felismerésekhez vezet.
Pakosz Anna: „Keresem azokat a pillanatokat, ahol egy művészeti térben az emberek tényleg jelen tudnak lenni”
Mi az, ami alapján olvasni tudsz ezekben a műalkotásokban?
Talán az a legfontosabb, hogy nem olvasok belőlük, vagyis nem elemzem őket, nem keresek bennük rejtett jelentést. Inkább teret adok annak, hogy az alkotó maga kapcsolódhasson ahhoz, amit készített. Az alkotás olyan, mint egy ajtó a belső világ felé, és a kérdések, a megosztások abban segítenek, hogy ez az ajtó kinyílhasson. A reflexió során azt nézzük meg, milyen érzéseket, benyomásokat, történeteket hív elő az adott mű. Ezek mindig az adott személyből születnek, és ő dönt arról, hogy mit kezd velük.
Miben különbözik a művészetterápia más pszichológiai vagy önismereti módszerektől?
A művészetterápia különlegessége, hogy nem a szavak szintjén indul a munka. Az alkotás során egy olyan nonverbális tér nyílik meg, ahol nem kell pontosan megfogalmazni, mit érzünk, mégis közelebb kerülhetünk hozzá. Olyan rétegeket is érinthetnek, amelyeket sokszor nehéz szavakkal megközelíteni. Ez a szavakon túli világ teszi a módszert mássá, ami különösen „hatékony” lehet, ha a verbalitás kevésnek bizonyul, akár kiegészítő terápiaként.
Hogy kell ezt a folyamatot elképzelni? Kell hozzá bármiféle művészi előképzettség?
Többféle folyamat lehetséges, akár egyéni vagy csoportos, rövid és hosszú folyamat. Most általánosságban írok egy folyamatról, ami három fő részből áll. Nálam minden alkalmat egy rövid, vezetett ráhangolódással kezdünk, hogy a résztvevők fokozatosan megérkezzenek az alkotói térbe és önmagukhoz. Ezután jön az alkotói folyamat, a kezünkkel, belső élményeinkből, érzéseinkből kiindulva hozzuk létre az alkotást, akár rajzot, kollázst vagy agyag formát.
A harmadik szakasz a reflexió – amikor az elkészült alkotásokra tekintünk rá, és szavakba öntjük, mit mond nekünk, milyen benyomást, érzést kelt bennünk. Csoportos helyzetben ez a közös megosztás különösen gazdagító élmény. Nem kell hozzá kézügyesség vagy kreativitás, se bármi más előképzettség. Csak egy kis nyitottság és kíváncsiság.
Milyen pszichológiai folyamatok indulnak be, amikor valaki alkotni kezd?
Amikor valaki alkotni kezd, szinte észrevétlenül átlép egy másik tudatállapotba. Az alkotás során aktiválódik a jobb agyfélteke, amely az érzelmek, képek és szimbólumok világa. Ez lehetővé teszi, hogy a racionális gondolkodás háttérbe húzódjon, és teret adjon a szabad asszociációknak, a belső világ megjelenésének.
Egy biztonságos közegben ez a folyamat szabályozza a stresszt, csökkenti a szorongást, és előhív olyan tudattartalmakat, amelyeket szavakkal sokszor nehéz lenne megközelíteni. A test is részt vesz benne – az anyaggal való érintkezés, a mozdulatok segítenek jelen lenni és kapcsolódni önmagunkhoz.
Mit adhat az alkotás a verbalitással szemben? Vannak olyan érzések vagy élmények, amiket csak így lehet elérni?
Igen, sokszor éppen azokat az érzéseket tudjuk megközelíteni az alkotáson keresztül, amelyeket nehéz lenne kimondani – mert túl fájdalmasak, túl összetettek, vagy még nincs rájuk szavunk. Az alkotás megengedő, nem kér tökéletességet. Segít abban, hogy kapcsolatba kerüljünk önmagunkkal, akár düh, szomorúság, félelem vagy öröm formájában. Gyakran a kép, amit létrehozunk, többet mond el rólunk, mint amit el tudnánk mesélni – és amikor ránézünk, felismerhetünk benne valamit, amit eddig csak éreztünk, de nem tudtunk megfogalmazni.
Milyen típusú művészetterápiák léteznek, és te melyekkel dolgozol a legszívesebben?
A művészetterápia több művészeti ágból merít: ide tartozik a zene, a tánc- és mozgás, a dráma, az irodalom, valamint a képzőművészet is. Ezek mentén különböztetjük meg a művészetterápia különböző ágazatait. Mindegyikre igaz, hogy a non-verbális kifejezés révén segít kapcsolatba kerülni a belső világunkkal, megfogalmazni azokat az érzéseket, amikre a szavak sokszor nem elegendőek. Mélyítik az önismeretet, lehetőséget adnak az új nézőpontok megtapasztalására, és gyógyító folyamatokat indítanak el.
