előfizetésem
Hírlevél
Szilágyi Zsófia: Vicces tud lenni, amikor az emberek a lényeg helyett elmerülnek a lényegtelen dolgokban
Mit gondolnak Velencében és Cannes-ban a magyarok problémáiról? Mit mondanak el rólunk azok a helyszínek, amelyeken az életünket éljük? Mekkora rizikó gyerekszereplőkkel filmet forgatni? Ezekről és még sok másról is beszélgettünk Szilágyi Zsófia filmrendezővel új filmje, a Január 2. kapcsán.
Szilágyi Zsófia eddig két nagy játék filmet rendezett. Az első, az Egy nap egy kisgyermekes anya egyetlen napját meséli el, érzékenyen láttatva a banális hétköznapok küzdelmeit. A film a cannes-i filmfesztiválon a filmkritikusok nemzetközi szövetségétől megkapta a legjobb első filmnek járó díjat. Zsófia új filmje a Január 2. címet viseli, és egy fiatal, kétgyerekes pár válását mutatja be, konkrétan azt a napot, amikor a nő elköltözik a férfitól. A film létrejöttét a Velencei Biennálé támogatta.
Hogyan kerül egy filmterv a Velencei Biennálé Collage Cinema programjába, és mi történik ott vele?
Ez a program már tizenharmadik éve működik, kis költségvetésű játékfilmtervvel lehet rá pályázni, amit mindig nyárig bezárólag kell leadni. Az augusztusi biennálén kihirdetik, hogy melyik tizenkét csapatot választották ki a pályázók közül, ők októberben részt vesznek egy workshopon a velencei San Servolo szigetén, ami korábban egy őrültek házának adott helyet.
Művészek a bolondok házában? Ez szép párhuzam.
Igen, ahogy mondod, bolond és művész egykutya. Maga az épület egyébként először a képzőművészeti egyetem kollégiuma lett, de ma már, úgy tudom, csak hotelként működik. A továbbjutott csapatok ezen a szigeten töltenek el tíz intenzív napot együtt, itt barátkozhatnak egymással, és megismerhetik egymás munkáját.
Különben nagyon megkapó a projekt átláthatósága: minden anyag a filmtervektől a költségvetésekig szabadon elérhető a továbbjutott tizenkét csapat számára az interneten, nincs semmi titkolózás – itthon nem ehhez vagyunk szokva. A workshopot követően három hét állt rendelkezésünkre, hogy elkészítsük az első forgatókönyv-változatot. Ez nagyon rövid idő.
Velencében mutatták be a második filmedet, az első Cannes-ban szerepelt, díjat is nyert. A nyugati közönség vajon ezeket egzotikus kelet közép-európai történeteknek látja, vagy számukra is könnyen átélhetőek?
Az Egy napot nem tartották egzotikumnak, talán csak azt a részét nem értették, hogy miért szerepel benne az iskolán kívüli különóra intézménye, vagy miért ennyi, ami nálunk a szocializmus hagyományából gyűrűzik tovább, az ingyenes vagy megfizethető különórák korából. És egzotikusnak találták a fizetéseket – nem hitték el, hogy két dolgozó középosztálybeli embernek ilyen filléres problémái vannak a hétköznapokban, azt gondolták, hogy ez túlzás. A Január 2.-nél azt nem értették, hogy a szereplők miért nem bérelnek költöztetőt, miért maguk akarják megoldani a költözést.
Rendszerezés, rendrakás, rutinok: Augusztusban érkeznek a nagybetűs „R” energiák
Számomra a legmegrendítőbb a filmben az volt, ahogyan a helyszínek mesélnek a szereplők szociális helyzetéről. A középosztálybeli pár valószínűleg a gyerek miatt költözött ki egy nem túl jó állapotban lévő családi házba, de mivel mindketten városi emberek, a kertet lát hatóan elhanyagolják. A válás után a fiatal nő a két gyerekkel egy hetedik kerületi penészes, egyszobás lakásba kényszerül, és látjuk a volt anyós és após házát is kívülről, akik jó módban élnek. Mennyire alakították a helyszínek a történet felépítését?
Azt sejtettük, hogy körülbelül merre és milyen jellegű helyeket keresünk. Mostanra én is úgy gondolom, hogy a helyszínek legalább annyira fontosak, mint a szereplők. Rengeteget tesz hozzá a történethez egy jól kiválasztott alaprajzú lakás, egy házfal, a fényviszonyok, és kicsit meg is lepett, hogy ebben legalább olyan tudatosnak kell lenni, mint a szereplők kiválasztásában.
Korábban úgy nyilatkoztál, problémát jelentett az is, hogy februárban kezdtetek el forgatni, és figyelni kellett arra, hogy a fákon a rügyek, az itt-ott előbújó virágok ne legyenek észrevehetők. Felmerültek még ehhez hasonlók a forgatás alatt?
Az, hogy húsz napig egy napot forgatsz, önmagában halálugrás. Hogy a negyedik forgatási napon felvesszük a forgatókönyv délutánját, ami a hetvenedik oldal körül van, és hogy ott milyen időjárás van, és az hogy kapcsolódik a közvetlenül előtte lévő laphoz, amit tíz nappal később fogunk felvenni, elég bonyolult matematikai feladvány. Nem könnyű ebből összehozni, hogy hihető legyen, mindez egyetlen nap alatt játszódik.
Ebben a filmben különben mindenféle időjárás van: borult ég, eső, napsütés, de valami miatt nem aggódtam miatta igazán, mert gondoltam, hogy ezt a kapcsolódási problémát meg fogjuk oldani a vágásnál. Ebben a kérdésben fatalista voltam, mint az egyik főszereplőnk: úgy lesz jó, ahogy lesz. A dobozok kapcsolódása már nem volt ilyen magától értetődő. Csontos Fanni, a szkriptesünk, aki ezt húsz napon át nyomonkövette: ki melyik dobozzal fordul be először a kapun, egészen fantasztikus munkát végzett.
Miért érdekel téged ennyire ez az egy napos időintervallum? Mindkét filmedben egy nap az időkeret.
Ez véletlen, a forgatás során is nagy kihívás, de a vágás lehetőségeit is erősen beszűkíti, ez egy merev struktúra, kis variálási lehetőséget enged csak. Nem kerülhet előrébb a délutáni jelenet, nem engedik a fényviszonyok. Remélem, hogy ha még egy filmterv eszembe jut, akkor az nem egy nap alatt fog játszódni. Ugyanakkor nagyon szeretem benne, hogy kis léptékű és átlátható struktúrát eredményez. Egy napon belül sok minden történhet, hangulatváltozás, viszony változás, felismerés, ezek pici el mozdulások, csak egy fél lépés történik – ha az ember ilyesmikkel szeretne foglalkozni, annak jó keretet ad, ha szűkös az idő.
Sírni igenis ér: ezért lenne jó, ha nem szégyellnéd többé
Két ember szétköltözése különben nem is tűnik olyan nagyon pici dolognak. Miközben persze az minden veszteségnél előfordul, hogy az ember a hétköznapi praktikus feladatokkal igyekszik elnyomni a fájdalmát. Ezt a gyászfolyamatot szeretted volna megmutatni?
Igen, ezen a mezsgyén mozog a film. Néha a szereplő átadja magát a fájdalomnak, és csak ül a kocsiban, mint egy zsák, máskor meg arról beszélget a másik szereplővel, mit egyenek, hova menjenek és a többi. Szeretem ezeket az össszevisszaságokat. És azt is szerettem volna megmutatni, hogy az ilyen típusú helyzetekben mennyi humor van valójában, hogy milyen vicces tud lenni, amikor az emberek a lényeg helyett elmerülnek a lényegtelen dolgok rendezgetésében. Nem vagyok benne biztos, hogy ez maradéktalanul sikerült. Túl komor lett ez a film. Nem pont így terveztem.