Én képzőművészet-terapeutaként dolgozom, ebben az ágban a két kezünkkel készített alkotások kapnak szerepet. A csoportjaimon gyakran alkotunk pasztellekkel, festékkel, ceruzákkal, filcekkel, agyaggal, mindig az adott csoport igényeihez igazítva az eszközöket. Kifejezetten szeretem a kollázs technikáját, mert rendkívül gazdag lehetőséget ad a reflexióra: a képek egymás mellé rendezése, kiválasztása és összerakása során olyan belső tartalmak tudnak megjelenni, amiket szavakkal nehéz lenne elérni. Az alkotásban a tudatos és a tudattalan rétegek találkoznak, és ez egy különösen gazdag terepe az önreflexiónak.
Szeretem a képzőművészet-terápiának a sokszínűségét és rugalmasságát: épp annyi szabadságot ad, hogy mindenki megtalálja benne a saját kifejezési módját, miközben biztos és megtartó keretek között zajlik a folyamat. Ez a kettősség – a szabad alkotás és a keret biztonsága – az, ami igazán különlegessé teszi számomra.
Lehet a művészetterápia eszköz traumafeldolgozására, gyászra vagy kiégésre is?
Igen, sőt – ezek azok a területek, ahol a művészetterápia különösen hatékony tud lenni. A trauma, gyász vagy kiégés gyakran szavak nélküli tapasztalat, amit nehéz verbalizálni. Az alkotás lehetőséget ad a kifejezésre, biztonságos módon, saját tempóban. Nem kell azonnal „szembenézni” mindennel, hanem finom, árnyalt utat kínál. A kreatív folyamat nemcsak tükröt tart, hanem aktív eszköze is a gyógyulásnak.
A rajzolás, festés, kollázs, agyagozás gyorsan kapcsolják be az alkotót a belső világába, és elindítanak egy önreflexív folyamatot. Emellett fontos a reflektív beszélgetés is az alkotások után, ami segít a felismerések beépítésében.
Krónikus pajzsmirigy-gyulladásom lett: ezzel a módszerrel jöttem rá, mi okozza
Mi volt számodra a legnagyobb felismerés, amit a művészeten keresztül tapasztaltál meg – akár kliensként, akár segítőként?
Az egyik legnagyobb felismerésem az volt, hogy az alkotás terében mindig ott van az újrakezdés lehetősége. Hogy egy kusza, sötét vagy fájdalmat tükröző kép nem végpont, hanem egy folyamat része, ahogy az életben is. Néha visszalépünk. Előfordul, hogy sietünk. Van, hogy újrakezdünk. Majd megállunk. Aztán lehet, hogy egészen lassan és óvatosan a következő lépésre figyelünk.
A művészetterápiás folyamatban ez a szabadság biztonságos keretek között jelenik meg, és épp ez teszi lehetővé, hogy a nehéz érzések, gondolatok is kifejeződhessenek. Segítőként pedig újra és újra lenyűgöz, milyen bátor, mély és őszinte belső utakat képesek bejárni a résztvevők – és milyen gyógyító ereje van annak, hogy ezt (a szavakon túl is) ki tudják fejezni.
Egy gyakorlat, ha érdekel a művészetterápia
Útravalóul hoztam egy idézetet Robert Henritől, ami szerintem tökéletesen megragadja a művészetterápia lényegét: „A cél nem az alkotás, hanem hogy abba a csodás állapotba kerüljünk, ami elkerülhetetlenné teszi az alkotást.” Ezzel az idézettel egy rövid, játékos gyakorlatra hívlak. Csak adj magadnak 8–10 percnyi önfeledt énidőt, hogy megtapasztald a gyakorlat jótékony hatását. Vegyél elő egy nagyobb papírt, és rögzítsd a sarkait az asztalon. Fogj két zsírkrétát, ceruzát vagy filcet (egyet-egyet mindkét kezedbe), és kezdj el rajzolni egyszerre, két kézzel. Kezdheted körökkel, majd nyolcasokat rajzolva haladhatsz tovább.
Figyeld meg, milyen mozdulatok esnek jól, lehet gyorsabb vagy lassabb, szögletesebb vagy kerekdedebb. Ha betelik a lap, rajzolj rá újabb rétegeket. Figyeld meg, mit éreztél közben, és mit üzen számodra az, ami a kezeid nyomán megszületett. Ha kipróbálod és tetszik, oszd meg másokkal is, hogy mit tapasztaltál! Ahogy mondtam, a csoportos élmény még gazdagítóbb.