A film két főszereplője, Jóvári Csenge és Konrád Zsuzsanna hivatását tekintve nem színész, egyikük látvány tervezőként, másikuk helyszín keresőként kezdett dolgozni a filmben, majd egy kamerateszten, véletlenül választottad ki őket. Már az előző filmedben sem kifejezetten csak színészekkel dolgoztál, az Egy napban Szamosi Zsófia mellett Füredi Leó játszott, aki média művész, egyetemi tanár. Más velük dolgozni, mint a profikkal?
A profi színészektől könnyebb szívvel kérek olyan dolgokat, amiket én magam nem tudnék megcsinálni, mert nekik ez a szakmájuk. Az amatőr szereplő mozgástere színészként nyilván szűkösebb, ugyanakkor ha közel áll hozzá, megfogható számára a szerep, akkor erős, hiteles alakítást nyújt.
Az amatőr szereplő esetében nagyobb a rendező felelőssége.
Amatőr és profi színészek együtt vannak jelen a filmjeidben. Mi az, ami ebben izgalmas számodra?
Hogy realisztikusabb színészi játékot, dokumentaristább el beszélést eredményezhet. Másrészt Enyedi Ildikó szokta mondani, hogy a filmszínészetben a fizikum legalább ötven százalékban szól bele az adott karakter jelentésébe, megítélésébe. Így sokszor elő fordul, hogy a megfelelő arcot nem a színészek között találja meg az ember.
Bánhidi Lilla: Harmadik ülés
Egy másik izgalmas kérdés a gyerekek szerepeltetése. Ez, úgy gondolom, pusztán a kiszámíthatatlansága miatt nagyon más típusú rendezői jelenlétet vár el, mint a fel nőttek instruálása. Ennek van valami trükkje, vagy inkább a szerencsén múlik, hogy hogyan sikerül?
Főleg a szerencsén múlik. Forgatás kor sokszor titokban indítottuk el a kamerát, hogy a gyerekek ne érezzék magukat nyomás alatt. A gyerekszereplők megtalálása már önmagában óriási munka. Horvát Lili, a casting director nálunk is hatalmas munkát végzett. Magamon azt figyeltem meg, hogy eleinte rettegek azoktól a napoktól, amikor gyerekekkel dolgozunk, és amikor már lehet tudni, hogy jól működnek, izgalmassá válik velük a munka, mert kiszámíthatatlan, de jó pillanatokat hoznak létre.
Szorongást okoz az is, hogy ők végképp kiszolgáltatottak egy ilyen folyamatban. Míg Béres Viola annyira kicsi, hogy nem igazán érzékeli a forgatási helyzetet, Balla Kornéllal már előfordulhat, hogy belesül valamibe – nagyon kell figyelni, nehogy rossz élményeket szerezzenek. Az általuk generált kiszámíthatatlanság jó hatással van a stábra: amikor velük forgatunk, mindenki jobban figyel, a felnőtt szereplőknek megváltozik az attitűdje a jelenethez.
Azokat a képeket, amikben nem látszanak a gyerekek – hogy ne fárasszuk őket feleslegesen –, megpróbáltuk úgy felvenni, hogy nincsenek ott. Ezekből viszont alig tudtunk be vágni valamit a kész anyagba, mert a felnőttek színészi játéka üressé vált a hiányuktól.
Az Egy nap rangos díjakat, jelöléseket kapott, a Január 2.-nek ősz közepén volt a bemutatója, és rengeteget foglalkozott vele a sajtó. Mennyire tudod megélni a filmjeid sikerét?
Egyáltalán nem. Félek a sikertől és a kudarctól is. Mindkettő alkalmas arra, hogy elvegye a kedvet a következő munkától. A siker esetén az a veszély, hogy ne akarj megmaradni benne: a következővel megint merni kell a kudarcot kockáztatni. Ha nem sikerül – azt talán nem kell nagyon magyarázni. Bár sokszor a kudarcból – ha nem nagyon nagy – könnyebb erőt meríteni: ennél azért csak lehet jobb filmet csinálni.
